50.

Deon

Csendben hallgatom Kazut. Figyelem az arcát, azt, ahogy mozog. Próbálom a hangjából kihallani azokat a dolgokat, amiket szavakkal nem lehet kifejezni. És ő őszinte velem. Rokonszenvez, vagy inkább szimpatizál velem és valahol sorstársak is vagyunk. Kiengedek újra.

- Tudom, én is láttam, hogy minden lépésem figyelemmel kíséri – mondom csendesen. - Kiszámíthatatlan, ez igaz, de azt hiszem, időnként látom az érzelmeit. Ez borított fejre egyrészt. Az valahogy kevésbé, hogy olvasott bennem, mintha könyv lennék, de ez... Itt nem babra megy a játék, én is fogtam, hogy ha belemegyek tegnap valami cikibe, nagyon fog főni a kobakja miattam, de ugrani fog, mint egy vadállat és ez egyszerűen... Ha valaki azért csesz le, mikor kiveted heccből magad az ablakon, mert felelőtlen vagy és nem azért, mert bosszúságot okozol a baromkodásoddal és meg sem említi a lehetőségét, hogy ha így folytatod, élve eltemet, te is arra gondolsz, amire én, nem? - kérdezem félig vigyorogva. Te jó ég, mennyi ökörséget csináltam már... és Asame tényleg jól bírja ahhoz képest mellettem, hogy eddig akit akartam, mindenkit kiborítottam a hülyeségeimmel. Nem csináltam igazából ártalmas dolgokat, én mindig azt céloztam be, ami mások gyengepontját képezte, ha megtaláltam, vagy csak gyerekes bosszút álltam a sérelmeimért, mégis valahogy idővel keveseknek volt kedvük ujjat húzni velem. Persze voltak, akik szerettek próbálkozni, s mivel igazán rövidet sose húztak, de mindig volt mit visszaadni nekem, nem álltak le. - Meglesz – ígérem ezt már széles vigyorral a srácnak. - Majd beleveszem a versenyezz Kazuval pontot a kívánságlistámba és amint lehet, előadom neki. Te, kérek egy kamerát is és dugiba felveszem neked, mit művelek vele – mondom röhögve. - Legtöbbször játssza a jégtömböt, de néha nevet vagy szemet luggatóan szúrósan néz. - Büszke vagyok rá, hogy ilyesmiket el tudok érni Asaménál, az az igazság. Ha ez előttem nem sikerült másnak, akkor köszönöm, én ennyivel bőven jól vagyok. - De, csak nem tudom, hogy fér bele a napirendembe, hogy rallyzom – ismerem be nevetve. - Reggel az első cigi és kávé után harcleckéket veszek, utána reggeli, aztán vagy szabadprogram, vagy kitalál nekem valami hasonlóan hasznosat – újságolom. - Szándékomban áll betolni Asaménak, hogy vezetni is megtanulnék és versenyeznék, de ha a bringát nem engedi, akkor egyelőre ezt se fogja. Merthogy nyúzom én, ám közölte, hogy még az udvart is elfelejthetem. - A dolog most se tör le, úgyis ki fogom én azt szekírozni belőle. - Idebent nehéz lenne vezetni – teszem még hozzá, aztán a szemébe röhögök. - Ha utálnálak, arról biztosan tudnál – jelentem ki nagy lendülettel. - Fú, basszus, a fatökű kifejezést hagyd meg nekem. Amúgy benne vagyok a közös lógásba és van egy olyan sanszom, hogy nagyon nem kell hisztiznem érte, hogy Asame belemenjen – és rákacsintok Kazura, válaszolva az övére.


Mi az, hogy kirakják Kazut?! Ez itt az én szobám és én még nem untam meg a társaságát. Elvörösödöm a dühtől és villogó szemekkel nézek Ryuuichire, de az arckifejezése nem ígér semmi jót. Kiugrom az ágyból és az első nadrágba, amit kiszedek a szatyrokból, beleugrom. Ez a vörös-fekete-szürke-fehér kockás, fenékkirajzolós darab, ami a rajtam lévő laza fazonú fekete pólóhoz még megy is. Nem tetszik nekem, ahogy Kazu beszél, lehet, hogy Nishidánál magas lovon ül, de itt kettőnk közt én vagyok az, aki pattoghat.

- Héj! - szólok rá megragadva a vállát is. - Hűtsd le magad – kérem nagyon is komolyan, rendre utasító pillantásokkal kísérve és még hozzávágnék egy egyezségajánlatot, miszerint nem cseszteti a jelenlétemben Asamét, és ezért cserébe én sem fogom sosem Nishidát, bármekkora kényszert is érzek rá, ám a srác kérdése facsar egyet a gyomromon. Na ez a bajom ezzel a kurva helyzettel! A fatökű ha épp nem keresi a bajt, akkor az találja meg őt és az egyetlen, amit hiába kérnék tőle százszor, sose tenne meg, hogy nyugodalmas életet él a kedvemért. Már nyakig benne van amúgy is a kulimászban, úgyhogy tök mindegy, visszavonul-e, az arcképe már beleivódott az alvilági nagyok archívumába és ha majd jön egy másik nagyhal, amelyik éhes, vagy harap belőle egyet, vagy egybe bekapja. És utána? Én mi a szart csinálok nélküle? Ha hagyom, hogy ő legyen életem értelme, a célja, a mindenem, mindig attól retteghetek, hazajön-e és ha igen, milyen állapotban.


Hogy tudsz így élni, Kazu? Nyilván Nishida se különb, sőt, ahogy Asame beszél róla, valahogy mindig az az érzésem, hogy kicsit talán nagyobbacska hal is, mint ő, ha nem jóval nagyobb. Ki kéne szaladnom ebből a világból, de a lehetőségeimet, amiket így magam mögött hagynék, mindig bánnám, hogy nem használtam ki. Nem arról van szó, hogy miket kaphatok Asamétól, mert ezek nem fontosak, hanem arról, hogy fontos vagyok neki és ő is nekem. Tagadhatom, szépíthetek, satöbbi, de hulla mindegy, ezen a tényen már az sem változtathat, hogy itt hagyom.

- Remélem – válaszolok a srác kérdésére. Még a reggelimhez hozzá sem nyúltam, mert kellett a kávénak egy kis idő, mire elmúlik az íze, de most olyan ideges vagyok, hogy egy rizsszem sem férne a gyomromba. Nagyon könnyen ki tudom következtetni, hogy nagy gáz van, mert Ryuun is látszik a nyugtalanság, hiszen sürgeti Kazut, ráadásul Naoto viszi el haza.


Nyerek pár percet, míg lenyugtatom magam, ezalatt megmosom az arcom, átfésülöm a hajam, végezetül leerőszakolok a torkomon pár falat kaját, mert szédülök. A kajahiány is problémás, de mikor éhgyomorra dobom be a diligyogyót, nem tanácsos inni rá. Mondjuk alapvetően jobb a gyógyszer bevétele után valamennyivel enni legalább pár falást. Mindegy. Cigarettát dugok a zsebembe, azzal nagy hévvel megindulok Asame szobája felé. Engem ugyan nem állít meg most senki, még Ryuuichi mancsai közül is kicsusszanok, mielőtt elfoghatna, s már bent is vagyok a szobában.