Ez az ember még sokkal jobban elzárkózik tőlem, mint eddig valaha. Látom a szemén, hogy szín kötelességtudatból teszi, amit, nem pedig azzal az elhatározással, amit Tatsuki vagy Shinji tanúsít felém. Nem volt más választása, ezért elfogadott engem, hűséges és kiváló véreb lesz, de nem több, nem sikerült meggyőznöm semmiről. Persze nem adom fel és az idő is az én malmomra hajtja a vizet, lassú víz pedig partot mos, úgyhogy egyelőre elfogadom azzal a mélységi ellenállást is, ami Bakariban lapul és még ennek tudatában is a bizalmamat kínálom neki. Ha csalódnom kell benne, azt minél előbb szeretném megélni, mert annál józanabbul tudok dönteni a sorsa felől és annál kevésbé fog fájni.
- Menjünk haza – javaslom csendesen, mire a kezembe nyomja a kabátomat, azzal elfordul tőlem és a sárga kisautója felé veszi az irányt. Árad belőle valami olyan érzés, amitől egy, a harcát, s ezzel a kajáját elvesztő kutya jut eszembe róla. Ezért csinálta volna, azt hitte, eltántoríthat, ha az egyik legnagyobb félelmemet használja fel ellenem, hogy ne akarjam magam mellé? Peche van, a maga zord és kemény arckifejezésével, tömör, lényegre törő és határozott beszédével engem megfogott, akarom őt, szükségem van rá. Már tudom is, mikkel bízom meg.
Tatsuki lép elém és egy ujjnyi vastagságú aktát nyom a kezembe.
- Ha áttanulmányoztad, égesd el – kér kurtán és újabb levegőt vesz.
- Nem hagyunk nyomokat, amiket követve eljuthatnak hozzánk – jelentjük ki egyszerre, ő pedig biccent. Apró dicséret, de többre most nem futja neki, mert még mindig haragszik Bakarira. Azt hiszem, hamarosan Tatsuki számára is kellemetlen lesz, hogy a legjobb kutyáját adta mellém, ám amilyen makacs, nem lesz hajlandó tudomást venni erről, dacosan átrendezi az embereit, átszervezi a hálózatokat és az élete egy részét, tör előre, ahogy mindig és nem hagyja, hogy bármi fékezze. Most, hogy letárgyaltuk mi ketten az új véreb adatainak sorsát, komoly képpel felnéz Shinjire. Végigméri őt, lassan, tüzetesen megvizsgálva a vonásait és a tartását, aztán legutoljára Asamét hagyja, akinek csak a szemébe néz. Rezzenéstelenül, valamit formálgatva a szájában, egyenesen, a maga hideg nyugalmával.
- Becsüllek – jelenti ki aztán mély, méltóságteljes hangon. A csendben olyan éket ver a szó, hogy még Bakari is visszafordul és a számból felszabaduló apró, döbbent nyögés is tisztán hallható. Elakad a lélegzetem és a szívem kihagy egy ütemet, mert ebbe az egyetlen szóba olyan sok mindent belesűrített Tatsuki, ami még engem is mellbe vág. Aztán, mintha nem most dobta volna a yakuzám elé a csatabárdot és tett volna burkoltan esküt arra, hogy többé nem árt neki, noha nyilván megkedvelni sem fogja, könnyedén elfordul és az autók felé veszi az irányt. Nekem még mindig tátva a szám, s mozdulni sem tudok.
Ezt nem hiszem el...
Valaki legyen olyan kedves és csípjen meg, mert azt hiszem, álmodom. Ez lenne a csoda, amit annyira szerettem volna? Nem jutok még fejben sem szóhoz...
- Menjünk haza – javaslom csendesen, mire a kezembe nyomja a kabátomat, azzal elfordul tőlem és a sárga kisautója felé veszi az irányt. Árad belőle valami olyan érzés, amitől egy, a harcát, s ezzel a kajáját elvesztő kutya jut eszembe róla. Ezért csinálta volna, azt hitte, eltántoríthat, ha az egyik legnagyobb félelmemet használja fel ellenem, hogy ne akarjam magam mellé? Peche van, a maga zord és kemény arckifejezésével, tömör, lényegre törő és határozott beszédével engem megfogott, akarom őt, szükségem van rá. Már tudom is, mikkel bízom meg.
Tatsuki lép elém és egy ujjnyi vastagságú aktát nyom a kezembe.
- Ha áttanulmányoztad, égesd el – kér kurtán és újabb levegőt vesz.
- Nem hagyunk nyomokat, amiket követve eljuthatnak hozzánk – jelentjük ki egyszerre, ő pedig biccent. Apró dicséret, de többre most nem futja neki, mert még mindig haragszik Bakarira. Azt hiszem, hamarosan Tatsuki számára is kellemetlen lesz, hogy a legjobb kutyáját adta mellém, ám amilyen makacs, nem lesz hajlandó tudomást venni erről, dacosan átrendezi az embereit, átszervezi a hálózatokat és az élete egy részét, tör előre, ahogy mindig és nem hagyja, hogy bármi fékezze. Most, hogy letárgyaltuk mi ketten az új véreb adatainak sorsát, komoly képpel felnéz Shinjire. Végigméri őt, lassan, tüzetesen megvizsgálva a vonásait és a tartását, aztán legutoljára Asamét hagyja, akinek csak a szemébe néz. Rezzenéstelenül, valamit formálgatva a szájában, egyenesen, a maga hideg nyugalmával.
- Becsüllek – jelenti ki aztán mély, méltóságteljes hangon. A csendben olyan éket ver a szó, hogy még Bakari is visszafordul és a számból felszabaduló apró, döbbent nyögés is tisztán hallható. Elakad a lélegzetem és a szívem kihagy egy ütemet, mert ebbe az egyetlen szóba olyan sok mindent belesűrített Tatsuki, ami még engem is mellbe vág. Aztán, mintha nem most dobta volna a yakuzám elé a csatabárdot és tett volna burkoltan esküt arra, hogy többé nem árt neki, noha nyilván megkedvelni sem fogja, könnyedén elfordul és az autók felé veszi az irányt. Nekem még mindig tátva a szám, s mozdulni sem tudok.
Ezt nem hiszem el...
Valaki legyen olyan kedves és csípjen meg, mert azt hiszem, álmodom. Ez lenne a csoda, amit annyira szerettem volna? Nem jutok még fejben sem szóhoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése