42.

Asame

És Deon kilibben a próbafülkéből egy igen érdekes szerelésben. Először fel sem fogom, mi van, majd azért csak végigmérem. Az egész ruhában az a jó, hogy feszül a fenekén. Na jó, Asame, te sem javulsz semmit. De nem is akarok, mi a fenének? Órákig szöszmötöl, próbálgat, nézeget, ruhákat pakol a kosarakba. Valahol az az érzésem, hogy azt várja, mikor szólok be neki valami epéset azzal kapcsolatban, hogy órákig válogat. Kezdem azt hinni, Deon rosszabb, mint egy nő, csak annyi a szerencséje, hogy a nőket nem szeretem. Valahogy sosem vonzottak, főleg nem anyám halála után. Igazából látni se akartam nőt a közelemben, mert gyerekként úgy éreztem, hogy azzal, hogy meghalt, elárult engem. Pedig nem ő tehetett róla és ahogy ezt felfogtam, rettenetes bűntudatom volt amiatt, hogy olyan sokáig őt vádoltam.


Miután végre végez, legalábbis erről árulkodik a három kosár ruha, megáll előttem és újra előadja a kívánságait. Most először kap tőlem szúrós pillantásokat. És valahol magamban megmosolygom azt, hogy menekülőre veszi a dolgot. Fizetek, majd távozunk a boltból. A másik testőr bepakol a BMW hátuljába, majd miután beszáll ő is, elindulunk végre. Naoto egyenesen a kaszinó felé veszi az irányt, innen az rendes tempóban is jó fél óra autókázás. Nem igazán akarom még beavatni Deont ebbe az életbe, de elmondok neki néhány dolgot arról, ami most következik majd.

- Az egyik kaszinóba megyünk – mondom kimérten, mielőtt azt hinné, hogy hazafelé vesszük az irányt. - Gondok vannak a számlázással. Az egyik, illetve több alkalmazott is sikkaszt és ez nálam nem éppen jó pont – magyarázom. - Mindent megadok az alkalmazottaimnak, cserébe csak azt várom el tőlük, hogy becsületesek és hűségesek lesznek. Nem tudom, meddig leszünk, mennyi idő lesz elintézni. Megvárhatsz a kocsiban, ha gondolod, de jöhetsz is, viszont azt előre leszögezem, nem leszek kíméletes senkivel. Szeretek példát statuálni – nézek ki az ablakon és gyújtok rá felé nyújtva a cigis dobozt. Sötétedik. Szerencsére ilyenkor még nincs sok ember a kaszinóban, így amikor végre leparkol a BMW és belépünk, a hatalmas üvegajtón csak egy-két ember lézeng bent, egyenesen hátramegyek az irodába. Deont mégis csak behozattam magammal jobb a béke alapon. Az irodai gép már be van kapcsolva, leülök elé és újra átnézem a kimutatásokat.


Deont leültetem az egyik távolabb eső székbe, kezébe nyomva egy doboz cigit, hogy foglalja el magát valahogy, mert jelenleg ez most fontosabb nála és figyelnem kell. Hiroto, az üzletvezetőm elül velem szembe és kinyitja a papír alapú könyvelést. Átfutunk pár napot, kiemeljük azokat, ahol eltérés van, majd egy újabb összesítést csinálva kinyomtatásra kerülnek ezek az elemzések is. Hiroto végül távozik, hogy megkeresse a gyanúba került alkalmazottakat. Újabb cigarettát gyújtok. A papírokat nézve, elmélyülten gondolkodom azon, mi lenne a legmegfelelőbb módja annak, hogy megleckéztessem őket. Végül négy ember lép be az iroda ajtaján rövid kopogás után. Sokáig nem szólok semmit. Hagyom, hogy saját magukat hajszolják bele az idegességbe, a bizonytalanságba.

- Asame-sama – szólal meg az egyikük végül, reszketeg hangon. Nem figyelek rá. Egyetlen mozdulattal utasítom rendre, majd felállok és az íróasztal elé lépve nekidőlök.

- Kérem, Asame-sama, hagy magyarázzuk meg! – bújik ki végül a szög a zsákból. Legalább nem nekem kell faggatóznom. Önként és dalolva fognak bevallani így talán mindent. Újabb szál cigarettát veszek elő.

- Miből gondoljátok, hogy érdekel a magyarázkodásotok? - kérdezem kegyetlen ridegséggel. - Mégis miből gondoljátok, hogy bármi is érdekel? Megloptatok, elkövettétek az egyetlen és legnagyobb hibát, amit csak el lehet. – Hangomban megint nincs semmi a hűvösségen és a színtelenségen kívül. Ők is tudják, hogy ez a legrosszabb. Jobban viselnék, ha dühöngenék, ordítoznék velük, de pont ezt nem fogják megkapni. - Nem volt elég a fizetés?

- Sajnáljuk, Asame-sama, hibáztunk, kérem, bocsásson meg nekünk – térdel elém az egyikük. Szánalmas. A lopásnál csak ezt gyűlölöm jobban. A megalázkodást. Undorító. Viselje férfiként hibáinak következményeit. Előhúzom fegyverem, mire a másik három már mozdulna. Intek, hogy meg se kíséreljék.

- Asame-sama, könyörgöm, ne tegye ezt....

- Miért is ne? Megloptatok, most pedig itt könyörögtök, hogy bocsássak meg. Undorító, amit műveltek. Szánalmas, emberhez nem méltó ez a viselkedés.... - sziszegem és az előttem térdelőre szegezem a fegyvert. - Kaptok egy utolsó esélyt. Egyetlen egyet – húzom meg a ravaszt. - Soha többet... A következőnél ugyanez vár rátok is... Mégis – rakom el a fegyvert és lépek közelebb az egyikhez. Alig lehet huszonöt éves. - hogy fogjátok nekem ezt visszafizetni? - ragadom meg a fiú állát és nézek szemeibe. - Hiroto!

- Igen, Asame-sama?

- Milyen összegeket kínálnak egy ilyen példányért egy éjszakára? - kérdezem ridegen, nem mintha nem tudnám a tarifákat. A legegyszerűbb módja a megfélemlítésnek, ha valami olyat készülsz tenni velük, amit sohasem akartak, amiben mindig is reménykedtek, hogy nem kerülnek olyan helyzetbe.

- Ötven-, hatvanezer jen körül, attól függően, hogy mennyire készséges – mondja csendesen. Ellépek a megrémült srác elől.

- Takarodjatok innen! - mondom ridegen. - Még egyszer nem ússzátok meg ennyivel... - Megvárom, míg mindegyik kimenekül szinte az irodám ajtaján, majd intek testőreimnek, hogy takarítsák el a negyediket. - Hiroto! Figyelj oda rájuk...

- Mit tegyek velük? - kérdezi őszinte kíváncsisággal.

- Csak felügyeld, hogy minden rendben menjen. Ha eszükbe jut bármi is, azonnal értesíts. Garantálom, hogy a következőt nem ússzák meg ennyivel – közlöm vele a dolgokat. - Mehetsz! - bocsátom útjára őt, s miután távozik és Naotoék is végeznek, felállok. Ideje hazamennünk végre nekünk is. Felállok helyemről, majd elindulok kifele, intve a kölyöknek, hogy kaparja össze magát a székről és menjünk...