Az ágyon ülök, karom már zsibbad és a golyó okozta sérülés egyre elviselhetetlenebbül ég. Rágyújtok. A nikotin szétáramlik a tüdőmben és kellemesen megnyugtat. Most ez kell, erre van szükségem és egy whiskyre. Persze az utóbbira, azt hiszem, várnom kell még egy darabig. Ajtóm végül kinyílik, de ahelyett, hogy Takashi és Ryuu lépne be rajta, Deon áll meg előtte. Ránézek, mélyet szívok cigarettámból és kifújom a füstöt. Mi van, kölyök, jöttél megnézni, meddig bírom még? Hogy mikor szabadulhatsz meg tőlem? Megint semmi érzelem nem ül ki az arcomra. Még a fájdalmat is igyekszem kizárni. Eloltom cigarettámat, hogy egy újabbra gyújthassak rá. Így legalább észnél tudok maradni még. Ryuuichi is beront a szobába, majdnem fellökve Deont.
- Elnézést, Asame-sama, azonnal visszaviszem a szobájába a kölyköt – hadarja el a dolgot, de intek neki, hogy hagyja, és hagyjon minket magunkra kicsit. Jó esetben is van még pár percem, mielőtt Takashi ideér. Legalábbis remélem. Ryuu bezárja maga mögött az ajtót, és én újra egyedül maradok Deonnal.
- Mit szeretnél? - kérdezem még mindig ridegen, de ez nem neki szól, sokkal inkább annak, hogy egyre jobban gyengülök, és rühellem, ha bárki is gyengének lát. Sosem engedtem meg senkinek, hogy sajnáljon, hogy gyengének lásson. Ez csak Tatsuo kiváltsága volt. Azóta senki nem látott és láthatott ilyen állapotban. Ryuu és Naoto valahol kivételt képeztek ez alól, de ők is csak azért, mert megbízok bennük. Elgondolokodom, vajon most mit vág a fejemhez Deon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése