415.

Deon

Úgy érzem magam, mint akit beraktak a mosógépbe és csak forog és forog és forog, hiába kapálózik. Az egész nap azóta ilyen, hogy Asame hazahívott minket Kazutól. Utálom, hogy nem lehetek őszinte teljesen a legjobb barátomhoz, nem mondhatom el neki, mi történt, mert nem tudom, vagy nincs rá elég időm. Tatsuki folyamatosan olyasmiket csinál, amikkel kirúgja alólam a talajt. Megdug, aztán pofaleszakasztó nyugalommal megvár Asame szobájában, tök kedves, a másik pillanatban meg igazi házisárkány velem, megsértődik, dühöng, végül szóban békejobbot nyújt annak az embernek, akit utál, mert azt kapta meg, amire ő vágyott. Nem tudok eligazodni rajta és mégis... olyan nyilvánvaló minden tette. Ez a hülye barom életében először szeret valakit, akibe ráadásul bele is esett... és nem tudja kezelni a helyzetet. Azt hiszem, bosszantja ez Tatsukit.


A konyhában kikérjük magunknak a kávénkat, az asztalra teszem a kezemben maradt dossziét, én mellé valami édességet is kérek, s hamarosan csokoládé kerül elém ízlésesen felaprózva egy tálba. Nagyszerű, a boldogsághormon sosem árt. Gyümölcsöt ennék egyébként, csak hát a tejjel azok nem igazán barátolják egymást, nekem meg nem hiányzik fél nap a vécén kellemetlen hascsikarással. Az első törmelék elnyalogatása után kortyolok a kávémból, majd Shinjire nézek és kicsit közelebb tolom hozzá a tálkát, hogy jelezzem számára, most már tudok rá figyelni és a csokimat is megosztom vele. Tisztára, mint valami jógyerek, de mindegy, most leszarom. A srác visszautasítja a csokoládét, inkább rágyújt, az bizonyára szerinte jobban megy a kávéhoz. Van benne valami, én azonban maradok egyelőre a bevihető boldogsághormonnál és a cigije passzív szívásánál. Nem könnyítem meg azzal a dolgát, hogy megnyitom a beszélgetést, amire ő hívott. Egyébként is elég széles a paletta, miről akarhat dumálni velem. Sok minden történt az elmúlt pár órában, nagyon sok minden. Fordult velem megint vagy kettőt a világ, ha nem többet, ami felett alig tudok visszazökkenni a megszokott kerékvágásba. Talán nem kéne, de azért akkora változások nem értek, hogy komolyan új útra lépjek. Most már itt van Bakari, Asaméval sikerült jól belegyalogolnunk akaratlanul a másik lelkébe, csomó mindent egyeztetnem kellene, ... Azt sem tudom, hol áll a fejem, basszus!

- A délelőttiről akartam veled beszélni, illetve azt láttam, hogy te szeretnél mondani valamit azzal kapcsolatban - kezd bele kifújva a füstöt. Öööö... Ezt most végig kell gondolnom. Pörgetem a fejemben az eseményeket, de hogy valamit meg akartam volna beszélni, az nem igazán rémlik.

- Nem tudom, mire gondolsz – jelentem végül ki, hogy továbbgördítsem a beszélgetést, mert így csak két kuka ül egymással szemben, az meg nem jó. Nem akarok gondolkodni és azon rágódni, vajon Shinji mit gondol, hogyan vélekedik arról, amit látott, legyen szó akár a délelőttiről, akár a délutániról. Persze ha kérdése van, válaszolok, de hogy csak így magamtól elkezdek róluk beszélni, az nem megy. De ezen már egyszer túlvagyunk, akkor a téma is sokkal meredekebb volt, szval nem gondolom, hogy nagyon paráznunk kellene a forró kásától, amit kerülgetünk.

- Arra, hogy beleláttam a közted és Tatsuki közt lévő kapcsolatba - világít rá. Hát... akkor mégsem lesz könnyű menet. Az övtáskámból előkotrok egy szál cigit az eperlevelesből, majd rágyújtok és hátradőlök a széken.

- Kíváncsi vagyok, mit gondolsz – tárom elé egyszerűen. - Ahogy akkor is kíváncsi voltam. És az is érdekel, mi a véleményed a harcról, amit láthattál és Bakariról – fektetem le elé képzeletben a lapjaimat. Adok a véleményére, érdekel, hogyan lát dolgokat, szeretném jobban megismerni és ezek remek lehetőségek. Az más kérdés, hogy kellemetlen számomra egy kicsit, hogy érintett vagyok, megharcolok vele.

- Nincs okom aggódni. Ahogy bánt veled, keményen, mégis gondoskodón és ahogy te viselkedtél vele, sok mindent elárult kettőtökről. - Igen, pontosan ez érdekel, hogy kívülről mi látszódott. Bár az már jó, ha Shinji nem fog harcikutyaként morogni Tatsukira, ha a közelembe jön. - Láttam, hogy megingott a bizalmad vele szemben, ugyanakkor láttam azt is, hogy képes vagy ismét megbízni benne, ő pedig nem fogja eljátszani ezt újra – mondja el a véleményét. Én is úgy vélem, Tatsukinak egyszer elég volt belelépni a csapdába, másodjára nem fogja megtenni. - Őszinte leszek. Nagyon nem figyeltem rátok, mert mint mondtad egyszer, ez kettőtök dolga, meg hogy Tatsuki nem szereti, ha ezt az oldalát is látják, így csak azért maradtam ott, ha gond lenne, ugyanakkor azt is láttam, hogy ha nem lennék ott, sem nyúlt volna hozzád még egyszer. Legalábbis remélem, hogy még mindig jók a megfigyelőképességeim, és nem néztem be valamit nagyon csúnyán - teszi hozzá elmosolyodva. Tényleg nem csinált volna olyasmit a pirszingesem, ezért megrázom a fejem, hogy kifejezzem az egyetértésemet. Nem álltatom magam olyasmivel, hogy már nem kíván, elég volt velem az az egy menet, mert mind tudjuk az aranyszabályt: ami egyszer a miénk lett, azt nem engedjük el könnyen. És ez különösen igaz egy alviláginál. Tatsuki régóta ragaszkodik hozzám és nem tudom, mennyi ideje várt arra, hogy megkaphasson, de ha képes volt az akaratom ellen menni, akkor bizonyosan elég ideje, hogy már ne érdekelje az se, ha ezért meghal. - A harc... Két napja kimaradtam belőle, ez tény, most azonban láthattalak. Remekül csináltad – Kikerekednek a szemeim ezt hallva. -, ügyesen alkalmaztad nem csak a Tatsukitól tanultakat, hanem azt is, amit gondolom, itt sajátítottál már el. Tisztellek és becsüllek érte – teszi hozzá komolyan. - Ha nem is sok, de közöm volt az alvilághoz, s bár én nem tettem esküt neked úgy, ahogy azt Bakari megtette ott, elköteleztem magam neked. - Oké, azt hiszem, mára elég sok minden ért már, ezért megkérem az engem segítő isteneket, hogy most már nagyon csínyán bánjanak az eseményekkel, mert ha ez így megy tovább, kénytelen leszek a gyógyszeremért nyúlni, hogy ne ájuljak be a sokkoktól. Ez a nem semmi...! Egy zavart mosoly fut az arcomra és megdörgölöm a halántékom. Hát... ezt megkaptam. És most dolgozhatom fel. - Bakari pedig... furcsa... mindenképpen. Nem igazán lelkesedett azért, hogy a tied kell, hogy legyen, habár elfogadott gazdájának. Védeni fog, még Tatsukitól is, de valószínűleg zavarja, hogy egy tizenhét éves kölyöknek tartozik feltétel nélküli engedelmességgel. Ezt le fogja küzdeni szerintem idővel, elárulni nem fog, de nem volt még alkalmam túlságosan megfigyelni őt. Amikor Tatsukival beszélgettünk, megkérdezte, mennyi idő kell nekem, hogy kiismerjek egy embert. Két napot mondtam neki, attól függően, mennyire tudok az illető közelében tartózkodni huzamosabb ideig. Bakariról éppen ezért egyelőre csak ennyit tudok elmondani, ennyit sikerült megállapítanom abból, amit láttam és ahogy viselkedett. Talán később többet tudok majd...

- Csak a véleményed érdekelt – szólalok meg csendesen. - És a meglátásaid jók, Bakariban tényleg lehet valami ellenállás, de ez nem zavar, kezdetben Ryuuichi is utált – árulom el elvigyorodva. - Majd meggyőzöm róla, hogy ennél jobbat kívánni sem tudott volna, mert én nem fogom olyan rabláncon tartani, mint Tatsuki. Az meg, hogy csak tizenhét vagyok... bocsesz, majd jövőre tizennyolc leszek – jelentem ki könnyedén, s előre dőlök, hogy lepergessem a hamut a cigimről, meg igyak egy korty kávét. Vészesebbre számítottam, bevallom. - Nem ismerem jól Bakarit, mindig tartotta tőlem a három lépés távolságot, de a hűségében én sem kételkedem. Az viszont meglep, hogy te is úgy viszonyulsz például hozzám is, mint egy alvilági. És nem kerülte el a figyelmem az sem, amikor Kazu Kitamurát említette. Remek lehetőséget biztosított a számomra ezzel, hogy kicsit kérdezősködjek anélkül, hogy Tatsuki gyanút fogna – teszem hozzá egy apró mosollyal, miután visszateszem a bögrém az asztalra. - Viszont... abból, ahogy viszonyulsz hozzám, azt gondolom, kicsit több közöd van ahhoz a világhoz – pedzítem meg óvatosan a dolgot, hátha nyulat fogok. Ha pedig nem, mert bakot lövök, az is valami. Jobb tisztázni.

- Kitamura Kitaro egyik legjobb embere volt, illetve még mindig ő az. Ha jól tudom, ő vette át Kitaro helyét, de ebben már nem vagyok biztos. - Üüüümm, fincsiii... - Remélem, hogy azt az esetet elfelejtették, különben Kazu eléggé szarban lesz – mondja komolyan. - Mindenesetre ha Asame intézkedett... az ő nevét ott is sokan ismerik. Már nincs közöm az alvilághoz, semennyi sem. Két napja az utolsó kapcsolatomat is megszakítottam vele, remélhetőleg véglegesen. Az a férfi, aki foglalkozott velünk, s akiről azt hittük, Maot szemelte ki magának, hogy őt tanítsa, valójában engem akart megszerezni, bár már akkor is hevesen tiltakoztam a dolog ellen. Azonban tanított pár dolgot, s bár nem olyan tökéletes kiképzést kaptam, mint amilyet te Tatsukitól, belőlem is kutyát nevelt, csak nem volt rá túl sok ideje, hogy teljesen kineveljen – vonja meg vállát. Kurvára nem tetszik, amit mond. Bár sok kutya falkát alkothat, könnyen válhatnak vetélytársakká is, s mind küzdőszelleműek vagyunk. Kifújom a füstöm, aztán beslukkolom az utolsó kortyot és elnyomom a csikket. Bízom Shinji és Bakari hűségében, ahogy Tatsuki esküjében és önmagamban is. Nem lesz gond, de mindenképpen rohadtul óvatosnak kell lennünk. - Ezért viszonyulok úgy hozzád, ahogy. Már akkor, mikor először beszéltünk erről, megmondtam, hogy valahol én választottam magamnak Asamét, az ő testőreként akartam dolgozni és nem érdekelt az sem, hogy ez a város másik vége, hogy Ryuuichi és Naoto kétszer is elzavartak, harmadjára is visszajöttem, hogy márpedig testőr akarok lenni. Nem tartom magam alvilági kutyának, keveset tudok a szabályokról, keveset az esküről, de tudom, hogy vannak, tudom, nagyjából mi mit jelent, ezért részben még van közöm hozzá, de ennyi.

- Cseszettül elővigyázatosnak kell lennünk – jelentem ki. - Mindannyiunk nevét megjegyezte valamiért az alvilág, s amíg Tatsuki és Asame oldalán helyt kapunk, nem lesz gond, két ekkora emberrel nem próbál kekeckedni senki, de mindannyiunknak vannak lezáratlan ügyei – osztom meg Shinjivel. - Nyáron, a már eleget emlegetett bukásom után Tatsuki hajtóvadászatot indított, ami miatt rám is haragszik egy pár pofa, de ha nem maradnak csukva, minden foguk ki lesz verve, ahogy a pirszingesemet ismerem. Még egyetlen nagykutyát üldöz, aki jól bújik, ügyesen törleszkedik, aztán meglátjuk, vége van-e. Bakari ügyeiről, remélem, Tatsuki eleget írt – És megsimogatom az aktát, amit az asztalra tettem. -, de az, ami veled és Kazuval volt, semmiképp sem tekinthető lezártnak. Kazunak valóban ott van védelemnek Asame fellépése, és egy olyan yakuzával, mint Nishida, nem fognak szarozni, szóval egyelőre ő biztonságban érezheti magát, veled azonban bonyolódik a szitu – mondom meg őszintén, amit kell. - Minden alvilági törekszik elégtételt venni, vagy bosszút állni. Egymást is irtják, a gyenge meghal, vagy letaszítják a helyéről, és ebben Tatsuki mester szintre fejlődött. Nem tudok sokat arról, hogy honnan zúzta fel magát, de abban biztos vagyok, hogy sok embert tépett szét, mire oda került, ahova. Harminciksz év alatt véghez is lehet vinni ezt-azt – teszem hozzá könnyedén, de csak azért, hogy a beszélgetésünk komolyságát egy kicsit tompítsam. - Elindulok Kazu szálán, hogy megtudjam, Kitamura miben mesterkedik. Még nem biztos, hogy ezt Tatsukira bízom, mert neki más feladatot szánok, egy kurva kemény leckét – árulom el. - Azzal, hogy békét próbált kötni Asaméval, megdöbbentett és nagyon nagy előrelépést tett, azonban szokták mondani, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, úgyhogy ha sikerül Asaméval megbeszélnem és beleegyezik, Tatsuki tanítványt kap. A pirszingesem sem fog százhúsz évesen nagyon pattogni már, nekem viszont kell valaki, aki a helyét átveszi, mert én nem fogom, ha meggörbülök se – jelentem ki határozottan. - A terv még nem teljesen kidolgozott, csak azt tudom, hogy felmérem a terepeket, kicsit körbeszimatolok, aztán vadászatra indulok és ha találok alkalmas kölyköt, az itt kezd, ebben a házban, hogy emberi alapokat kapjon. Minél hamarabb akarom ezt kivitelezni, de túl sok mindennek a függvénye az egész – teszem hozzá kissé gondterheltebben, majd kiiszom a bögrémet.

- Az én részem tény és való, hogy elvarratlan, legalábbis mindaddig, míg Kitaro emberei keresnek, biztosan az is marad – jelenti ki, én pedig bólintok. - Egyetlen ember tud a dologról rajtad kívül, ő pedig nem más, mint Mao, illetve jobban mondva az én mentorom volt. Van egy kis klubja nem messze az Endorfintól, Asahito-sama területén. Elég mocskos egy lebuj, a drog ott mindennapos... - árulom el neki. - Miatta nem aggódom, rettegi annyira Kitaro embereit és vágyta annyira annak a rohadéknak a halálát, hogy ne köpjön, de megbízni nem bízom meg azért teljes mértékben benne. A terveid Tatsukival és azzal, hogy tanítványt kapjon, nem rosszak, ha bármiben tudok segíteni, szólj és meglátom, mit tehetek – mondja komolyan. - Asamét pedig meg fogod tudni győzni észérvekkel, ebben biztos vagyok – mosolyodik el.

- Az Endorfint és a környékét viszonylag jól ismerem - árulom el Shinjinek. - Az pedig alap, hogy ha kell a segítséged, szólok - teszem hozzá elmosolyodva. Nem válaszolok arra, amit Asaméval kapcsolatban mond, inkább csak magamhoz veszek egy falat csokit. Vicces... sokat hallottam már ezt a szöveget, hogy észérvekkel megyek is valamire a yakuzámmal. Persze én tudom, hogy másképp is hatni lehetne rá, de nem akarok. A befolyásomat nem azokon akarom alkalmazni, akiknek ha fájdalmat okozok, az nekem is fáj és nem a magam kínja miatt, hanem pontosan azért, mert akiket szeretek, azoknak a problémá az enyémek is egy bizonyos szinten. Ezután mindketten hallgatásba burkolózunk, így percek múlva felállok az asztaltól. - Eltelt már fél óra? - kérdezem meg a srácot. Nem akarom percre pontosan kiszámítani Asame idejét, csupán nem akarom előbb zavarni annál, mint amennyi időt kért. Shinji az órájára pillant.

- Közel háromnegyed óra is már.

- Rendben. Akkor megpróbálom meginvitálni Asamét a beszélgetésre és ha sikerül, megcsörgetlek és találkozzunk a dolgozószobájában - javaslom.

- Rendben van. Addig beparkolom a BMW-t, mielőtt kitekerik a nyakam - mondja mosolyogva és feláll ő is. Elkuncogom magam, aztán magamhoz veszem Bakari aktáját és otthagyom a konyhát. Bekukkolok a dolgozószobába, ám az üres, így célirányosan a hálóba megyek, hogy beszélhessek Asaméval. Nem csak a kupaktanács miatt, hanem én igenis meg akarom vele osztani azt, amit Shinjinek az imént mondtam el. Szükségem is van a yakuzám beleegyezésére és segítségére, de persze meg tudnám nélküle is oldani a dolgot, ám nem ez az ok. Sokkal inkább az, hogy még mindig pocsékul érzem magam azért, mert megbántottam őt. Nem teszek le arról, hogy megtudjam, mit érez és gondol, főleg azok után, hogy látott belőlem megint valami olyat, amit nem sűrűn mutogatok és Tatsuki is elévetette méretes, fenyegető, éles csatabárdját. Ám a szoba ugyancsak üres, csupán Asame öltönykabátja árulkodik róla, hogy járt itt.


Egy kissé megijeszt, hogy nem találom itt, s gyorsan elkezdem végiggondolni, hol másutt lehet. A dojoban. Érdemes felhívnom? Nem. Lemegyek a dojoba, s ha nincs ott, hívom Asamét, ha pedig nem veszi fel, bepánikolok és felhívom Ryuuichit, hogy eltűnt és szeretném, ha marha gyorsan feltúrná akár a föld alól is a yakuzámat, mert...! Jó, azt már nem mondom hozzá, hogy mert nem tudok nélküle élni. Gáz lenne.


Nyugalmat erőltetek magamra, aztán továbbra is a kezemben fogva Bakari aktáját lecsattogok útközben megválva a kabátomtól és a cipőmtől a dojoba. Halkan megyek be, megnyugszom, hogy Asamét itt találom meditáció közben, meghajolok a dojo szelleme előtt, majd odalépdelek a yakuzám elé és seizaba helyet foglalok előtte. Nem akarom felzavarni, csupán a közelében akarok lenni és megkísérelni újra beszélni vele. Nem fogom feladni, ahogy eddig sem adtam fel túl sok mindent, csak ha azt látom, hogy jobb ez, mint a szélmalomharc vagy a veszekedés.