Kicsit közelebb csúszom Asaméhoz, mikor magához húz. Meg is lep, de jó is ez, igazából szerettem volna közeledni hozzá, másképp elhúztam volna a csíkot, csak nem tudtam, nem is nagyon mertem. Lassan, de beleengedem magam a helyzetbe, szokom az érintését, a közelségét, miközben hallgatom a szavait. A kezét nézem, amely rajtam pihen. Rá-rápillantok, de sosem elég ideig, hogy igazán megnézzem őt. Nem azért, mert nem akarom így látni, gyengén, hiszen kihallom a hangjából, hogy nincs jól, hanem egyszerűen attól félek, ha rajta felejtem a szemem, akkor bevonzok valami olyat, amitől megint kibukom.
- Tudom, hogy nem akarsz nekem rosszat – jelentem ki csendesen, majd végighúzom az ujjaimat a kézfején, ezzel megcirógatva őt. – Ryuuval meg nem az a gondom, hogy véd, hanem hogy akadályoz, és nem érzi jogosnak, amikor ezért harapok – teszem hozzá elmosolyodva, majd elnevetem magam, és hiába enged el, nem vonulok vissza az ágy szélére, inkább elveszem a szájából megint a cigit. – Inkább legyen abszurd példa, mintsem újra elővedd a hercegnő megnevezést, mert attól a hideg kiráz. Fontos a megjelenés, ez tény, de azért attól messze vagyok. Ebből – forgatom meg orrom előtt a szálat – meg egyre többet pöfékelsz el – közlöm, utána beleszívok egy mélyet, de visszaadom neki, több nem kell nekem ennél a slukknál. Nevetek rajta, hogy ennyire egyszerű dolog a megoldása a kérdésének, minthogy felültem az asztalára. Kéne rá válaszolni valami csípőset, ám semmi sem jut eszembe, úgyhogy inkább elfordítom kicsit az arcom, mert még azután is vigyorgok, hogy elcsendesedtem.
Az idillünket egy idegen rombolja szét, akit maga Ryuuichi ereszt be, én pedig azonnal lecsusszanok az ágyról. Lenne gyomrom maradni, de idegzetem nem, úgyhogy miután szegény véreb megkapja a leosztását, amiért azért Asame is kap egy megrovó pillantást, hiszen túl durva volt a férfivel, az ajtó felé lépdelek.
- Természetesen megyek. Ez nem olyasmi, amihez nézőközönséget akar az ember – teszem hozzá, hogy megmagyarázzam kicsit a döntésem, azzal a testőr után somfordálok. Sőt, szinte rohamléptekkel megyek utána, mivel Asame felszólít, hogy erős idegzet kell hozzá. Nem akarom hallani őt a fájdalomtól szűkölni vagy talán kiabálni. Elég saját magam hallgatni. Ez a helyzet amúgy is görcsösen fáj nekem, nem ha még azt nézném, hogy mit művel vele Takashi. Megmondtam, hogy nem vagyok mazochista.
Belekapaszkodom Ryuu karjába, és mint egy ijedt gyerek, belenyomom az arcomat is. Most jön ki rajtam az egész, az aggodalom, az idegesség, és a sokk. A sokk attól, ahogy viselkedtünk egymással Asaméval. Megint gyengéd volt velem és már nem rémültem meg annyira, sőt, belebújtam az ölelésébe és én is gyengéd voltam vele. Borzasztóan jólesett és ugyan egyszer-egyszer megfordult a fejemben, hogy kimeneküljek, mégis maradtam és maradtam volna tovább is. Mennyivel másabb minden, ha nem kell színlelni, és a másik sem teszi…
- Nem akartam… hogy ilyen goromba legyen… csak arra kértem, hogy beszéljen veled, mert rám… nem hallgatsz… Nem vagyok játékmackó, de úgy bánsz velem. Nem kell cipelni, tudok menni, nem kell lefogni, képes vagyok, ha nehezen is, egy helyben maradni – kezdek beszélni, hogy eltereljem a gondolataimat a szobáról, ahonnan kirohantam, s ha Ryuuichi próbálna megállni, most tovább húzom őt messze onnan egy fikarcnyit sem eresztve őt el. Épp csak kilesek karja mellett, hogy ne vezessem neki magunkat semminek, de ennyi. – Vannak hülye dolgaim, lesznek is, ez velem jár, de azért nem kell minden döntésemet felülbírálni. Vigyázok magamra, hidd el. Megígértem Asaménak is – teszem hozzá. Most már végre el tudom engedni őt, és úgy érzem, a lábaim is megtartanak kapaszkodás nélkül. – Tudom, hogy sokszor művelek baromságokat, de amikor valakivel kicseszek, nem puszta heppből. Úgy csinálom, hogy élvezzem, ez tény, mert minek csináljak valamit, amiben nem lelem örömömet, ám ha megfigyeled, mikor lőttem be a hülyeségeimet, mindig láthatod, hogy sosem ok nélkül. Utálok bezárva lenni, ha elveszik, ami az enyém, ha megfosztanak valamitől, ami majdnem a legjobb az egészben, ha irányítgatnak vagy leintenek, ha semmibe vesznek, ha másokhoz hasonlítanak, ha felesleges köröket kell futnom vagy hullamindegy, ott vagyok-e valahol, vagy sem. – Ömlenek belőlem a szavak, nem is gondolkodom rajtuk igazán, csak segélykérőn keresem azt a pontot a környezetben, ami megragadja a tekintetem, és végre megszabadulok a szobában látottaktól. Nem egyszerű. – Egyébként én nagyon bírlak, csak nem túl széles a kommunikációs tárházam ilyesmi kifejezésére, beszélni meg nem mindig van időnk. Nem mintha ez sokat számítana, mert most is zagyválok, tudom, viszont te se várd el, hogy toppon legyek mindig. Indulj ki abból, hogy ugyan nem egy idilli mangasztori az életem korábbi része, végtére is a jelenlegitől totál eltér, és ti kitéptetek onnan. Nem akarok visszamenni, ne gondold, szóval ha Asame mégis úgy döntene, hogy bocsi, akkor gyors halált kérek, meg víz alatti nyughelyet, mert itt nekem jó és nem akarok elmenni. Már rég nem, csak ezt nem kívántam senki orrára kötni. Boldog vagyok itt, és otthon érzem magam, ez az igazság – mondom meg neki nyíltan. – Viszont abból, amit itt átélek, körülbelül semmivel nem volt dolgom odakint. Nem láttam halált, fegyvert, vagy kardokat, megvolt a már-már végtelen szabadságom, nem foglalkozott velem senki, azt csináltam, amit akartam és az életem az anyámon kívül senkinek nem ért semmit. Itt meg vigyáztok rám, még Asame is úgy kíséri minden léptem, hogy arról mindenki tudja, aki csak elém rakja a lábát, az tolókocsiban távozik. Biztonságban vagyok, olyan, mintha egy csomó vadállat venne körbe, és ez tetszik. Én bízom benned, te bízz kicsit bennem – kérem. Már jó ideje csak hadarok, de még mindig keresem azt, ami megnyugtat. Egyre reménytelenebbül. – És ne akarj megállítani még egyszer, ha Asaméval akarok lenni. – Ahogy erre kérem, felnézek rá. Most kezdek magamra találni.
Végre csendbe tudok maradni, és nem remegek. Eddig fel sem tűnt az utóbbi, csupán a visszatérő nyugalom miatt ébredek rá, hogy szinte végig reszkettem, így most kihátrálok ebből az egyébként is kínos helyzetből, a konyhába sietek. Megkeresem a házinénit, mert szeretnék kérni tőle valamit.
- Vacsorára… kérhetek mozarella sajtot, paradicsomot és olívabogyót, meg padlizsánkrémes pirítóst? – kérdezem meg tőle. – Két főre legalább – teszem aztán hozzá, bár ezt már kicsit összébb húzva magam, mert nem tudom, amit szeretnék, az mekkora teher Ayakonak.
Sikeresen minden összekuszálódott körülöttem és mégis úgy érzem, egyre nagyobb a rend. Nem a káosz boldogít, hanem… nem is tudom. Talán Ryuuichivel most sikerült megértetnem valamit, Asaméval meg… sínen vagyunk? Ez nagyon hülye kifejezés. Inkább csak… alakulnak a dolgok. Szereztem egy barátot, egy mestert, meg egy kurvajó életet ebben a pár napban. És nem hiányzik semmi. Ami meg mégis, azt… megkapom. Talán ki kéne használnom a helyzetemet, hiszen ha Asame ennyire bolond módjára meg akar nekem mindent adni, zsákmányolnom kéne, de nem akarok ilyesmit tenni. Nem csupán azért, mert nem akarom őt bántani, hanem abban megint csak igaza van, hogy ha valami jó és te még többet akarsz, akkor jön a felettes szerv, és az orrodra koppint. Kérj és kapsz, ez a kulcsa a dolognak.
Viszont vannak azért furcsaságok, de Asame azt mondta, megbeszéljük majd őket. Hagytam minden fölösleges dolgot elúszni az éterbe. Kit érdekel apám cége, mikor örülhettem, hogy erőt vett magán és beszélt hozzám? Még a haragom is elfelejtettem, hogy ilyen helyzetbe került, pedig amikor elindultam a szobája felé, emlékszem, alaposan be akartam neki olvasni. Üvöltözni is akartam és abban sem voltam biztos, hogy megúszom hányás vagy sírás nélkül. A mérgem mégis elszállt, noha azért volt baj rendesen. De Asame erős, már láttam, mire képes, ha valamit akar, úgyhogy annyira nem aggódom érte. Na jó, aggódni igenis annyira aggódom érte, viszont patáliázni nem fogok vele. Lehet, tényleg a csendes szó a meggyőzőbb. És remélem, megértette, hogy arra kértem burkoltan, hogy vigyázzon magára. Jobban. Mert engem ő tart itt, ő tart a való életben, és nélküle vagy a halálba, vagy a kómába megyek.
- Tudom, hogy nem akarsz nekem rosszat – jelentem ki csendesen, majd végighúzom az ujjaimat a kézfején, ezzel megcirógatva őt. – Ryuuval meg nem az a gondom, hogy véd, hanem hogy akadályoz, és nem érzi jogosnak, amikor ezért harapok – teszem hozzá elmosolyodva, majd elnevetem magam, és hiába enged el, nem vonulok vissza az ágy szélére, inkább elveszem a szájából megint a cigit. – Inkább legyen abszurd példa, mintsem újra elővedd a hercegnő megnevezést, mert attól a hideg kiráz. Fontos a megjelenés, ez tény, de azért attól messze vagyok. Ebből – forgatom meg orrom előtt a szálat – meg egyre többet pöfékelsz el – közlöm, utána beleszívok egy mélyet, de visszaadom neki, több nem kell nekem ennél a slukknál. Nevetek rajta, hogy ennyire egyszerű dolog a megoldása a kérdésének, minthogy felültem az asztalára. Kéne rá válaszolni valami csípőset, ám semmi sem jut eszembe, úgyhogy inkább elfordítom kicsit az arcom, mert még azután is vigyorgok, hogy elcsendesedtem.
Az idillünket egy idegen rombolja szét, akit maga Ryuuichi ereszt be, én pedig azonnal lecsusszanok az ágyról. Lenne gyomrom maradni, de idegzetem nem, úgyhogy miután szegény véreb megkapja a leosztását, amiért azért Asame is kap egy megrovó pillantást, hiszen túl durva volt a férfivel, az ajtó felé lépdelek.
- Természetesen megyek. Ez nem olyasmi, amihez nézőközönséget akar az ember – teszem hozzá, hogy megmagyarázzam kicsit a döntésem, azzal a testőr után somfordálok. Sőt, szinte rohamléptekkel megyek utána, mivel Asame felszólít, hogy erős idegzet kell hozzá. Nem akarom hallani őt a fájdalomtól szűkölni vagy talán kiabálni. Elég saját magam hallgatni. Ez a helyzet amúgy is görcsösen fáj nekem, nem ha még azt nézném, hogy mit művel vele Takashi. Megmondtam, hogy nem vagyok mazochista.
Belekapaszkodom Ryuu karjába, és mint egy ijedt gyerek, belenyomom az arcomat is. Most jön ki rajtam az egész, az aggodalom, az idegesség, és a sokk. A sokk attól, ahogy viselkedtünk egymással Asaméval. Megint gyengéd volt velem és már nem rémültem meg annyira, sőt, belebújtam az ölelésébe és én is gyengéd voltam vele. Borzasztóan jólesett és ugyan egyszer-egyszer megfordult a fejemben, hogy kimeneküljek, mégis maradtam és maradtam volna tovább is. Mennyivel másabb minden, ha nem kell színlelni, és a másik sem teszi…
- Nem akartam… hogy ilyen goromba legyen… csak arra kértem, hogy beszéljen veled, mert rám… nem hallgatsz… Nem vagyok játékmackó, de úgy bánsz velem. Nem kell cipelni, tudok menni, nem kell lefogni, képes vagyok, ha nehezen is, egy helyben maradni – kezdek beszélni, hogy eltereljem a gondolataimat a szobáról, ahonnan kirohantam, s ha Ryuuichi próbálna megállni, most tovább húzom őt messze onnan egy fikarcnyit sem eresztve őt el. Épp csak kilesek karja mellett, hogy ne vezessem neki magunkat semminek, de ennyi. – Vannak hülye dolgaim, lesznek is, ez velem jár, de azért nem kell minden döntésemet felülbírálni. Vigyázok magamra, hidd el. Megígértem Asaménak is – teszem hozzá. Most már végre el tudom engedni őt, és úgy érzem, a lábaim is megtartanak kapaszkodás nélkül. – Tudom, hogy sokszor művelek baromságokat, de amikor valakivel kicseszek, nem puszta heppből. Úgy csinálom, hogy élvezzem, ez tény, mert minek csináljak valamit, amiben nem lelem örömömet, ám ha megfigyeled, mikor lőttem be a hülyeségeimet, mindig láthatod, hogy sosem ok nélkül. Utálok bezárva lenni, ha elveszik, ami az enyém, ha megfosztanak valamitől, ami majdnem a legjobb az egészben, ha irányítgatnak vagy leintenek, ha semmibe vesznek, ha másokhoz hasonlítanak, ha felesleges köröket kell futnom vagy hullamindegy, ott vagyok-e valahol, vagy sem. – Ömlenek belőlem a szavak, nem is gondolkodom rajtuk igazán, csak segélykérőn keresem azt a pontot a környezetben, ami megragadja a tekintetem, és végre megszabadulok a szobában látottaktól. Nem egyszerű. – Egyébként én nagyon bírlak, csak nem túl széles a kommunikációs tárházam ilyesmi kifejezésére, beszélni meg nem mindig van időnk. Nem mintha ez sokat számítana, mert most is zagyválok, tudom, viszont te se várd el, hogy toppon legyek mindig. Indulj ki abból, hogy ugyan nem egy idilli mangasztori az életem korábbi része, végtére is a jelenlegitől totál eltér, és ti kitéptetek onnan. Nem akarok visszamenni, ne gondold, szóval ha Asame mégis úgy döntene, hogy bocsi, akkor gyors halált kérek, meg víz alatti nyughelyet, mert itt nekem jó és nem akarok elmenni. Már rég nem, csak ezt nem kívántam senki orrára kötni. Boldog vagyok itt, és otthon érzem magam, ez az igazság – mondom meg neki nyíltan. – Viszont abból, amit itt átélek, körülbelül semmivel nem volt dolgom odakint. Nem láttam halált, fegyvert, vagy kardokat, megvolt a már-már végtelen szabadságom, nem foglalkozott velem senki, azt csináltam, amit akartam és az életem az anyámon kívül senkinek nem ért semmit. Itt meg vigyáztok rám, még Asame is úgy kíséri minden léptem, hogy arról mindenki tudja, aki csak elém rakja a lábát, az tolókocsiban távozik. Biztonságban vagyok, olyan, mintha egy csomó vadállat venne körbe, és ez tetszik. Én bízom benned, te bízz kicsit bennem – kérem. Már jó ideje csak hadarok, de még mindig keresem azt, ami megnyugtat. Egyre reménytelenebbül. – És ne akarj megállítani még egyszer, ha Asaméval akarok lenni. – Ahogy erre kérem, felnézek rá. Most kezdek magamra találni.
Végre csendbe tudok maradni, és nem remegek. Eddig fel sem tűnt az utóbbi, csupán a visszatérő nyugalom miatt ébredek rá, hogy szinte végig reszkettem, így most kihátrálok ebből az egyébként is kínos helyzetből, a konyhába sietek. Megkeresem a házinénit, mert szeretnék kérni tőle valamit.
- Vacsorára… kérhetek mozarella sajtot, paradicsomot és olívabogyót, meg padlizsánkrémes pirítóst? – kérdezem meg tőle. – Két főre legalább – teszem aztán hozzá, bár ezt már kicsit összébb húzva magam, mert nem tudom, amit szeretnék, az mekkora teher Ayakonak.
Sikeresen minden összekuszálódott körülöttem és mégis úgy érzem, egyre nagyobb a rend. Nem a káosz boldogít, hanem… nem is tudom. Talán Ryuuichivel most sikerült megértetnem valamit, Asaméval meg… sínen vagyunk? Ez nagyon hülye kifejezés. Inkább csak… alakulnak a dolgok. Szereztem egy barátot, egy mestert, meg egy kurvajó életet ebben a pár napban. És nem hiányzik semmi. Ami meg mégis, azt… megkapom. Talán ki kéne használnom a helyzetemet, hiszen ha Asame ennyire bolond módjára meg akar nekem mindent adni, zsákmányolnom kéne, de nem akarok ilyesmit tenni. Nem csupán azért, mert nem akarom őt bántani, hanem abban megint csak igaza van, hogy ha valami jó és te még többet akarsz, akkor jön a felettes szerv, és az orrodra koppint. Kérj és kapsz, ez a kulcsa a dolognak.
Viszont vannak azért furcsaságok, de Asame azt mondta, megbeszéljük majd őket. Hagytam minden fölösleges dolgot elúszni az éterbe. Kit érdekel apám cége, mikor örülhettem, hogy erőt vett magán és beszélt hozzám? Még a haragom is elfelejtettem, hogy ilyen helyzetbe került, pedig amikor elindultam a szobája felé, emlékszem, alaposan be akartam neki olvasni. Üvöltözni is akartam és abban sem voltam biztos, hogy megúszom hányás vagy sírás nélkül. A mérgem mégis elszállt, noha azért volt baj rendesen. De Asame erős, már láttam, mire képes, ha valamit akar, úgyhogy annyira nem aggódom érte. Na jó, aggódni igenis annyira aggódom érte, viszont patáliázni nem fogok vele. Lehet, tényleg a csendes szó a meggyőzőbb. És remélem, megértette, hogy arra kértem burkoltan, hogy vigyázzon magára. Jobban. Mert engem ő tart itt, ő tart a való életben, és nélküle vagy a halálba, vagy a kómába megyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése