A hideg zuhannyal az a szar, hogy azt hiszed, belehalsz, megfulladsz. Meg is történhet, ez nem vitás. Mikor már nem kapok levegőt, a reszketés durva remegéssé fokozódik, fáj a fejem és szédülök, kilököm magam a zuhanyból és lihegve próbálok észhez térni. Megnyugodtam, vagy valami olyasmi történt velem, most már csak ki kéne oldani a görcsöket a testemből, összekaparni magam, ágyba tenni és altatóval mindent elküldeni a kurva anyjába. Csak ez nem egyszerű. Kell pár perc, mire felmelegszem annyira, hogy mozdulni bírjak. Akkor viszont fokozatos melegítés mellett nyugtatom el az idegzetemet, levetem a ruháimat és a földre vágom, majd alig megtörölve felázott bőrömet, nedves hajjal, egy bogyót bekapva térek aludni. A sírás újra megkörnyékez, potyognak a könnyeim, ám a szer lassan legyőz és mély alvásba merülök.
A reggel fejfájással indul, de nem baj, még ez is jobb, mint fej nélkül lenni. Merthogy valaki úgy tartja, csak az fáj, ami megvan, a fájdalom emlékeztet minket arra, hogy egy testrészünket értékelnünk kell. Vagy mi? Mindegy. Dilibogyó be, delírium elő.
* * *
Éhes vagyok, korog a gyomrom, én azonban innen ma ki se merészkedek. Fingom sincs, mennyi az idő, Akihito nyilván hoppon maradt, mert nem bírtak felkelteni. Majd bocsánatot kérek tőle, de ma jobb is, hogy kimarad az edzés. A hisztérikussághoz túl közel érzem még mindig magam ahhoz, hogy valami olyasmit tegyek, amit Asaméhoz kapcsolódik. Még a ruháim közül is csak egy pólót meg alsónadrágot veszek fel, meg sem fésülködök, csak visszabújok a paplan alá. Bámulom a plafont, próbálok nem gondolkodni, talán visszaaludni is, ez azonban természetesen lehetetlen.
Rövid kopogtatás után Ryuuichi merészkedik a szobámba, de elfordulok tőle.
- Neked is jó reggelt – köszönt morgolódva. - Asame-sama valami kívánságlistáról beszélt...
- Nem kell semmi! – utasítom vissza azonnal, majd a fejemre húzom a takarómat. Nem akarok még több dolgot. Annál, mint amit tegnap mondott az a fatökű, még az is jobb, ha le akarna kenyerezni, lehetne vele küzdeni. Vele és nem magammal. Nem döglenék meg azonnal a kíntól, amikor arra gondolok, mikre vágyom, miket szeretnék, milyen jó lenne, ha...
Emelem a tétet. Még az is normálisabban hangzik, hogy Asame az utódjának akar engem, mint az, hogy a lehetőség, amit lát bennem, az olyasmi, amit szeretnék, hogy lásson, de halálosan rettegek is tőle. És amihez egyre vészesebben közeledek, hogy elérjem.
Lehúzzák a fejemről a takarót és ahogy összeszűkült szemekkel, kócosan, nyúzottan, valószínűleg sápadtan felnézek, egy olyan arcot látok meg, amire nem számítok. Kazu. És a rémület kölcsönös, amivel köszöntjük egymást a pillantásunkkal.
A reggel fejfájással indul, de nem baj, még ez is jobb, mint fej nélkül lenni. Merthogy valaki úgy tartja, csak az fáj, ami megvan, a fájdalom emlékeztet minket arra, hogy egy testrészünket értékelnünk kell. Vagy mi? Mindegy. Dilibogyó be, delírium elő.
* * *
Éhes vagyok, korog a gyomrom, én azonban innen ma ki se merészkedek. Fingom sincs, mennyi az idő, Akihito nyilván hoppon maradt, mert nem bírtak felkelteni. Majd bocsánatot kérek tőle, de ma jobb is, hogy kimarad az edzés. A hisztérikussághoz túl közel érzem még mindig magam ahhoz, hogy valami olyasmit tegyek, amit Asaméhoz kapcsolódik. Még a ruháim közül is csak egy pólót meg alsónadrágot veszek fel, meg sem fésülködök, csak visszabújok a paplan alá. Bámulom a plafont, próbálok nem gondolkodni, talán visszaaludni is, ez azonban természetesen lehetetlen.
Rövid kopogtatás után Ryuuichi merészkedik a szobámba, de elfordulok tőle.
- Neked is jó reggelt – köszönt morgolódva. - Asame-sama valami kívánságlistáról beszélt...
- Nem kell semmi! – utasítom vissza azonnal, majd a fejemre húzom a takarómat. Nem akarok még több dolgot. Annál, mint amit tegnap mondott az a fatökű, még az is jobb, ha le akarna kenyerezni, lehetne vele küzdeni. Vele és nem magammal. Nem döglenék meg azonnal a kíntól, amikor arra gondolok, mikre vágyom, miket szeretnék, milyen jó lenne, ha...
Emelem a tétet. Még az is normálisabban hangzik, hogy Asame az utódjának akar engem, mint az, hogy a lehetőség, amit lát bennem, az olyasmi, amit szeretnék, hogy lásson, de halálosan rettegek is tőle. És amihez egyre vészesebben közeledek, hogy elérjem.
Lehúzzák a fejemről a takarót és ahogy összeszűkült szemekkel, kócosan, nyúzottan, valószínűleg sápadtan felnézek, egy olyan arcot látok meg, amire nem számítok. Kazu. És a rémület kölcsönös, amivel köszöntjük egymást a pillantásunkkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése