Út közben magamhoz veszem a kabátjainkat, de már nem tévesztem szem elől Deont. Tatsuki miatt cseppet sem aggódom, még pár mélyütés neki és nem lesz annyira heves vérmérsékletű. Rábaszott, hogy engem választott a veszett házikedvence mellé, hiszen mindent tudok róla, jól ismerem, pontosan tudom, hogyan bánjak vele, meddig mehetek el és hol tehetek neki keresztbe. Mindigis veszélyes vállalkozás volt a legjobb embert átörökíteni, de most kifejezetten hatalmas baromságnak bizonyult. Elfogadom Deont, mint új gazdámat és többé fikarcnyira sem leszek hű Tatsukihoz, azt azonban sosem felejtem el neki, hogy átpasszolt egy gyereknek. Nem érdekelnek a szép csomagolású magyarázatok, miszerint én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy védjem, tanítgassam egy kicsit és szolgáljam az alvilági ügyeiben Deont, teszek rá, hogy ezt a gesztus tisztes jutalomnak kellene éreznem, mert elhajítva, elárulva, elárvultnak érzem csupán magam tőle. Rábízták az életemet egy hormonzavaros, agybajos, idegesítő, szeles kamaszra, megfosztottak a szabadságomtól, mostantól kefélni is csak engedéllyel kefélhetek és ... Már nincs miért dühöngenem, hiszen én fogadtam el ezt a helyzetet. Tatsuki nyilván tett volna róla, hogy megtegyem, mégsem kényszerítettem semmire őt, szép lassan törődtem bele az akaratába.
Asame számára cseppet sem ismeretlen az alvilág és amit kiderítettem a társamról, abból arra következtetek, valamennyit ő is tud. Nem sokat, ahogy az is felelőtlen volt, aki nem nevezte át a srácot és rejtette el az igazi személyét, de ez már másodlagos, változtatni nemigen lehet rajta. Én megtettem, amit tudtam és hála a kamiknak, mától őt is istápolhatom, mindjárt két kölyköt varrtak a nyakamba, s ha ez még nem lenne elég, távol kell tőle tartanom Tatsukit. Komolyan nem értem meg, miért kell minden jobb suhancra szemet vetnie. De mit is értetlenkedek, hiszen Shinji haja még mindig Deont idézi...
Odaérek a trióhoz, s noha újdonsült gazdám még nem került teljes mértékig képbe, valószínűleg rosszul van egy kissé, bal karomba fogom a két kabátot, majd elé térdelek és lehajtom a fejem. Mondanom is kellene valamit, tán esküt tenni, erre viszont nem vagyok képes. Magamban felesküszöm Deonnak, hogy életem végéig az ő érdekeit fogom szem előtt tartani és szolgálni, hűségesen és minden bennem rejlő képességgel, tudással és erővel kitartok mellette, míg óhajtja, vagy míg meg nem halok miatta, de számára néma maradok. Azt hiszem, senkinek nincs fogalma róla, milyen megalázó a számomra egy tizenhét éves gyereknek ígérni mindent előtte térdelve, a csend mégis terhes körülöttünk. Úgy fest, muszáj legalább pár szót kiböknöm.
- Felesküdtem neked – közlöm. Ha lehetne, talpra állnék, ám a helyzet megkívánja, hogy addig tartsam fenn az alázatos tartást, amíg Deon másképp nem kívánja. Mostantól még azt is ő dönti el, milyen ütemben verjen a szívem és ez frusztrál. Egy ostoba kölyök még, mégis azzal, hogy túl jól helyezkedett, fölém került. Nem becsülöm azért annyira le, remek lehetőségeket rejt és méltó utódja lehet Tatsukinak, de ahhoz még legalább tíz év kell. Addig gyűlölni fogom? A kettőnk közt lévő korkülönbség sosem fog csökkenni.
Peregnek a másodpercek és Deon hallgat, mint a sír. Úgy érzem, mindenki minket figyel, ami dühít. Meddig térdeljek még előtted a büszkeségemet is feladva?! Felnézek rá. Az arckifejezése komoly, tekintetünk azonnal újra összekapcsolódik, ám immár a figyelemösszpontosítás és kiélesítetlen rám hangoltság nélkül. Hallani akarod, amint azt mondom, „esküszöm”? Tudod, hogy kimondtam, ennél többet ne várj tőlem. Kezét a fejemre teszi, nem hosszú időre, csak pár pillanatra, aztán elereszt és hátrább lép. Ezzel ugyan Asaménak simul, valahogy mégis az az érzésem, hogy figyelmen kívül hagyta, hogy a yakuza mögötte áll. Végre felkelhetek a földről. Kihúzom magam, a tekintetét azonban továbbra sem eresztem el, nézem őt, szokom az érzetét annak, hogy mostantól ő számomra az atyaúristen.
Asame számára cseppet sem ismeretlen az alvilág és amit kiderítettem a társamról, abból arra következtetek, valamennyit ő is tud. Nem sokat, ahogy az is felelőtlen volt, aki nem nevezte át a srácot és rejtette el az igazi személyét, de ez már másodlagos, változtatni nemigen lehet rajta. Én megtettem, amit tudtam és hála a kamiknak, mától őt is istápolhatom, mindjárt két kölyköt varrtak a nyakamba, s ha ez még nem lenne elég, távol kell tőle tartanom Tatsukit. Komolyan nem értem meg, miért kell minden jobb suhancra szemet vetnie. De mit is értetlenkedek, hiszen Shinji haja még mindig Deont idézi...
Odaérek a trióhoz, s noha újdonsült gazdám még nem került teljes mértékig képbe, valószínűleg rosszul van egy kissé, bal karomba fogom a két kabátot, majd elé térdelek és lehajtom a fejem. Mondanom is kellene valamit, tán esküt tenni, erre viszont nem vagyok képes. Magamban felesküszöm Deonnak, hogy életem végéig az ő érdekeit fogom szem előtt tartani és szolgálni, hűségesen és minden bennem rejlő képességgel, tudással és erővel kitartok mellette, míg óhajtja, vagy míg meg nem halok miatta, de számára néma maradok. Azt hiszem, senkinek nincs fogalma róla, milyen megalázó a számomra egy tizenhét éves gyereknek ígérni mindent előtte térdelve, a csend mégis terhes körülöttünk. Úgy fest, muszáj legalább pár szót kiböknöm.
- Felesküdtem neked – közlöm. Ha lehetne, talpra állnék, ám a helyzet megkívánja, hogy addig tartsam fenn az alázatos tartást, amíg Deon másképp nem kívánja. Mostantól még azt is ő dönti el, milyen ütemben verjen a szívem és ez frusztrál. Egy ostoba kölyök még, mégis azzal, hogy túl jól helyezkedett, fölém került. Nem becsülöm azért annyira le, remek lehetőségeket rejt és méltó utódja lehet Tatsukinak, de ahhoz még legalább tíz év kell. Addig gyűlölni fogom? A kettőnk közt lévő korkülönbség sosem fog csökkenni.
Peregnek a másodpercek és Deon hallgat, mint a sír. Úgy érzem, mindenki minket figyel, ami dühít. Meddig térdeljek még előtted a büszkeségemet is feladva?! Felnézek rá. Az arckifejezése komoly, tekintetünk azonnal újra összekapcsolódik, ám immár a figyelemösszpontosítás és kiélesítetlen rám hangoltság nélkül. Hallani akarod, amint azt mondom, „esküszöm”? Tudod, hogy kimondtam, ennél többet ne várj tőlem. Kezét a fejemre teszi, nem hosszú időre, csak pár pillanatra, aztán elereszt és hátrább lép. Ezzel ugyan Asaménak simul, valahogy mégis az az érzésem, hogy figyelmen kívül hagyta, hogy a yakuza mögötte áll. Végre felkelhetek a földről. Kihúzom magam, a tekintetét azonban továbbra sem eresztem el, nézem őt, szokom az érzetét annak, hogy mostantól ő számomra az atyaúristen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése