A fenébe, egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak, mikor végre kiérdemlek Asamétól szúrós pillantásokat! Elégedett vagyok. Még nem tudom, mivel és mikor kell fizetnem neki, de érzem, hogy sikerült kihúznom azt a gyufát, amelyiket már olyan régóta kerestem, és ez feldob. Egyelőre. Aztán meglátjuk, mikor benyújtja a számlát, merthogy mindent megkapok, amit akarok, milyen képet vágok majd. Mert most lemoshatatlan az arcomról a vigyor, mint egy hülyének. Nem baj, az is vagyok, minden percét kiélvezem az elmebajomnak. Legalábbis igyekszem.
A kocsiban végig izgalomtól szorongok. Várom, hogy hozzám vágja, ezért még szorulok, vagy bármit, de Asame csak ül némán, én meg pár perc után elunom a saját feszültségeimet, úgyhogy kibámulok az ablakon. Hatásvadász vagyok, baszd meg, és egy kurva szót nem szólsz hozzám, mikor húzom az agyad?! Ennél jobb büntetést aligha találhattál volna ki nekem. Okos… Aztán mégis megszólal, de nem a kis produkcióm méltatja. Kaszinó?! Felragyog a szemem. Míg ő rendezi a számlázással felmerült gondokat, én elkártyázom a vagyona egy részét. Milyen zseniális ötlet…! Vigyorgok, mint a tök.
- Naná, hogy megyek – közlöm vidáman és elfogadom a nekem kínált cigit. Társaságban jobb dohányozni. Figyelem Asamét. Megváltozik. Ahogy kint sötétedni kezd, úgy borul rá is az a sötét felleg vissza, amelyet az első találkozásunk alkalmával is láttam rajta és amely, mikor velem van, immár ritkán fedi, vagy ritkán teljesen. Lehet, mégsem lesz alkalmam elkártyázni a vagyona egy részét, és valami olyasmire vállalkoztam, amelyet nem biztos, hogy át akarok élni? Ümmm… miért érzem ezt? De már nem táncolhatok vissza, és ezt Naoto is a tudtomra adja azzal, ahogy kihúz a kocsiból, mikor eljátszom a gondolattal, hogy inkább maradok a bőrbe süppedve. Sőt, innentől kezdve úgy rángat, nyom le egy székre, mintha rongybaba lennék, ami kicsit sem tetszik. Már biztos vagyok benne, hogy Asame kicsit sem fogalmazott félre és a példastatuálást is véres harccal kívánja rendezni, de… mit keresek én itt?! Mostantól ez az osztályrészem, nem az ágyát, hanem a kibaszott ügyleteit osztja meg velem? Bocsi, fater, de az előző még mindig jobban tetszik. Még annak fényében is, hogy… kibuktam még az első csóktól is. De-de-de-de…! Annak megvan a miértje. Gyengéd volt és arra nem voltam felkészülve. A legkevésbé sem.
Kihúzom az első szálat a dobozból, miután a kocsiban kapottat elszívtam, de nem gyújtom meg, hanem módszeresen elkezdem tönkretenni, szétnyitom a papírt és az apróra őrölt dohánylevélkéket az ölembe, a székbe és a szőnyegre szórom. Dühös vagyok. Hogy miért? Mert valami kikúrt kelléknek érzem magam. Tökéletesen feleslegesnek és jelentéktelennek, mégis valamihez, nem tudom, mihez, szükségesnek. Miért nem mehetek el játszani? Mert nem mehetek el, hiszen amint felállnék, a véreb mellettem visszanyom, és olyan gyilkos villantást küld a szemeivel rám, hogy ha ölni lehetne ilyesmivel, most félhullán lógnék le a székről. Érzem, hogy a helyzetből kivételesen jobban tenném, ha nem hátrálnék ki egy csínnyel, ha most betartanám, amit Asaménak ígértem, hogy vigyázok magamra, és ha most nyugton bírnék maradni, de csak így megy, ha lefoglalom magam azzal, hogy szégyenteljes halálban részesítem a jó cigijét. Miért nem maradhattam a kocsiban? Ott legalább idegesíthetném Naotot szabadon, és zenét kérhetnék, remélhetőleg olyat, ami tetszik is. Nem, helyette nézhetem, ahogy négy ember a porban csúszik Asame előtt. Szánalmas. Kedvem lenne buzdítani őket, hogy álljanak a sarkukra, és legalább a saját utolsó perceiket dobják fel, ha már vészesen peregnek az utolsó homokszemek az életidejüket mérő órán, de a főmufti olyan paprikásnak tűnik még nekem is, hogy inkább csendben maradok, mert a fémeket jobb szeretem a testem felszínén viselni, belé nem kérek egy golyónyit.
A lövés hangjára összerezzenek. Nem az első, amit hallok, de az első, amellyel minden tekintetben tisztában vagyok. Hideg fut végig a karjaimon és lapockáim közt összeütköznek a hullámok, hogy aztán, kioltva egymást, eltűnjenek. Felálló szőrszálakkal figyelem Asamét. Nem is veszem le róla a tekintetem, mert most valami olyasminek vagyok a tanúja, amin később nagyon el akarok gondolkodni. Magamba iszom a látványt, az érzéseket, s mindent, amit csak lehet.
Rögtön talpra ugrom, mikor indulásra kerül a sor és megvárom, míg Asame mellém ér, csak akkor indulok el. Kis túlzással páholyból nézhettem végig az eseményeket, épp csak a koktél hiányzott hozzá. Mit vártál, te fasz, hogy majd kiborulok? Vagy csak nem mertél a kocsiban hagyni? Ez a két kérdés dühít. Annyira, hogy még dohányozni sincs kedvem, úgyhogy a zsebembe nyomom a dobozt, mely a kocsiba visszaülve így panaszos hangon összeroppan. Üm, ez nem volt kellemes érzés. Ügyetlenül halászom elő, majd hanyagul magam mellé dobom az ülésre. Le kéne nyugodnom, de nem megy. Hisztizni fogok. Perceken belül.
Mély levegő, Deon. Be, ki. Lassan, egyenletesen. Meg anyád picsáját! Ha az ilyesmi megnyugtatna, cigiznék.
- Ennyi? – mordulok oda Asaménak. – Azt hittem, nálad csak egyszer lehet nagyot hibázni – vetem oda gorombán neki. Immár rá sem nézek, villámló tekintettel bámulom a sofőröket elválasztó falat és meg-megremegek az indulatoktól, amik átjárnak.
A kocsiban végig izgalomtól szorongok. Várom, hogy hozzám vágja, ezért még szorulok, vagy bármit, de Asame csak ül némán, én meg pár perc után elunom a saját feszültségeimet, úgyhogy kibámulok az ablakon. Hatásvadász vagyok, baszd meg, és egy kurva szót nem szólsz hozzám, mikor húzom az agyad?! Ennél jobb büntetést aligha találhattál volna ki nekem. Okos… Aztán mégis megszólal, de nem a kis produkcióm méltatja. Kaszinó?! Felragyog a szemem. Míg ő rendezi a számlázással felmerült gondokat, én elkártyázom a vagyona egy részét. Milyen zseniális ötlet…! Vigyorgok, mint a tök.
- Naná, hogy megyek – közlöm vidáman és elfogadom a nekem kínált cigit. Társaságban jobb dohányozni. Figyelem Asamét. Megváltozik. Ahogy kint sötétedni kezd, úgy borul rá is az a sötét felleg vissza, amelyet az első találkozásunk alkalmával is láttam rajta és amely, mikor velem van, immár ritkán fedi, vagy ritkán teljesen. Lehet, mégsem lesz alkalmam elkártyázni a vagyona egy részét, és valami olyasmire vállalkoztam, amelyet nem biztos, hogy át akarok élni? Ümmm… miért érzem ezt? De már nem táncolhatok vissza, és ezt Naoto is a tudtomra adja azzal, ahogy kihúz a kocsiból, mikor eljátszom a gondolattal, hogy inkább maradok a bőrbe süppedve. Sőt, innentől kezdve úgy rángat, nyom le egy székre, mintha rongybaba lennék, ami kicsit sem tetszik. Már biztos vagyok benne, hogy Asame kicsit sem fogalmazott félre és a példastatuálást is véres harccal kívánja rendezni, de… mit keresek én itt?! Mostantól ez az osztályrészem, nem az ágyát, hanem a kibaszott ügyleteit osztja meg velem? Bocsi, fater, de az előző még mindig jobban tetszik. Még annak fényében is, hogy… kibuktam még az első csóktól is. De-de-de-de…! Annak megvan a miértje. Gyengéd volt és arra nem voltam felkészülve. A legkevésbé sem.
Kihúzom az első szálat a dobozból, miután a kocsiban kapottat elszívtam, de nem gyújtom meg, hanem módszeresen elkezdem tönkretenni, szétnyitom a papírt és az apróra őrölt dohánylevélkéket az ölembe, a székbe és a szőnyegre szórom. Dühös vagyok. Hogy miért? Mert valami kikúrt kelléknek érzem magam. Tökéletesen feleslegesnek és jelentéktelennek, mégis valamihez, nem tudom, mihez, szükségesnek. Miért nem mehetek el játszani? Mert nem mehetek el, hiszen amint felállnék, a véreb mellettem visszanyom, és olyan gyilkos villantást küld a szemeivel rám, hogy ha ölni lehetne ilyesmivel, most félhullán lógnék le a székről. Érzem, hogy a helyzetből kivételesen jobban tenném, ha nem hátrálnék ki egy csínnyel, ha most betartanám, amit Asaménak ígértem, hogy vigyázok magamra, és ha most nyugton bírnék maradni, de csak így megy, ha lefoglalom magam azzal, hogy szégyenteljes halálban részesítem a jó cigijét. Miért nem maradhattam a kocsiban? Ott legalább idegesíthetném Naotot szabadon, és zenét kérhetnék, remélhetőleg olyat, ami tetszik is. Nem, helyette nézhetem, ahogy négy ember a porban csúszik Asame előtt. Szánalmas. Kedvem lenne buzdítani őket, hogy álljanak a sarkukra, és legalább a saját utolsó perceiket dobják fel, ha már vészesen peregnek az utolsó homokszemek az életidejüket mérő órán, de a főmufti olyan paprikásnak tűnik még nekem is, hogy inkább csendben maradok, mert a fémeket jobb szeretem a testem felszínén viselni, belé nem kérek egy golyónyit.
A lövés hangjára összerezzenek. Nem az első, amit hallok, de az első, amellyel minden tekintetben tisztában vagyok. Hideg fut végig a karjaimon és lapockáim közt összeütköznek a hullámok, hogy aztán, kioltva egymást, eltűnjenek. Felálló szőrszálakkal figyelem Asamét. Nem is veszem le róla a tekintetem, mert most valami olyasminek vagyok a tanúja, amin később nagyon el akarok gondolkodni. Magamba iszom a látványt, az érzéseket, s mindent, amit csak lehet.
Rögtön talpra ugrom, mikor indulásra kerül a sor és megvárom, míg Asame mellém ér, csak akkor indulok el. Kis túlzással páholyból nézhettem végig az eseményeket, épp csak a koktél hiányzott hozzá. Mit vártál, te fasz, hogy majd kiborulok? Vagy csak nem mertél a kocsiban hagyni? Ez a két kérdés dühít. Annyira, hogy még dohányozni sincs kedvem, úgyhogy a zsebembe nyomom a dobozt, mely a kocsiba visszaülve így panaszos hangon összeroppan. Üm, ez nem volt kellemes érzés. Ügyetlenül halászom elő, majd hanyagul magam mellé dobom az ülésre. Le kéne nyugodnom, de nem megy. Hisztizni fogok. Perceken belül.
Mély levegő, Deon. Be, ki. Lassan, egyenletesen. Meg anyád picsáját! Ha az ilyesmi megnyugtatna, cigiznék.
- Ennyi? – mordulok oda Asaménak. – Azt hittem, nálad csak egyszer lehet nagyot hibázni – vetem oda gorombán neki. Immár rá sem nézek, villámló tekintettel bámulom a sofőröket elválasztó falat és meg-megremegek az indulatoktól, amik átjárnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése