Mosolytalanul, ám elégedetten veszem tudomásul, hogy Ryuuichibe szorult némi humorérzék. Talán nem lesz annyira szörnyű itt, noha hiányozni fognak Tatsuki veszett poénjai. Noha az a barom nem halt meg, lényegesebben kevesebbet fogom látni, hiszen ő nem kívánatos személy itt, hiába tűnik úgy, hogy ideiglenes békét kötöttek Asaméval. Két olyan ember közt, mint ők, ráadásul úgy, hogy egy személyt akarnak magukénak, sosem lesz állandó, hosszantartó és stabil a béke. Engem pedig kötelez a hűség, bár szerencsére nem a yakuza felé, de hogy Deon kit választ egy döntéshelyzetben, teljesen egyértelmű, így mindenképpen szembe kell fordulnom előbb, de remélem, inkább utóbb azzal, aki felkarolt a sárból.
- Szüksége lenne még szárnyakra és valami sugármeghajtásra is, hogy a súlyát a levegőbe lehessen emelni – közlöm teljes komolysággal, aztán megcsóválom a fejem. – Meg nekem is egy repülési engedélyre – teszem hozzá szám jobb szegletét enyhén felfelé biggyesztve egy pillanatra.
Hallgatom a kiokosítást, mindent megjegyzek. Nem is bonyolult a kocsitéma, ráadásul előnyös is lesz néha a fekete járgányokat használni. Kifejezetten tetszik a dolog, noha a kis sárgámmal is hajthattam gyorsabban egy bizonyos mértékig. Csak ez a helyzetmeghatározó nem tetszik. Mindegy, majd újragondolom, mikor milyen autót használok.
- Nálatok sem lennék kutya – jegyzem meg szárazon, miközben átveszem a dossziét. Azt hiszem, az őrkutyák és a saját kutyaságom összekapcsolásával, és az elhelyezkedésemmel kapcsolatban még elsütök néhány viccesnek szánt beszólást, aztán meglátjuk, ki hogy viszonyul tulajdonképpen hozzám. Nem lapozok most bele a kapott anyagba, inkább felnézek a férfire. – Valószínűleg élni fogok azzal a lehetőséggel, hogy betekintést nyerjek az itteniek aktáiba – készítem fel rá. A nagyfokú körültekintés mindig fontos volt az életemben, sokszor mentette már meg az irhám és Tatsukiét, hogy belemélyedtem a részletekbe, megjegyeztem mindent, amint lehetett és nem bántam semmivel sem felületesen.
Követem Ryuuichi tekintetét és végigmérek a gépbe mélyedt srácon. Még most is hihetetlen, hogy két kölyköt varrtak a nyakamba. Ráadásul egyik sem egyszerű eset, Deon körül állandó a feszültség, Shinjire meg vigyázhatok úgy, mint a gazdámra, mert nem érheti sehol sem baj. Érzem, ez a fél év minden eddigi akciómnál emberpróbálóbb lesz számomra. De ha nem kerülök diliházba, újabb érdemeket mutathatok majd fel. Csak ez vigasztal.
- Ironikus lenne, ha Deon mondaná meg, milyen ruhát kell hordanunk, akinek az öltözködését csak úgy lehet befolyásolni, hogy ronggyá zúzza rajta az ember azt, amit nem bír elviselni – jegyzem meg egy apró sötét mosollyal. Levetkőztetni eszembe sem jut őt, attól tutira bekattanna. Úgy tippelem, mióta Tatsuki megdugta, még agresszívebben védi az intimszféráját, pedig korábban is voltak vele gondok, mikor egy játékos fenékre csapást ujjeltöréssel, arcon rúgással és hasonló finomságokkal honorált. Problémás védenc...
Elveszem a fegyvert, megforgatom, szétszedem, hogy alaposan megvizsgáljam, majd összerakom, aztán marokra fogom és hirtelen célra tartom az ablak fájára szegezve azt. Nem tetszik. Ezzel vissza is adom Ryuuichinek.
- Nekem egy Glockom van, de másfajta fegyvereket szeretek inkább alkalmazni – vallom be, majd felemelem a sarkam és a nadrágom felhajtásába rejtett alig tíz centis csövet az asztalhoz viszem és fejre fordítva kiszórom belőle a két centis tűt. – Könnyen lehet olyan halálos, mint egy pisztolygolyó, főleg ha méregbe mártják használat előtt a tűt – magyarázom el, s hagyok időt Ryuuichinek, hogy ha meg akarja vizsgálni a nálam lévő fegyverek közül azt, amit előszedtem, megtehesse. – Ez tiszta – teszem is hozzá, ezzel egyértelművé téve, hogy a jelenleg elővett tű nem mérgezett. A Glock a szobámban pihen, ellenben az övem alá a hátamnál betűztem két dobótőrt, s egy nagyobb nyugszik bal kezem alkarjához simulva.
Felvonom a szemöldököm azt a szöveget hallva, hogy „villoghatunk vele a csajoknak a kocsmában”. Ez most meglepett. Nem csak a helyzetkomikum miatt, hanem úgy általában is. Várjunk csak... Ryuuichi... Ja, persze! Végre egy hozzám hasonlóan normális identitással megáldott ember. Ennyi ferde hajlamú közt máris bizonyos mértékig a szívembe zártam őt. Gúnyos, de elégedett mosolyra húzom szám jobb szegletét egy pillanatra.
- Ez az óra nem hülyeség – jelentem ki, ezzel elfogadva, hogy én is kapok majd. Sejtettem, hogy van valami csak a Seichirou-házra jellemző a testőrökön, egyfajta felségjelzés, címer, vagy bármi hasonló, ez az óra azonban praktikus is és nagyban segít abban, hogy ha nem sikerül megjegyeznem valaki arcát, ezt keresve ellenőrizzem az idevalóságát. – Szerintem bontottan igénylem a fizetésem, van saját számlám, oda a felét és kápéban a másik felét – mondom, miközben összerakom az elővett fegyverem és visszahelyezem a nadrágom felhajtásába, majd farmerom hátsó zsebéből egy jegyzettömböt, ingem zsebéből pedig egy elegáns, vékony tollat veszek elő és leírom a bankszámlám számát.
Igen, mindent megjegyzek, amire szükségem lehet. Arcok, nevek, számok, jeligék... Olyan a fejem, mint egy információraktár, ahonnan a megfelelő kulcsot alkalmazva bármit előkaparhatok. Az ilyen elmetrükköket kedvelem, de a beültetéseket, amiket Tatsuki alkalmaz, megtiltanám. Tudom, hogy túl radikális és sarkos vagyok a kérdést illetően, de látva, milyen fegyvert készít ezek segítségével Deonból, azt hiszem, ez nem meglepő. A papírra a telefonszámomat is felírom.
- A telefonszámod – válaszolom a kérdésre egyenesen, s átnyújtom neki a letépett lapot. – És kellene Shinjié is – teszem hozzá, miközben zsebemből előhalászom a mobilom. - Elsősorban alvilági vagyok és csak másodsorban testőr. A szabályokat ismerni akarom, de nem fogom őket mindig betartani. Az egyetlen ember, akinek a keze alá dolgozom, az Deon, ő az elsődleges mindig, minden szempontból a számomra, másodlagos Asame és Shinji, mindenki más a gazdám meghatározott értékrendje szerint fog feloszlani – tájékoztatom kimérten Ryuuichit.
- Szüksége lenne még szárnyakra és valami sugármeghajtásra is, hogy a súlyát a levegőbe lehessen emelni – közlöm teljes komolysággal, aztán megcsóválom a fejem. – Meg nekem is egy repülési engedélyre – teszem hozzá szám jobb szegletét enyhén felfelé biggyesztve egy pillanatra.
Hallgatom a kiokosítást, mindent megjegyzek. Nem is bonyolult a kocsitéma, ráadásul előnyös is lesz néha a fekete járgányokat használni. Kifejezetten tetszik a dolog, noha a kis sárgámmal is hajthattam gyorsabban egy bizonyos mértékig. Csak ez a helyzetmeghatározó nem tetszik. Mindegy, majd újragondolom, mikor milyen autót használok.
- Nálatok sem lennék kutya – jegyzem meg szárazon, miközben átveszem a dossziét. Azt hiszem, az őrkutyák és a saját kutyaságom összekapcsolásával, és az elhelyezkedésemmel kapcsolatban még elsütök néhány viccesnek szánt beszólást, aztán meglátjuk, ki hogy viszonyul tulajdonképpen hozzám. Nem lapozok most bele a kapott anyagba, inkább felnézek a férfire. – Valószínűleg élni fogok azzal a lehetőséggel, hogy betekintést nyerjek az itteniek aktáiba – készítem fel rá. A nagyfokú körültekintés mindig fontos volt az életemben, sokszor mentette már meg az irhám és Tatsukiét, hogy belemélyedtem a részletekbe, megjegyeztem mindent, amint lehetett és nem bántam semmivel sem felületesen.
Követem Ryuuichi tekintetét és végigmérek a gépbe mélyedt srácon. Még most is hihetetlen, hogy két kölyköt varrtak a nyakamba. Ráadásul egyik sem egyszerű eset, Deon körül állandó a feszültség, Shinjire meg vigyázhatok úgy, mint a gazdámra, mert nem érheti sehol sem baj. Érzem, ez a fél év minden eddigi akciómnál emberpróbálóbb lesz számomra. De ha nem kerülök diliházba, újabb érdemeket mutathatok majd fel. Csak ez vigasztal.
- Ironikus lenne, ha Deon mondaná meg, milyen ruhát kell hordanunk, akinek az öltözködését csak úgy lehet befolyásolni, hogy ronggyá zúzza rajta az ember azt, amit nem bír elviselni – jegyzem meg egy apró sötét mosollyal. Levetkőztetni eszembe sem jut őt, attól tutira bekattanna. Úgy tippelem, mióta Tatsuki megdugta, még agresszívebben védi az intimszféráját, pedig korábban is voltak vele gondok, mikor egy játékos fenékre csapást ujjeltöréssel, arcon rúgással és hasonló finomságokkal honorált. Problémás védenc...
Elveszem a fegyvert, megforgatom, szétszedem, hogy alaposan megvizsgáljam, majd összerakom, aztán marokra fogom és hirtelen célra tartom az ablak fájára szegezve azt. Nem tetszik. Ezzel vissza is adom Ryuuichinek.
- Nekem egy Glockom van, de másfajta fegyvereket szeretek inkább alkalmazni – vallom be, majd felemelem a sarkam és a nadrágom felhajtásába rejtett alig tíz centis csövet az asztalhoz viszem és fejre fordítva kiszórom belőle a két centis tűt. – Könnyen lehet olyan halálos, mint egy pisztolygolyó, főleg ha méregbe mártják használat előtt a tűt – magyarázom el, s hagyok időt Ryuuichinek, hogy ha meg akarja vizsgálni a nálam lévő fegyverek közül azt, amit előszedtem, megtehesse. – Ez tiszta – teszem is hozzá, ezzel egyértelművé téve, hogy a jelenleg elővett tű nem mérgezett. A Glock a szobámban pihen, ellenben az övem alá a hátamnál betűztem két dobótőrt, s egy nagyobb nyugszik bal kezem alkarjához simulva.
Felvonom a szemöldököm azt a szöveget hallva, hogy „villoghatunk vele a csajoknak a kocsmában”. Ez most meglepett. Nem csak a helyzetkomikum miatt, hanem úgy általában is. Várjunk csak... Ryuuichi... Ja, persze! Végre egy hozzám hasonlóan normális identitással megáldott ember. Ennyi ferde hajlamú közt máris bizonyos mértékig a szívembe zártam őt. Gúnyos, de elégedett mosolyra húzom szám jobb szegletét egy pillanatra.
- Ez az óra nem hülyeség – jelentem ki, ezzel elfogadva, hogy én is kapok majd. Sejtettem, hogy van valami csak a Seichirou-házra jellemző a testőrökön, egyfajta felségjelzés, címer, vagy bármi hasonló, ez az óra azonban praktikus is és nagyban segít abban, hogy ha nem sikerül megjegyeznem valaki arcát, ezt keresve ellenőrizzem az idevalóságát. – Szerintem bontottan igénylem a fizetésem, van saját számlám, oda a felét és kápéban a másik felét – mondom, miközben összerakom az elővett fegyverem és visszahelyezem a nadrágom felhajtásába, majd farmerom hátsó zsebéből egy jegyzettömböt, ingem zsebéből pedig egy elegáns, vékony tollat veszek elő és leírom a bankszámlám számát.
Igen, mindent megjegyzek, amire szükségem lehet. Arcok, nevek, számok, jeligék... Olyan a fejem, mint egy információraktár, ahonnan a megfelelő kulcsot alkalmazva bármit előkaparhatok. Az ilyen elmetrükköket kedvelem, de a beültetéseket, amiket Tatsuki alkalmaz, megtiltanám. Tudom, hogy túl radikális és sarkos vagyok a kérdést illetően, de látva, milyen fegyvert készít ezek segítségével Deonból, azt hiszem, ez nem meglepő. A papírra a telefonszámomat is felírom.
- A telefonszámod – válaszolom a kérdésre egyenesen, s átnyújtom neki a letépett lapot. – És kellene Shinjié is – teszem hozzá, miközben zsebemből előhalászom a mobilom. - Elsősorban alvilági vagyok és csak másodsorban testőr. A szabályokat ismerni akarom, de nem fogom őket mindig betartani. Az egyetlen ember, akinek a keze alá dolgozom, az Deon, ő az elsődleges mindig, minden szempontból a számomra, másodlagos Asame és Shinji, mindenki más a gazdám meghatározott értékrendje szerint fog feloszlani – tájékoztatom kimérten Ryuuichit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése