53.

Asame

Takashi végül távozik, hogy megkeresse Ryuut és a kezébe nyomhassa a gyógyszereket, én pedig újra egyedül maradok a szobában. Illetve csak maradnék, mert alig teszi ki a lábát a férfi az ajtómon, Naoto jön be, s mint a rossz gyerekeket az anyjuk, egyből ágyba parancsol. Már csak épp annyi hiányzik, hogy betakargasson és jó éjt puszit nyomjon a fejemre. Bár ha így folytatja, azt is megérem. Leveszem magamról a cipőt és a nadrágot, majd befekszem az ágyba. Most jólesik a hűvös anyag érintése. Úgy érzem, a testem mentem meggyullad, úgy lángol. Naoto még mond valamit, de nem igazán figyelek oda rá. Már nem. Magával ragad az álmok világa...


Lázálmok gyötörnek, kegyetlenek, kínzóak. Valami hűvös ér arcomhoz, valaki testem próbálja hűteni. Épp csak annyira pillantok fel, hogy beazonosítsam az illetőt, Naoto az, s mielőtt bármit is mondhatnék, visszamerülök az álmok szőtte világba. Pedig nem akarok, nagyon nem. Újra huszonéves gyerek vagyok. Apám nincs otthon, s én boldogan igyekszem Tatsuohoz, hogy aztán hirtelen minden átváltozzon vérré és pokoli fájdalommá, az elvesztés fájdalmává. Dörrenés hallatszik, s nem marad más az egészből, csak apám gúnyos és elégedett mosolya. Megleckézette fiát. Alaposan.