416.

Asame

A dojo csendjében végül teljesen megnyugszom, s leülve seizaba meditálni kezdek. Nem tudom elmondani, menyire hiányzott már ez az egész, egyszerűen képtelen vagyok megmagyarázni. Tudom, hogy mindenki félt és óvni akar ebben a házban, de lassan megérthetnék végre, hogy van, amikor szükségem van erre. Nem pont a harcra, nem a kardforgatásra, csak arra, hogy lejöjjek ide és átadjam magam a meditációnak. Érzem, ahogy lassan megszűnik minden, érzékeim kiélesednek, sokkal hangosabban hallom szívverésem, légzésem, érzem ereimben vérem lüktetését és lassan kitisztul elmém is, hogy higgadtan átgondolhassak mindent. Tatsuki mai viselkedése nem csak a kölyköt lepte meg, engem is. Meg tudnám még mindig ölni azért, amit tett, de azzal, hogy volt bátorsága megjelenni előttem, majd a terepen békejobbot nyújtott, sok minden megváltozott. Nem bocsátottam meg neki, soha nem is fogok és még mindig rohadtul érint az, amit tett, de hajlandó vagyok elfogadni a felkínált békét. Ahogy el is fogadtam azt. Ezen már nincs mit túlragozni. A Deonnal való beszélgetésem a kocsiban azonban keményebb falat lesz. Megszoktam már, hogy kegyetlennek és aljasnak tartanak, de azt nem tudom megemészteni, hogy Deon is ezt gondolja. Valamit kurvára elbasztam, ha az jött le neki, amit a fejemhez vágott, s bár bocsánatot kért, ezen most nem tudok ennyire egyszerűen tovább lépni.


Nem tudom, mennyi idő telik el, de lassan visszajövök a mély meditációból, s bár még nem fejezem be, újra érzékelem a külvilágot, s azt, hogy a kölyök bejön a dojoba. Mindig megismerem a járását, még most is, hogy sántikál, s mikor leül velem szemben, halkan megszólalok.

- Hallgatlak – jelentem ki csendesen, nyugodtan, mint aki még mindig a meditáció hatása alatt van, holott már rég tisztában vagyok mindennel magam körül.

- Inkább én hallgatnálak téged. Már sok mindent mondtam... - mondja csendesen. Kissé komornak vagy szomorúnak cseng Deon hangja, túl nyugodt, lassú a beszéde és tétovának, túlzottan óvatosnak hat.

- Mit szeretnél hallani? - kérdezem tőle ugyanolyan kimérten, óvatoskodva, ahogy ő beszél velem és ráemelem tekintetem. Már nyoma sincs a kölyök maszkjának, vállalja, hogy hibásnak érzi magát valamiben, nagyon figyel rám és tőle szokatlan módon örömtelennek tűnik.

- Amire azt mondtad, itthon megbeszéljük. Persze nem akarom erőltetni - teszi hozzá azonnal.

- Nincs mit beszélni rajta, túl van tárgyalva a dolog. Tatsuki békejobbot nyújtott, én pedig elfogadtam. Nem fogom ettől még sem kedvelni, sem elviselni túlságosan a jelenlétét, de hajlandó vagyok megtűrni és hajlandó vagyok túllépni azon, hogy megdugott téged, annak ellenére is, hogy még mindig meg tudnám ölni, ha csak egy rossz mozdulatot is tesz feléd – jelentem ki nyugodtan. - Mindenesetre részemről lezártam az ügyet innentől kezdve. Megmondtam, nem ölök meg mindenkit magam körül csak azért, mert valami nem tetszik, vagy nem az én akaratom szerint történik, esetleg hibázik az ember, különben szép lassan senki nem maradna mellettem. Hogy értsd, nem fogadtam el, amit veled tett, nem felejtettem el neki, de hajlandó vagyok a közös érdek miatt túllépni ezen és többet nem elővenni a témát. Azon azonban már nehezebben tudok túllépni, hogy egy pillanatig is azt feltételezted, hogy a szemet szemért elv alapján kicsinyes és alattomos bosszút akarok állni Tatsukin...

- Nem feltételeztem semmit, feszült voltam. Azt tudtam, hogy mit akarok és mit nem, de arról fogalmam sem volt, hogyan érjem el. Rosszul kezeltem a szituációt - ismeri el komor képpel. - Sajnálom - vallja be és kér így bocsánatot. Láthatóan bántja őt, hogy így alakult, ezért is lóg a nyakamon.

- Van még mit tanulnod, kölyök – mondom csendesen. - Idővel tudni fogod kezelni ezeket a helyzeteket is – fogadom el bocsánatkérését ezáltal. - Nagyszerűen küzdöttél ma – dicsérem meg. - Remekül alkalmaztad azokat a technikákat is, amiket Akihito tanított neked. Van még mit fejlődnöd ezen a téren is ugyan, de jól haladsz és büszke vagyok rád, csibe... - mosolyodom el végül, s magamhoz intem őt. Deon leteszi a dossziét és hozzám bújik, én pedig magamhoz ölelem őt jobbommal.

- Néha túl szélsőséges vagyok és ok nélkül odakapok, azt hiszem... - motyogja. - Tetszik, hogy ennyi ember van körülöttem, jó érzés együtt lenni másokkal, de nem mindig könnyű. Furcsa, hogy nem vagyok egyedül, nem csak magamra számíthatok és bizalmat cserélünk... - vallja meg csendesen ezeket. - Úgy érzem, egyre jobban boldogulok, de ha ennyire eltaknyolok, elég sokáig esz a penész... Nem tartom amúgy teljesen... jogosnak? Nem tudom, valami hasonlónak a dicséretet... A végén rohadtul elcsesztem. Elvesztettem a fejem.

- Az ember a hibáiból tanul, emlékszel? - kérdezem meg tőle csendesen, mire a kölyök aprót bólint. - Most ebből is tudsz tanulni, ha meglátod azt, hol rontottál, de erre neked kell rájönni, senki nem fogja megmondani, hogy melyik pillanatban követted el a hibát. Itt a dojoban kijavítunk, megmutatjuk, hogy helyes egy mozdulat, de neked kell részben ráérezni, különben hiába tanítjuk, nem lesz tökéletes. Az utcán pedig már nincs lehetőséged javítgatni. Ha hibázol is, meg kell találnod azt a módot, ami még úgyis a javadra fordíthatja a küzdelmet. A dicséret pedig jogos, kijár, mert kimeneteltől függetlenül szépen csináltad – jelentem ki csendesen. - Ellenben erről a veszett vad énedről mesélhetnél egy alkalmas időpontban majd, te kis bestia – heccelem őt kicsit, hogy jobb kedvre derítsem.

- Mondjuk most? - kérdezi meg ártatlan képpel felnézve, aztán csak halvány mosolyra húzza a száját. Én is elmosolyodom és csókot nyomok fejére.

- Akár.

- A kulcsszó az ösztön - kezdi is. - Mindenkiben van, csak nem ugyanannyi, vagy nem ugyanúgy használja. Bennem eléggé átbillent a mérleg, mikor elkezdtem álomvilágba menekülni, majd dobott rá pár lapáttal, hogy drogokkal lehetett csak ébren tartani. Nem igazán tudtam soha leülni tanulni, de ez azóta még nehezebb lenne. Igazából nem vagyok biztos benne, hogy akarom folytatni a sulit, azokat a tanulmányokat, amiket ott kezdtem el, mert a fele egyik fülemben be, a másikon ki anélkül, hogy bármi megragadt volna - ismeri be kissé talán szégyenkezve. - Az érzelemkitöréseim egy része is elég mély gyökerű, de ha jól értem, arra gondolsz, ahogy Bakarinak támadtam a küzdelmünk végén - feltételezi és elhallgat, hogy jelt kapjon, helyesen gondolja-e.

- Igen, arra gondolok - erősítem meg a feltételezését.

- Ümm... elég régen eldöntöttem, hogy van egy szint, egy életszínvonal, ami alatt nem akarok élni, tehát ha oda kerülnék, az egyetlen kívánságom az lenne, hogy valaki kihúzza a dugót. Nem akarok gépektől vagy mások jóindulatától függeni, márpedig ha ez helyeződik kilátásba, akkor a tök mindegy, mi lesz, de ezt vagy nem hagyom, vagy megpusztulok előtte gondolatot követve ugrom. Ezt csak erősíti az, amit mi beültetésnek nevezünk. Nehéz elmagyarázni, mi ez, ezért azon vezetem le, amit megmutattam. A három csettintés. Ez a kódja. A hatására még többet fogok fel abból, ami körülvesz és ráhangolódom arra, akivel szemben alkalmazom. Egyfajta érzékélesítés. A külvilág ingerei kizárásra kerülnek, felfogom őket, de nem reagálok rájuk, ellenben a másik ember legapróbb rezdülését is érzem. Mint amikor tök egyszerre húztuk ki magunkat Bakarival, vagy egyszerre ugrottunk egymásnak. Már akkor láttam, vagyis inkább tudtam vagy éreztem a mozdulatot, amikor elkezdte. Mintha lassított felvétel lett volna. Élesebben és gyorsabban is fogtam fel. Ez egy beültetés, ami addig tart, amíg eszméletem nem vesztem, vagy ki nem kapcsolom a három tapsolással. Mentális technika, asszem, agykontrollon alapszik - magyarázza, mire csak aprót biccentek, hogy igen, arról van szó -, de ebben most nem vagyok biztos. Olyasmi, amit nagyon ritkán alkalmaznak még az alvilágban is, mert... nem túl... etikus? Nem tudom... kábé úgy állnak hozzá, mint a pisztolyhoz. Egy mindenkinek van, de nagyon ritkán nyúlnak ehhez az eszközhöz. Bár... nem annyira elterjedt, de nekem több is van. Igazából... azért nem szerelkeznek fel ezzel, hiába lesz hatékonyabb és veszélyesebb tőle valaki, mert nem bíznak egymásban, illetve ezt nem lehet akárkinek és nem csinálhatja bárki. A beültetés maga nagyon kényes és ha elcseszik, azzal rohadt nagy zavarokat lehet okozni és nem igazán lehet helyrehozni, mert a tudatalatti mélyében kódolnak el valamit. Egy program, ami adott feltételek esetén beindul. Az egészet úgy csinálják, hogy aki kapja a programot - itt Deon macskakörmöket mutat -, az nincs ébren. Alszik, hipnózis vagy drog hatása alatt áll. Ezért nem alkalmazzák és ezért üti ki sokaknál a biztosítékot, ha szembesülnek vele, hogy az ellenfelüknek beültetése van.


Amiket elmond erről a beültetésről, részben újként hatnak, részben nem. Az agykontroll legalábbis számomra ismert dolog, bár én nem kaptam meg így és ilyen mértékben, ahogy ő. Hasonló ahhoz, amit én is alkalmazok harc közben a fájdalom kizárása mellett, így tartva tisztán a tudatom.

- Tatsuki veszélyes kis dögöt kezdett el belőled kinevelni – jelentem ki csendesen, de minden bántó él nélkül. - Az agykontroll működő dolog, ezzel a fajtájával nem találkoztam, de tudom nagyjából, miről beszélsz. Magam is alkalmazom, még ha nem is úgy, ahogy te, de valamilyen szinten igen, mikor valakivel leszámolok. A külvilág számomra nincs, nem létezik, felfogom, ahogy te is említetted, de ugyanúgy csak az ellenfelemre összpontosítok, ezért szükségem van magam mellé olyanokra, akik biztosítják a terepet, míg lerendezem az ügyet a célszeméllyel. Kívülről ez úgy tűnhet, hogy mindig én ugrálok másoknak, de ez csak a látszat. Ez volt Chenggel és ez volt Feijel is. Míg az embereim és Nishida kutyái lefoglaltak mindenkit, én elintézhettem zavartalanul a dolgokat. A golyóba is ezért szaladtam bele akkor éjjel. Még nem voltam teljesen önmagam, s bár felfogtam a figyelmeztetést, felfogtam a rám támadó fickó alakját, valamilyen szinten le is reagáltam, de az kevés volt... - mondom komolyan.

- Megkönnyebbültem, hogy nálad nem a biztosítékkiütős reakció jött be - vallja be, mire elmosolyodom. - Egyrészt bennem volt a küzdelemnél, hogy ha ezt most alkalmazom, Bakari kinyír, mert tudom, hogy ő cseppet sem szívleli ezt az egészet, másrészt az is, hogy enélkül ma nem tudnám meggyőzni. És ez nem csak az ő meggyőzéséről szólt, hanem vizsga is volt és bemutató is. Csak a vége... azzal rohadtul nem vagyok megelégedve és ebből a hibából nem tudok tanulni, mert ez a beültetés még nem lett befejezve, tökéletesítve és begyakorolva. A legalapvetőbb ösztönre, az élet védelmére épít és arra az elhatározásomra, amit elmondtam, hogy egy bizonyos színvonal alatt nem akarok élni. Amikor Bakari ráfogott a vállaimra, elindult a program, az önvédelem, a másik elpusztítása a legegyszerűbb, leggyorsabb módon, de nem tudom leállítani, nincs bekódolva a feltétel, aminek teljesülésekor vége lesz a folyamatnak, ráadásul fogalmam sincs, mit csinálok, mint amikor őrjöngök. És az ilyet nem szeretem - árulja el őszintén, némi önostorozással, ahogy az arcából meg lehet ítélni. - Ráadásul rosszul lettem a vértől - teszi hozzá lesütött szemekkel.

- Ha gondolod, szívesen váltok a biztosítékkiverő verzióra – mosolyodom el, a kölyök pedig sűrűn rázni kezdi a fejét. - Csibe, ne okold magad. Nem tetszik ez a beültetés-dolog – mondom meg neki őszintén -, legalábbis ez a fajta már nem igazán, de azért ostorozni magad, mert Bakari direkt kiharcolta, hogy ezt váltsa ki belőled, holott gondolom, tisztában volt azzal, hogy ez még nincs tökéletesítve benned, teljesen értelmetlen dolog – mondom komolyan. - Tedd túl magad ezen, mert igenis büszke vagyok rád, de nem akarom hallani, hogy ostorozod magad a kimenetel miatt. Bizonyítottál, mindenkinek.

- Tudtam, hogy nem fog tetszeni - árulja el halvány mosollyal és még jobban hozzám bújik. - Amilyen dühös volt rá Tatsuki, szerintem tudta, hogy elvesztem a fejem, ha csak szikráját villantja annak, hogy esetleg kárt tesz a csontjaimban.

- Valószínűleg fel volt világosítva rólad kellően - mondom komolyan. - Tudatosan cselekedett, ezt a mozdulatai is elárulták.

- Mi a véleményed Bakariról? - kérdezi meg kíváncsian.

- Nem tetszik neki igazán, hogy melléd szánták, de elfogadott és hűséges kutyaként fog szolgálni, ám ahogy néztem, kell neki egy kis idő, hogy feldolgozza, vagyis inkább elfogadtassa magával azt a tényt, hogy egy kölyök parancsait kell ezentúl teljesítenie - mosolyodom el. Deon egyetértően bólint, de látom rajta, hogy még azért ennél több véleményt várt. - Mit mondjak még neked róla? Nem készültem komplett esettanulmánnyal - mosolygom. - Nem lesz vele gondod, mert elkötelezte magát. Foggal-körömmel fog védeni bárkitől, Tatsukitól is és gyanítom, tőlem is, ha úgy látja, muszáj megvédenie - itt Deon megrázza a fejét -, sőt, magadtól is valószínűleg... - Erre viszont bólint párat.

- Nem szoktak kutyát átörökíteni, hiszen minden kutya maga választ gazdát. Azt hiszem, az történt, hogy Tatsuki közölte vele, hogy elfogad engem, vagy megdöglik, szóval... le kell még tennem pár dolgot Bakari elé arra a bizonyos asztalra, hogy megbékéljen, de ez kicsit sem zavar - mosolyodik el, ahogy ezt mondja. - Hiszen Ryuuichi sem kedvelt túlzottan, ahogy sokan mások is idegesítőnek és utálatosnak tartottak korábban - jegyzi meg könnyedén. - Viszont az, hogy Bakari tőled is védeni fog... kétlem. Tatsuki azért tette, mert haragudott rád és mert azt hiszem, az első perctől kezdve te az ellenségének számítottál, mert amit érez... az nem két napja alakult ki... csak én nem vettem észre - vallja be lesütve a tekintetét.

- Hidd el, hogy ha olyan helyzet adódna, hogy meg kellene tennie, megtenné. Tőlem is megvédene, bár ez a veszély kevésbé fenyeget, sokkal valószínűbb, hogy macska kerül a házba és rálépsz a farkára - jelentem ki. Deon elneveti magát, hosszú idő óta először a társaságomban. - Már azt hittem, könyörögnöm kell neked, hogy nevess végre - mosolyodom el, a kölyök azonban csak kínosan megvonja a száját. - Ami pedig Tatsukit illeti... Ezt se vedd túlságosan magadra. Sok minden mellett elmegy az ember élete során, főleg olyan dolgok mellett, amiket nem igazán adnak a tudtára, vagy csak túlságosan lekötik más dolgok ahhoz, hogy észrevegye őket. Hiba lenne? Emberi tulajdonság, nem mindig vesszük észre a nyilvánvalót sem.

- Ez az én bizonyítványom, de nem gondoltam, hogy Tatsuki képes ilyen érzelmekre - vallja be őszintén. - Azt éreztem, hogy a bukásom után megváltozott velünk valami, de kivontam magam belőle, nem akartam közel engedni magamhoz még egy olyan személyt sem, aki éjjel-nappal ott volt mellettem, ha hánytam, felfogta a hajam, ha nem akartam enni, addig tukmált, míg inkább legyűrtem a torkomon két falatot, csak végre békén hagyjon, aki elviselte, hogy mindenen kiakadtam, hisztiztem, kiabáltam, sírtam, vádaskodtam, mindent a fejéhez vágtam, satöbbi. Nem tudom, hogy alakult veled máshogy - mondja hirtelen. - Nem tudom, te miért voltál más a számomra - teszi hozzá, de nem néz rám. Elmosolyodom.

- Akkor ez örök rejtély marad, mindenesetre örülök, hogy így alakult. Kár lett volna, ha betontömbként vagy padlószőnyeg-mintaként végzed... - Ezen Deon felröhög.

- Olyan nincs, hogy örök rejtély - jelenti ki kuncogva, majd játékosan a fogai közé fogja ingemet és meghúzkodja.

- Ebben az esetben ha mégis rájönnél, mindenképpen értesíts, te kis dög - mosolygom. - Pedig az elején elég hevesen utasítottad el a közeledésem.

- Ahogy mindenkiét - veti oda könnyedén, aztán felemelkedik és csókot nyom a nyakamra.

- Az viszont határozottan tetszett, hogy megpróbáltál mindenáron az agyamra menni - árulom el neki őszintén. - Bár szerintem Ryuu és Naoto előbb kapott tőled idegbajt, mint én.

- Szerintem is - ért egyet mosolyogva, majd arcát lapockámnak simítja. - Ryuuichinek betett pár lépésem, Naotoval meg egyszer majdnem megjártam. Igazából a mai napig nem tudom, hogy másztam volna ki a slamasztikából, ha nem jössz vissza - ismeri be kuncogva, miközben átkarolja testemet a hasamnál és derekamnál.

- Kész szerencse akkor, hogy feledékeny vagyok - mosolygom. - Nem bántott volna. Valószínűleg befenyített volna eléggé ahhoz, hogy beszarj tőle és otthagy. Tisztában voltak a szabályokkal és azzal, hogy kemény büntetéssel kell számolniuk, ha megszegik őket.

- Nem vennék rá mérget, hogy nem bántott volna, tekintve, hogy a fenyítésre nem összehúzom magam, mint mindenki más, hanem pont, hogy agresszívan támadni kezdek - jelenti ki könnyedén. - Tudod, semmire se reagálok normálisan - jegyzi meg kuncogva, s elkezdi simogatni hátamat.

- Tisztában vagyok vele - hunyom le egy pillanatra a szemem. - De már kár feszegetni a dolgot - teszem hozzá csendesen.

- Ugye mondtam, hogy kitaláltam valamit... Nem bünti és nem bosszú, csak... akkor csak egy megfelelő ötlet volt, most inkább lehetőség és ha bejön, akár kurva jól bejöhet - kezdi, miközben folytatja a simogatást. - Akarok egy tanítványt Tatsukinak.

- Gondolod, elfogadná azt, akit te választasz neki? - kérdezem kimérten, kicsit megköszörülve a torkomat. Ha ez most arra megy ki, hogy elterelje a figyelmemet a mondandójáról, akkor kurva jó úton halad.

- Kénytelen lesz. Százhúsz évesen már nem fogja tudni azt csinálni, amit most, engem pedig, mint utódot, igazán meg sem szerzett - mondja nyugodtan, miközben még közelebb bújik, immár hozzásimulva karomnak. - Tudom, hogy van gyereke, bár nem tudom, mennyi és milyen idősek... de őket nyilván nem találta alkalmasnak... én viszont nem egyszerű tanítványt akarok neki keresni, hanem valaki olyat, aki... pótol engem.

- Nem lesz egyszerű dolgod - jelentem ki. - A Deon-hasonmások száma eléggé elenyésző, nem az a kategória vagy, amelyikből tizenkettő egytucat - mosolyodom el. - Hogy tervezed mégis?

- Nem egy klónt akarok, azzal semmire se megyek, de egyébként sem létezik ilyen - mondja elégedetlenül, és abbahagyja a törleszkedést is. - Vadászni fogok. Emlékszem egy-két koromkörüli srácra, akikkel megpróbálkoznék. De előbb fel kell mérnem egy-két terepet - teszi hozzá komolyan. - És... segítesz majd a nevelésben? Emberi alapokat akarok, de olyan rugalmasságot és terhelhetőséget, mint amivel rendelkezem.

- Keríts egy számodra alkalmas példányt és meglátjuk, mit lehet kihozni belőle - mondom komolyan.

- Rendben - egyezik bele vidáman, s örömében lapockámnak dörgöli az arcát és kuncog. Kis vadmacska. - Kérdeztem Kazut arról a dologról, de nem emlékezett azoknak a nevére, akikkel üzletelt. Te mit tudsz róluk?

- Két alvilági kopó. Kitaro emberei voltak, most, hogy a gazdájuk halott, nem tudom, tartoznak-e valakihez, de gyanítom, mennek a saját fejük után. Kitamura elég jó a maga nemében, de Naoki akkor még eléggé zöldfülűnek számított. Ha jól tudom, Kitamura vette a szárnyai alá, hogy kitanítsa a kölyköt - vonom meg vállam. - Kitaro amúgy elég komoly drogdíler volt, azóta is keresik azt a szőke kis szajhát az emberei, aki utoljára élve látta őt és minden bizonnyal megölte a fickót.

- Értem. Kazunak szerinted sikerült végleg kilépni az alvilágból, vagy azért jobb, ha bizonyos nevek nélkül nem tolja oda a biciklit?

- Kazunak nincs köze hozzá, elbaszta, rossz emberrel kezdett, de ennyi. Kitaro és az emberei megkapták, amit akartak, nem áll érdekükben foglalkozni Kazukival, erről gondoskodtam magam is.

- Jó... ezt akartam tudni... - mondja csendesen, majd újabb csókot nyom nyakamra és folytatja a hátam simogatását. Lehunyom szemem és jólesően felsóhajtok.

- Ha így folytatod, semmilyen traccsparti nem fog érdekelni az elkövetkezendő két órában.

- Engem már most sem különösebben érdekel, de... - És függőben hagyva a mondatot félbehagyja azt, amit eddig csinált és elhúzódik tőlem.

- De? - kérdezek vissza. - Ha most azt mered nekem mondani, hogy a kötelesség az kötelesség és egyéb szépen hangzó közhelyekkel előrukkolva kezdesz bele abba, hogy meggyőzz, én... megeszlek reggelire - morgom tetetett sértődöttséggel, komoly képet vágva az egészhez. Ne játssz a tűzzel, csibe, mert megéget! Végezheted még a falra kenve...

- Eszembe sem jutott ilyesmi - jelenti ki gondosan komolyságot erőltetve az arcára, pedig látható, hogy vigyorogna, mint a bolondgomba. - A reggelitime pedig már rég elmúlt, úgyhogy azt merem mondani, várnak ránk - folytatja elégedetten és feláll a tatamiról. Én is ezt teszem, s egy óvatlan pillanatban elkapva a derekát rántom őt magamhoz. Ravasz mosoly jelenik meg szájam szegletén, miközben végig szemébe nézek.

- Úgy látom, szeretnéd rövid úton a dojo falán végezni - lehelem szinte ajkaira a szavakat.

- Á, dehogy. Fogalmam sincs, miről beszélsz - játszik tovább, teszi az ártatlant, de ahogy hozzám simul, elárulja, mennyire nincs ellenére az sem, amit felvázoltam neki.

- Ez esetben kénytelen leszek neked vázolni a helyzetet - kezdem el terelgetni a fal felé, míg végül háta neki nem ütközik. - Ez itt - fogom meg kezét és vezetem ágyékomra - kurvára nem beszélgetni szeretne...


Deon elvörösödik, de vigyorba szalad a szája és érzékien simogatni kezdi férfiasságom, majd pár mozdulat után alábbhagy a vigyora és kérdőn felvonja a szemöldökét, incselkedve, s hogy újból ne vigyorogjon, beharapja bal oldali ajakpirszingjét.

- Azt hiszem, csibém, nem vagy tisztában a helyzet komolyságával - szólalok meg kissé rekedten, de csendesen, miközben megragadva másik kezét szegezem azt feje fölött a falnak, s ajkaira hajolok. - Még mindig szeretnéd kihúzni azt a gyufát? - lehelem ajkaira a kérdést, s mielőtt válaszolhatna, megcsókolom őt. Deon szenvedélyesen válaszol rá, hevesen viszonozza a csókot és lábával átkarolva húz határozottan még közelebb magához, így, kimondatlanul válaszolva a kérdésemre egy magabiztos igennel. Miután ajkaink a levegőhiány miatt kénytelenek elválni, fülébe suttogok, pihegve. - Mocsok kis dög, fogalmad sincs róla, milyen merevedést vagy képes okozni nekem minden második percben... - lehelem fülébe búgó hangon, amire Deon reszketeg sóhajjal válaszol.

- Csak mint te nekem... - vallja kuncogva és én is elmosolyodom.

- Azt hiszem, ezen könnyen segíthetünk - engedem el kezét, s végigsimítok arcán, majd mellkasán sajátommal, egészen nadrágja korcáig, s bontogatni kezdem övét. Ő sem marad tétlen. Kicsatolja övemet, majd segít a sajátjától is megszabadulni, én pedig utat törve kezemmel magamnak fogok rá farkára és lassan kényeztetni kezdem őt, miközben szenvedélyesen megcsókolom. Viszonozza minden hevességem, szenvedélyem, miközben már az ő keze sem tétlenkedik, hanem egyenesen, az én felvett ütememben repít engem is a csúcs felé. Megszakítom csókunkat, s ajkaimmal nyakára vándorolok, tovább kényeztetve őt. Beleharapok puha bőrébe, nem durván, de érezhetően. Megígértem, hogy megeszem őt, ha nem is reggelire, de ez most meg fog történni. Gyorsítok kezem mozgásán, ő pedig ugyanígy tesz, miközben másik kezével mindkettőnkről lejjebb simogatja a nadrágot, hogy ne zavarjon tovább egyikünket sem a ruha. Szenvedélyesen falom nyakának bőrét és ajkait, heves csókokat váltva. Élvezem nyögéseit bőrébe fojtva sajátjaimat, amikor tudom. Nem mindig sikerül. Fülcimpájába harapok, gyengéden, belenyögve fülébe, mire a válasza egy a nyakamon elhelyezett apró harapás. Elmosolyodom, megremegek, ő is megremeg. Egyikünk sem fogja sokáig bírni, ahhoz túlságosan vágyott volt már ez a kielégülés mindkettőnk részéről. Még percekig hajszoljuk a gyönyört, míg végül mindketten megfeszülünk a másik kezének munkája alatt, s nyögve adjuk át magunkat az élvezetnek. Nem hagyom sokáig pihegni őt, és magamat sem, derekára csúsztatom tenyerem és magamhoz húzva csókolom meg szenvedélyesen. Percek kellenek, mire mindketten képesek vagyunk újra mozdulni és normálisan levegőt venni, de csak öleljük egymást, homlokom a falnak támasztva, teljesen hozzásimulva szuszogok fülébe.


Szeretem!