43.

Asame

- Ha így lenne, előbb-utóbb nem maradna élő ember mellettem – mondom ridegen. - Vagy netán ennyire vágytad annak a négy nyomoréknak a halálát? - kérdezem meg. Újra az a hűvös nyugodtság jár át, ami mindig is, ha valamit meg akarok vele értetni. - A negyediket Naokinak hívták. Régóta dolgozott nálam... - kezdem még mindig kegyetlen hűvösséggel a hangomban. - Nincs annál szánalmasabb, ha valaki megalázkodva előtted az életéért könyörög. Megúszhatta volna ő is, ahogy a többiek megúszták. Azzal azonban, hogy méltóságát félredobva, térden csúszva könyörgött az életéért, nem volt több egy undorító pondrónál, akit egyszerűbb, ha eltaposol... Ordíthatsz velük, dühönghetsz, de feleslegesen strapálod magad. A csend és ridegség célravezetőbb. Kiszámíthatatlanná tesz, sokkal jobban rettegnek akkor, ha nem látják rajtad, mire készülsz, mi lesz a következő lépés. Bármennyire is hihetetlen, nem az a célom, hogy mindenkit az első rossz mozdulatáért hűvösre tegyek. Az ember a hibáiból tanul... Ha rávilágítasz ezekre a hibákra, még nem biztos, hogy elegendőek ahhoz, hogy ne kövessék el újra. Lehetőséget kaptak arra, hogy átgondolják, mit tettek... Nem a pénz érdekel, abból van bőven... De a becsületességet még yakuzaként is megkövetelem minden emberemtől. A becsület a legfontosabb emberi tényező... Ahogy régen a szamurájoknál is. Ha egy szamuráj becsületét vesztette, többet nem volt miért érdemes élnie, s inkább saját kezűleg vetett véget az életének, minthogy elviselje a szégyent. Jöhetsz azzal, hogy nem ezt a kort éljük, de igenis ezek a normák ugyanolyan fontosak a mai napig – zárom rövidre a témát és gyújtok rá egy cigire. - Most pedig nyugodtan támadj nekem kérdésekkel, szavakkal, ami jólesik, mert nem fog izgatni jelenleg... Megmondtam, hogy tanítani akarlak és foglak is. Ez is része a folyamatnak... - fújom ki a füstöt, majd kinézve az ablakon lehúzom a sofőröket elválasztó ablakot. - Naoto! A garázsokhoz! - utasítom testőrömet. Tapasztaljon csak kicsit a kölyök az éjszakai életből is.


Bekanyarodunk az első utcán, s alig pár percnyi kocsikázás után végre megérkezünk az egyik emeletes parkolóházba. Az őr enged minden kérdés nélkül. Fent már hallani lehet az autók motorjainak duruzsolását, a V8-asok gyönyörűen dorombolnak a legkülönbözőbb tuningolt csodákban. Mazdák, Nissanok, Mitsubishik... Minden itt van, ami egy illegális gyorsulási versenyhez kell, és mindenki, aki valamit is számít ebben az illegális éjszakai életben. Kiszállok a BMW-ből. Nishida és Hitsuji már vártak.

- Rég jártál erre – áll meg előttem Nishida. A kis üdvöskéje, Kazuki imád versenyezni és a legtöbb ilyet meg is nyeri. Én pedig szeretem hallgatni és nézni az autókat, ha már az enyém a garázsban porosodik.

- Kazu? - kérdezem kimérten, újra rágyújtva.

- Nyakig beleborult a Skylineba – vigyorogja Nishida. - Tudod, milyen... Még hússzor átnéz mindent, még állítgat, még... áh... nem is értem tényleg, hova ez a rajongás az ilyen versenyekért. De ráhagyom, legalább ezt hagy csinálja, ha már mást nem – vonja meg vállát.

- Te, Nishida! Húszezer jent rá, hogy ma laposra veri a te kis házi kedvencedet Hiroto – vigyorogja Hitsuji. Hiroto az ő pártfogoltja. Mindent megad a fiúnak, amit csak kér, s a kölyök bolondulásig rajong az idős yakuzáért. Sosem értettem meg, miért... - Asame, beszállsz?

- Hogyne! Ötvenezret rá, hogy Kazuki lealázza a kölyköt – mondom vállat vonva...