Rég láttam Asamét ennyire durvának és masszívnak, s őszintén örülök neki, hogy nem puhult el teljesen mellettem. Csodálom az erejét és a magabiztosságát, a belőle áradó lehengerlő kisugárzást. Valszeg kurvára elbasztak, mármint úgy értve, hogy elkódoltak engem, mert most ugyanazt a vonzalmat érzem iránta, amit a megismerkedésünkkor. És ugyanúgy nem merem semmilyen módon leközölni ezt, mint akkoriban. Ugyanúgy semleges, hideg hangon szól hozzám, ez azonban már nem tetszik, ahogy a tekintete sem. Negatív értelemben begyulladok tőle és újra ideges leszek, a vállaimat azonban most a kötés nem engedi, hogy felhúzzam, ezért csak sután mocorgok. Kerül rám is vissza az az álarc, amivel megismert, a mondandóm tele lesz élekkel és kezd halálosan idegesíteni az, hogy nem tudok szabadon mozogni, meg a fájdalom. Végül sikerül megvágnom Asamét a szavaimmal, azt hiszem, megbántom és egyúttal meg is sértem, s olyan, mintha a rajta ütött seb rajtam is megjelenne. Bánom, hogy ennyire erőszakosan léptem fel, csak félek, hogy Asame valami olyasmit forgat a fejében, amit mindenképp el akarok kerülni. Most valahogy... annyira... szánalmasnak érzem magam, hogy belémartam. Nem akartam. Arról kellett volna beszélnem, hogy mit találtam ki, de tudnom kellett, akar-e olyan kínt okozni Tatsukinak, amit számára jelentett a tény, hogy a tetoválómester megdugott engem. Hogy a francba mondjam meg Asaménak, hogy nem áltatom magam olyasmivel, hogy miattam teljesen és végérvényesen megváltozott? Hogy nem hiszem azt, hogy sosem lenne képes olyan dolgokra, amikre régen? Kétlem, hogy jófiú vált volna belőle, egyszerűen ezt nem is tudnám elfogadni. És azt vallotta nem is olyan régen, hogy van, mit megbánjon, aminek tudtában nem örvendeznék. Ebből kiindulva amit mondtam, annyira... reális. És ha valaki ártana annak, akit szeretek... én így bánnék el vele: a legfájdalmasabb fájdalmat okoznám neki, amit csak tudok.
Ez ellenkezik azzal, amit Asame képvisel?
Elbizonytalanodom. Úgy érzem magam, mintha beleugráltam volna az üvegszilánkokba és most tapodtat se merek mozdulni, nehogy egy újabb álljon a tappancsomba, miközben fáj és szeretnék kijutni a kutyaszorítóból. Asame persze próbál megnyugtatni, talán meg is vigasztalni, ettől azonban csak még rosszabbul érzem magam, még a sírás is megkerül, ám megérkezünk és nekem most nagyon helyt kell állnom, ezért visszaerőltetem az arcomra a maszkomat és kiszállok én is a BMW-ből. Tatsuki és Bakari is idegesnek tűnik, mindkettőnek tudom is a miértjét, ezért nem húzom tovább az időt, odalépdelek hozzájuk. Asame és Shinji sem marad le tőlem, s ahogy mind a korábbi terep bejáratánál megállunk, neszezést hallok meg. Gyorsan körbenézek, először csak a mozgást látom meg, aztán az őrszemeket.
- Vannak elegen, biztosítják a játék zavartalanságát – jelenti be a pirszingesem ridegen, azzal elindul befelé.
- Ha mindig órákban mérhető a késésed, fülön foglak, mert ez sehol sem megengedhető viselkedés – közli velem színtelen hangon, rám sem pillantva Bakari. Oké, azt hiszem, megkaptam az alaphangot, most kibaszottul dühös lettem. Méltóságteljesen, de nyilván láthatóan sértetten követem a két alvilágit és egy pillantással jelzem a yakuzámnak és a testőrömnek, hogy kövessenek. A terep ugyanolyan, mint amilyennek hagytuk, szemetes, elhagyatott, rendezetlen, mégis pont ezért tökéletes. A rothadó dolgok szaga először most is a hányingert kelti fel bennem, aztán ahogy egyre beljebb merészkedünk, hogy az utcakereszteződéshez érjünk, megszokom és már-már otthonossá válik. Itt aztán Tatsuki megáll, kabátja alól előkerül a hatalmas, tiszteletet parancsoló tőr, s leteszi azt a földre távolabb tőlünk. Bakari automatikusan kanyarodik el a kereszteződés egyik utcájába, engem pedig a tetoválómester leendő testőrömmel szemben lévő irány felé parancsol egy intéssel. Asaménak és Shinjinek egy pillantással jelzi, hogy a harctér kijelölésre került, ahova ők nem léphetnek és Tatsuki is kisétál belőle.
- A szabályok egyszerűek, mindent a küzdőfelek döntenek el. A letett tőrön kívül más fegyver nem használható, a célt ti döntitek el, hogy csupán meg kell szerezni, vagy lényegtelen a jelenléte - intézi második mondatát most már hozzánk. - A harc addig tart, amíg valamelyikőtök döntésre nem jut a másikkal kapcsolatban. A jelenlévők közül bárkit behívhattok, de önként semmilyen esetben sem avatkozhat senki bele a dolgok folyásába. - És itt rápillant Asaméra és Shinjire, hogy jelezze, komolyan gondolta. - Aki hívás nélkül indul el, az célpont, kivégzendő - teszi nyilvánvalóvá, miért nyomatékosítja a szabályokat. - Ha kérhetem, ne likvidáljátok egymást - szól ismét hozzánk, Bakari pedig biccent. Hát én is, hogy jelezzem, nem célom kinyírni azt, aki mellettem akar dönteni. - Kérdés?
A válasz hallgatás és mikor Tatsuki körbenéz, mindenki valahogy, a maga módján jelzi, hogy nem kíván szólni. Egy gyors mozdulattal int nekünk, hogy akkor a küzdelem elkezdődött, mi pedig Bakarival azonnal cselekvésbe kezdünk. Leveszem a kabátom és hagyom hanyagul, hogy a földre hulljon, s ő is így tesz. Figyelem az arcát, főleg a szemeit. A másodperc pergésének ütemére hármat csettintek, ezzel megszüntetem magam számára a külvilágot és kiélesítem az érzékeimet. Persze hallom így is, hogy Tatsuki izgatottan összecsapja és egymásnak dörgöli a tenyereit, a figyelmemet azonban már nem vonja el, minden idegszálammal Bakarira összpontosítok.
- Alkalmazod a beültetéseidet? - kérdezi nyugodtan, szinte lustán megformálva a szavakat. Lassan bólintok csupán, most nem akarok beszélni. Meg akarom mutatni Asaménak, hogy mire vagyok képes. Bakari másodlagos, netán harmadlagos, ha azt veszem, hogy most a pirszingesemnél is vizsgázom, de jobb, ha tudja, nem mindig hagyom majd neki, hogy játssza a testőrt, ahogy Shinjivel is már közöltem ezt valamilyen formában.
Olyan ez az állapot, mintha megszűnnének az érzelmeim, teljesen lehiggadok, a mozgásom lassúvá és áramlásszerűen folyamatossá válik, mintha a testem mentális energiával mozgatott víztömeg lenne, akár egy filmen. Bakarit ez óvatosságra inti, látom rajta, hogy mint egy macska, minden lépését kiszámítja és eszébe sem jut akár csak egy pillantást vetni a környezetre, csupán azzal gazdálkodik, amit a látóterében észrevesz. Monoton lassúsággal, körözve a tőr körül közeledünk egymáshoz, aztán mikor ugrásközelbe érünk, már ugrunk is. Nem törődünk még a tőrrel, ő felém kap, én pedig elslisszanok a keze, majd a teste mellett, aztán elegáns mozdulattal befordulok háttal a háta mögé. Szinte egyszerre húzzuk ki magunkat, de igazából követem a mozgását, majd mikor újra megpróbál hozzám érni, leguggolok és elugrom a közeléből. Sokkal gyorsabb vagyok nála és mivel szinte lassítva látom a mozdulatait, rá vagyok hangolva, úgy tűnhet kívülről, mintha egy előre megkomponált, groteszk táncot járnánk.
Újra szembe fordulok vele, figyelem, szinte be sem hunyom még egy pislantásra sem a szemem, akárha a monitort bámulnám. Valszeg úgy festhetek, mintha belőttem volna magam, de most pont leszarom. Bakari nagyon apró, alig észrevehető, de fanyar mosolyra biggyeszti szája ép szegletét, aztán felgyorsul ő is, felém robban. Még mindig nem elég gyors, ám cselez, hamar kiismeri a mozgásomat, s ha lassabban is, mint én, de ugyanezzel a technikával igyekszik hatástalanítani. Csakhogy még mindig valahogy lassított felvételként látom, amit csinál, ezért hamarosan beszúrok neki kettőt a már ismert fájdalompontokba, hogy aztán ellendüljek tőle. Ekkor ahelyett, hogy kétrét görnyedne, mint minden normális ember, hasba rúg. Még jó, hogy mire a lába hozzám ér, már be is húzom az izmaim, hogy tompítsam a fájdalmat, különben kiokádnám a reggelim. Pontos találat, amitől végigcsúszom a szemétkupacon. Sajnos a kezeimet most nem nagyon használhatom, de mire megérkezik, hogy viszonozza a kedvességem, már talpon vagyok így is. Míves, mégis harcias mozdulatokkal ront rám, immár folyamatosan támad, nem csak kóstolgat, én pedig kénytelen vagyok alkalmazni a dojoban megtanultakat is, ha nem akarom, hogy kidekorálja a képem. És persze, hogy nem akarom. Ettől azonban növekszik a fájdalom a vállaimban, főleg, mert nem csak Bakari ütéseit kell elvezetnem, hanem még a kötéssel is meg kell harcolnom.
Menekülőre fogom. Szégyen a futás, de hasznos, szokták mondani. Hátrálok, hátra ugrom, majd kihajolok oldalra és egyszerűen futni kezdek előle. Magam mögé pillantok, követ-e, de ő nem olyan heves, mint Tatsuki, hogy megpróbáljon elkapni. Nem, Bakari kivár, reméli, hogy egyszer elfáradok. Ám erre hiába vár, mert amennyi energia van bennem, azzal simán holnapig bírom. Vagy nem. Mindenesetre felkapom a még tokjába bújtatott tőrt a földről és győzedelmes képpel nézek rá.
- Tapsoljak? - kérdezi meg gúnyosan, majd int, hogy rohanjak rá. Ez a tipikus öngyilkos akció, mégis megteszem. Most visszafizetem neki azt a beszólást, mert ugye emlékszik rá ő is, hogy én senkinek sem maradok adósa. Látom, hogy nem mozdul, az izmai megfeszülnek egy kicsit, felkészül a támadásomra, ám arra nem számít, hogy az orra előtt ugrom egy szaltót, átugrom a lábai közt, majd ahogy felém fordul, a tőr markolatát feltolom a gyomorszájába. Cserébe jókora pofont kapok, ami kurvára meglep, még meg is kapaszkodom benne, ám a lendületemmel és az ő kibillentettségével csak azt érem el, hogy magamra rántom. Fain...
Kell mindkettőnknek pár másodperc, mire észhez térünk. Körülöttem forog a világ, Bakari meg erősen küzd a hányás ellen, ahogy az arcát nézem. Aztán alattomos fény jelenik meg a szemeiben és rámarkol a vállaimra. Halálos rémület lesz úrrá rajtam és szinte azonnal minden elsötétül előttem.
Ez ellenkezik azzal, amit Asame képvisel?
Elbizonytalanodom. Úgy érzem magam, mintha beleugráltam volna az üvegszilánkokba és most tapodtat se merek mozdulni, nehogy egy újabb álljon a tappancsomba, miközben fáj és szeretnék kijutni a kutyaszorítóból. Asame persze próbál megnyugtatni, talán meg is vigasztalni, ettől azonban csak még rosszabbul érzem magam, még a sírás is megkerül, ám megérkezünk és nekem most nagyon helyt kell állnom, ezért visszaerőltetem az arcomra a maszkomat és kiszállok én is a BMW-ből. Tatsuki és Bakari is idegesnek tűnik, mindkettőnek tudom is a miértjét, ezért nem húzom tovább az időt, odalépdelek hozzájuk. Asame és Shinji sem marad le tőlem, s ahogy mind a korábbi terep bejáratánál megállunk, neszezést hallok meg. Gyorsan körbenézek, először csak a mozgást látom meg, aztán az őrszemeket.
- Vannak elegen, biztosítják a játék zavartalanságát – jelenti be a pirszingesem ridegen, azzal elindul befelé.
- Ha mindig órákban mérhető a késésed, fülön foglak, mert ez sehol sem megengedhető viselkedés – közli velem színtelen hangon, rám sem pillantva Bakari. Oké, azt hiszem, megkaptam az alaphangot, most kibaszottul dühös lettem. Méltóságteljesen, de nyilván láthatóan sértetten követem a két alvilágit és egy pillantással jelzem a yakuzámnak és a testőrömnek, hogy kövessenek. A terep ugyanolyan, mint amilyennek hagytuk, szemetes, elhagyatott, rendezetlen, mégis pont ezért tökéletes. A rothadó dolgok szaga először most is a hányingert kelti fel bennem, aztán ahogy egyre beljebb merészkedünk, hogy az utcakereszteződéshez érjünk, megszokom és már-már otthonossá válik. Itt aztán Tatsuki megáll, kabátja alól előkerül a hatalmas, tiszteletet parancsoló tőr, s leteszi azt a földre távolabb tőlünk. Bakari automatikusan kanyarodik el a kereszteződés egyik utcájába, engem pedig a tetoválómester leendő testőrömmel szemben lévő irány felé parancsol egy intéssel. Asaménak és Shinjinek egy pillantással jelzi, hogy a harctér kijelölésre került, ahova ők nem léphetnek és Tatsuki is kisétál belőle.
- A szabályok egyszerűek, mindent a küzdőfelek döntenek el. A letett tőrön kívül más fegyver nem használható, a célt ti döntitek el, hogy csupán meg kell szerezni, vagy lényegtelen a jelenléte - intézi második mondatát most már hozzánk. - A harc addig tart, amíg valamelyikőtök döntésre nem jut a másikkal kapcsolatban. A jelenlévők közül bárkit behívhattok, de önként semmilyen esetben sem avatkozhat senki bele a dolgok folyásába. - És itt rápillant Asaméra és Shinjire, hogy jelezze, komolyan gondolta. - Aki hívás nélkül indul el, az célpont, kivégzendő - teszi nyilvánvalóvá, miért nyomatékosítja a szabályokat. - Ha kérhetem, ne likvidáljátok egymást - szól ismét hozzánk, Bakari pedig biccent. Hát én is, hogy jelezzem, nem célom kinyírni azt, aki mellettem akar dönteni. - Kérdés?
A válasz hallgatás és mikor Tatsuki körbenéz, mindenki valahogy, a maga módján jelzi, hogy nem kíván szólni. Egy gyors mozdulattal int nekünk, hogy akkor a küzdelem elkezdődött, mi pedig Bakarival azonnal cselekvésbe kezdünk. Leveszem a kabátom és hagyom hanyagul, hogy a földre hulljon, s ő is így tesz. Figyelem az arcát, főleg a szemeit. A másodperc pergésének ütemére hármat csettintek, ezzel megszüntetem magam számára a külvilágot és kiélesítem az érzékeimet. Persze hallom így is, hogy Tatsuki izgatottan összecsapja és egymásnak dörgöli a tenyereit, a figyelmemet azonban már nem vonja el, minden idegszálammal Bakarira összpontosítok.
- Alkalmazod a beültetéseidet? - kérdezi nyugodtan, szinte lustán megformálva a szavakat. Lassan bólintok csupán, most nem akarok beszélni. Meg akarom mutatni Asaménak, hogy mire vagyok képes. Bakari másodlagos, netán harmadlagos, ha azt veszem, hogy most a pirszingesemnél is vizsgázom, de jobb, ha tudja, nem mindig hagyom majd neki, hogy játssza a testőrt, ahogy Shinjivel is már közöltem ezt valamilyen formában.
Olyan ez az állapot, mintha megszűnnének az érzelmeim, teljesen lehiggadok, a mozgásom lassúvá és áramlásszerűen folyamatossá válik, mintha a testem mentális energiával mozgatott víztömeg lenne, akár egy filmen. Bakarit ez óvatosságra inti, látom rajta, hogy mint egy macska, minden lépését kiszámítja és eszébe sem jut akár csak egy pillantást vetni a környezetre, csupán azzal gazdálkodik, amit a látóterében észrevesz. Monoton lassúsággal, körözve a tőr körül közeledünk egymáshoz, aztán mikor ugrásközelbe érünk, már ugrunk is. Nem törődünk még a tőrrel, ő felém kap, én pedig elslisszanok a keze, majd a teste mellett, aztán elegáns mozdulattal befordulok háttal a háta mögé. Szinte egyszerre húzzuk ki magunkat, de igazából követem a mozgását, majd mikor újra megpróbál hozzám érni, leguggolok és elugrom a közeléből. Sokkal gyorsabb vagyok nála és mivel szinte lassítva látom a mozdulatait, rá vagyok hangolva, úgy tűnhet kívülről, mintha egy előre megkomponált, groteszk táncot járnánk.
Újra szembe fordulok vele, figyelem, szinte be sem hunyom még egy pislantásra sem a szemem, akárha a monitort bámulnám. Valszeg úgy festhetek, mintha belőttem volna magam, de most pont leszarom. Bakari nagyon apró, alig észrevehető, de fanyar mosolyra biggyeszti szája ép szegletét, aztán felgyorsul ő is, felém robban. Még mindig nem elég gyors, ám cselez, hamar kiismeri a mozgásomat, s ha lassabban is, mint én, de ugyanezzel a technikával igyekszik hatástalanítani. Csakhogy még mindig valahogy lassított felvételként látom, amit csinál, ezért hamarosan beszúrok neki kettőt a már ismert fájdalompontokba, hogy aztán ellendüljek tőle. Ekkor ahelyett, hogy kétrét görnyedne, mint minden normális ember, hasba rúg. Még jó, hogy mire a lába hozzám ér, már be is húzom az izmaim, hogy tompítsam a fájdalmat, különben kiokádnám a reggelim. Pontos találat, amitől végigcsúszom a szemétkupacon. Sajnos a kezeimet most nem nagyon használhatom, de mire megérkezik, hogy viszonozza a kedvességem, már talpon vagyok így is. Míves, mégis harcias mozdulatokkal ront rám, immár folyamatosan támad, nem csak kóstolgat, én pedig kénytelen vagyok alkalmazni a dojoban megtanultakat is, ha nem akarom, hogy kidekorálja a képem. És persze, hogy nem akarom. Ettől azonban növekszik a fájdalom a vállaimban, főleg, mert nem csak Bakari ütéseit kell elvezetnem, hanem még a kötéssel is meg kell harcolnom.
Menekülőre fogom. Szégyen a futás, de hasznos, szokták mondani. Hátrálok, hátra ugrom, majd kihajolok oldalra és egyszerűen futni kezdek előle. Magam mögé pillantok, követ-e, de ő nem olyan heves, mint Tatsuki, hogy megpróbáljon elkapni. Nem, Bakari kivár, reméli, hogy egyszer elfáradok. Ám erre hiába vár, mert amennyi energia van bennem, azzal simán holnapig bírom. Vagy nem. Mindenesetre felkapom a még tokjába bújtatott tőrt a földről és győzedelmes képpel nézek rá.
- Tapsoljak? - kérdezi meg gúnyosan, majd int, hogy rohanjak rá. Ez a tipikus öngyilkos akció, mégis megteszem. Most visszafizetem neki azt a beszólást, mert ugye emlékszik rá ő is, hogy én senkinek sem maradok adósa. Látom, hogy nem mozdul, az izmai megfeszülnek egy kicsit, felkészül a támadásomra, ám arra nem számít, hogy az orra előtt ugrom egy szaltót, átugrom a lábai közt, majd ahogy felém fordul, a tőr markolatát feltolom a gyomorszájába. Cserébe jókora pofont kapok, ami kurvára meglep, még meg is kapaszkodom benne, ám a lendületemmel és az ő kibillentettségével csak azt érem el, hogy magamra rántom. Fain...
Kell mindkettőnknek pár másodperc, mire észhez térünk. Körülöttem forog a világ, Bakari meg erősen küzd a hányás ellen, ahogy az arcát nézem. Aztán alattomos fény jelenik meg a szemeiben és rámarkol a vállaimra. Halálos rémület lesz úrrá rajtam és szinte azonnal minden elsötétül előttem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése