52.

Asame

Az első, ösztönös reakció, amit elér nálam és még magam is meglepődök rajta, az, hogy minden gondolkodás nélkül karolom át vállát és húzom magamhoz. Igen, kölyök, számítasz, ezért is nem akarom, hogy nagyon kimenj a házból, viszont abban mindenképpen igaza van, hogy ennyire védenem sem kellene. Már rég nem akarom őt zsarolni, egyszerűen örülök a magam módján annak, hogy itt van és annak, hogy érdekli mindaz, amit adni akarok neki. Nem eresztem el, csak tartom fél karral és halkan beszélni kezdek. Nem könnyű már megszólalni, de kitartok, mert ki akarok.

- Azt, hogy mi van és mi nincs – mondom kissé nehézkesen –, inkább tegyük át holnapra. A lényeg az, hogy akadt egy érdekes ellenfelünk, akinek ráadásul köze van apád cégéhez... De ezt tényleg hanyagoljuk most... - kérem őt csendesen. - Nézd, Deon, ha anyáddal akarnálak zsarolni, már rég megtettem volna... Eszem ágában sincs felhasználni ellened sem őt, sem senki mást. Bizonyítottál annyit, hogy ezt így gondoljam... - jelentem ki. - Kazuki remek srác, tanulhatsz tőle egy-két dolgot, ami a hasznodra lehet, így nem is bánnám, ha néha összejárnátok. Láttam, mennyire élvezted azt, hogy elvitt egy körre... - pillantok le rá szemem sarkából. - Ryuu miatt ne aggódj, beszélek vele, benne még túlságosan megvan az, hogy védje azokat, akik fontosak számomra, ezért bánik veled úgy, mint egy játékmackóval, bár a hasonlat meglehetősen abszurd volt – húzom azért ravasz félmosolyra számat, majd elengedve őt kínálom meg egy cigivel, miközben én is rágyújtok újra. A nikotin tényleg eltereli az ember figyelmét a fájdalomtól. - Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy le is kell tenned valamit az asztalra? - kérdezem tőle komolyan, s megvárom míg egy apró bólintással jelzi, hogy igen. - Elárulom, már akkor is tettél... méghozzá rögtön az első nap a hátsódat az asztalomra – húzom őszinte, elégedett mosolyra számat. Csak kicsit oldani akarom ezt a gyászos légkört.

- Asame-sama, megjött Takashi-sensei! - lép be Ryuu, majd beengedi a férfit. Takashi a család orvosa. Többször látott már el különböző súlyosabb sérülések után és Naoto mindig őt hívja, ha a helyzet már olyan, hogy ő nem tud segíteni. - Kivigyem a kölyköt? - kérdezi.

- Ha akar megy, ha akar marad, majd ő eldönti – válaszolom neki ridegen, visszavéve azt az álcát, ami mindig is engem takart. - Néha hagyd, hogy maga dönthessen! – utasítom testőrömet, aki egy apró meghajlást követően magunkra hagy az orvossal. A kölyök ha akar marad, ha nem, akkor kimegy.

- Könnyelmű vagy, Asame – szólal meg végül Taka. - Hagy nézzem! – lép hozzám és bontja le a rögtönzött kötést, amit Naoto eszkábált össze. - Gyászos... - jelenti ki végül és kipakol pár dolgot a táskájából.

- Csak foltozz össze, ahogy szoktad, aztán majd kiheverem – mondom kimérten.

- Ez most nem lesz olyan könnyű, ugye tudod? - néz rám jelentősségteljesen. Tudom. Érzem. Elővesz egy fecskendőt, minden bizonnyal érzéstelenítő van benne és minden kertelés nélkül döfi vállamba. Megrezzenek, de tűrök, ahogy mindig, mindent. Kesztyűt húz, szikét vesz a kezébe. Tulajdonképpen az érzéstelenítő csak illúziónak kell, mert hiába ad be egyet, kettőt, hármat, az ilyenkor lószart sem ér. Nagyon jól tudom, hisz nem ez az első golyó, amit kiszed belőlem.

- Ha nem akarod végignézni, most menj ki, vagy fordulj el – kérem a kölyköt, de Takashi nem hagy időt arra, hogy Deon cselekedjen, hanem azonnal nekikezd a golyó kiszedésének, a lüktető fájdalom pedig erősödik, egyre elviselhetetlenebbül, ahogy a szike egy közel öt centis vágást ejt a seben. Csipesz kerül elő, s Takashi cseppet sem finomkodva nyúl a vágásba, hogy megkeresve a golyót kihalássza azt. Csak egy fájdalmas morgás, ami feltör belőlem, s ugyanolyan rezzenéstelen arccal ülök tovább, ahogy egy tárgyaláson, miközben a fájdalomnak csak annyi jelét vagyok hajlandó produkálni, hogy pokolian izzadok és görcsösen markolom a kezem alatt pihenő takarót. Ennyi szenvedést megérdemlek azok után, hogy könnyelmű voltam. Végül a golyó kikerül belőlem, s Takashi lefertőtlenítve a sebet nekilát összevarrni azt...

- Ha lehet, pár napig ne nagyon érje víz és felejtsd el, hogy ezzel fogsz edzeni. És még csak ne is nézz így rám, mert tudom, milyen vagy – mondja jelentősségteljesen. - Nincs kedvem négyszer újrafoltozni, mint a legutóbb – mondja komolyan. Hát lehet vele ellenkezni? Lehet...

- Túl sokat aggodalmaskodsz – mosoylgok rá elgyötörten.

- Ez a dolgom, nem? - mosolyodik el végre ő is. - Írok fel néhány gyógyszert és meg fogom mondani Ryuunak és Naotonak, hogy ha nem vagy hajlandó bevenni, akkor fogjanak le és tuszkolják beléd... Nem fenyegetőzöm, Asame, tényeket közlök. Ha nem veszed be a gyógyszert és elfertőződik a seb, cseszheted a karodat. Hülyén néznél ki nélküle...

- Legalább mehetnék félkarú rablónak a kaszinóba – jelentem ki könnyedén, mire a jutalmam egy hatalmas pofon lesz. Oké, rendben megbeszéltük. Takashi az egyetlen, akinek ezt büntetlenül lehet. Miért? Mert igazából mindig ő az, aki összefércel és tulajdonképpen akinek merőben hálás lehetek azért, hogy még mindig élek.