54.

Asame

A kopogásra felfigyelek, s mikor Deon vigyorogva libben be a szobámba azzal a csatakiáltással, hogy reggelit hozott, inkább nem ecsetelném, mi az első gondolat, ami először bevillan, a második és harmadik is ugyanaz, így nem is foglalkozom a megmagyarázásával. Ryuu arcán döbbenetféle látszódik, amit vagy annak tulajdoníthatok, hogy Deon reggelit hozott, vagy annak, hogy nem dobtam ki. Minek tegyem? Bár tény, hogy anyáskodásból bőven elég nekem Ryuu és Naoto műsora, ha most még Deon is elkezdi játszani a gondoskodó szerető anyucit, úgy menekülök világgá, hogy azt öröm lesz nézni. Talán Kínában a Triádok befogad... Na meg a kis faszomat. Nem leszek a tetves kis kutyájuk.

- Asame-sama, mi legyen akkor a cégkivonatokkal? - kérdezi meg végül Ryuu. Látom rajta, hogy menne és meg is értem valahol. Mindig túlbuzgott benne a tenni akarás. Most sincs ez másképp, csak mióta családja van, tulajdonképpen óvatosabb lett, míg Naoto gondtalanul vállal be minden veszélyes dolgot, amit kell.

- Tedd az asztalomra, később átnézem őket. Mikor jön Nishida? - kérdezem, mert időpontot nem közölt, csak a tényt, miszerint az idős yakuza megint tiszteletét teszi nálam.

- Valamikor délutánra ígérte magát – jelenti ki. - Engedelmével – hajol meg és távozik. A kölyökre pillantok. Kávénak és ciginek sokkal jobban örültem volna, de a reggeli sem hangzik rosszul, főleg, hogy tegnap délkörül ettem utoljára. Bár ez nálam sosem számított. Napokig elvagyok kávén, cigin és napfényen. Mint egy szobanyövény.

- Ugye nem gondoltad, hogy ezt mind nekem kell megenni? - kérdezem tőle őszintén és helyezem magam ülő pozícióba hátam mögé téve a párnát. Magamhoz veszem a tálcát és megint csak Deonra pillantok, hogy ugyan csússzon már közelebb, és egyen ő is, mert egyedül nem vagyok hajlandó sem enni, sem semmi mást tenni. Miután végre megteszi, egy gonosz terv villan át agyamon. - Miért is jöttél tulajdonképpen? - kérdezem őszintén, ám mielőtt válaszolhatna, a szájába tolok egy piritóst. Mondtam én, hogy el tudom hallgattatni, ha akarom. Elmosolyodom és megcsóválom fejem. - Hallgatlak – mondom komolyan, s nekilátok enni, bár a szervezetem erősen tiltakozik az ellen, hogy ezt tegyem. Arrébb rakom a tálcát, hagyom, hogy a kölyök reggelizzen és előálljon azzal, mit is szeretne, miközben cigimért nyúlok és rágyújtok. Az udvariasság pedig arra késztet, hogy feltegyek neki egy kérdést, mielőtt meggyújtanám a nikotinrudat. - Remélem, nem zavar, hogy eszel, miközben dohányzom – pillantok rá és meggyújtom cigimet. Ahogy a füst és a nikotin szétáramlik tüdőmben, úgy érzem én is egyre jobban magam. Egy ilyen sérülésnél igazából az első két nap az iszonyatos pokol, a többit már csak fájdalom kísér, de a sebláz az, ami igazán megvisel mindig. Az ellen nem lehet védekezni, míg a fájdalmat elnyomom a tanult technikákkal és fájdalomcsillapítókkal, addig arra nincs gyógymód... Túl kell élni és az első rohamot már sikerült, hála Naoto kitartásának.