Asame kicsit úgy beszél most, mintha én is valami nagykoponya lennék, aki érti is, mit mond. Nem azzal van gond, hogy hülye vagyok, az tény, de most mellékes. Inkább azzal, hogy a politikai élet rohadtul távol áll tőlem, sosem érdekelt és ezért némiképp szükséges is ilyen részletesen, információgazdagon előadnia nekem a dolgokat ezzel a Kobayashival kapcsolatban. Egyelőre értek mindent és még el is röhögöm magam, mikor apám cégét méltatja Asame. Komolyan kéne most figyelnem rá továbbra is, de ezen kell pár pillanat, míg túllendülök. Túl jó kifejezés volt így egybe. „Konkrétan annyit sem ér, hogy lehúzzák a vécén.” - formálom meg magamban a mondatot. Ez nagyon tetszik.
Oké-oké, figyelek! Persze még zabolázatlan arcizmokkal, noha én aztán próbálom adni a fapofát, de ez elsőre elég nehéz. Aztán eszembe jut anyám, aki ott van a barom apám közelében és újra megkomolyodom. Fejben szépen kapcsolom össze, amit tudok, de elpattan az agyam.
- Rohadjon meg! - sziszegem. - Soha nem fog olyan kincset venni sehol, mint az anyám, bármennyi pénzre is tesz szert – dúlok-fúlok, még a bőröm is lángba borul a dühtől, aztán csak kiránt Asame és hiába mond akármit a szemkikerekedésről, az enyém akkor is megteszi. De csak rövid időre, aztán szúrósan pillantok rá. - Mikor óhajtod abbahagyni annak a kényszerképzetnek az éltetését, hogy én esetleg azt hiszem, hogy az anyámat próbálod felhasználni ellenem? - kérdezek rá flegmán. - Bízom benned. - Úgy mondom ki, mintha ez... nem is tudom, minimum százszor elismételt tény lenne. Valami, ami tök természetes. Pedig még nekem sem teljesen az. Kicsit megint hülyén érzem magam, mert a páncélom nélkül nem vagyok olyan magabiztos és erősnek látszó. Naoto is megijesztett. Nem tettem tele a nadrágom, de tisztában voltam vele, ha dühítem, kiklopfol egy kicsit, aztán majd tartja a hátát Asaménak, mert olyan fajta. Én viszont, köszönöm, nem akarok ennél laposabb és puhább lenni, minden túlzás és egoizmus nélkül kijelenthetem, hogy jól nézek ki úgy, ahogy kinézek.
Elgondolkodom ezen a családomat védős dolgon. És irigységet érzek meg magamban. Olyat, ami feldühít. Sejtem, hogy kicsinyes, amit érzek, de nem tehetek róla, egyszerűen nem is akarom elnyomni. Viszont végig kell gondolnom, hogyan adjam elő. Úgy kell átlátnom, mint azoknak a zseniknek, akik dominóból sort építenek és megtervezik, hogyan kell dőlniük, hogy kirakják, amit látni akarnak. Nekem most pont erre az összeszedettségre van szükségem. Asame azonban megint kiránt és én a föld bámulásából felnézek rá.
- Persze. De nem most – teszem hozzá, azzal megkerülöm az asztalát és mellette huppanok fel rá. Valahogy jól esik a közelében lenni. Fura, mert mindig ezt akarom, hogy elérjen, mert... annyira jó, amikor kinyílik előttem, amikor magához húz és csendesen beszél hozzám. Ilyenkor persze nem merek ránézni, hiába vagyok kíváncsi, milyen arcot vág, de túl idegesnek érzem magam, miközben akár a halál is megjelenhetne kaszával a kezében, az sem izgatna különösebben, annyira megnyugszom. - Sokat gondolkodtam ezeken. Igazából... finoman szólva... nem teljesen vagyok tisztában azzal, hogy amivé tettél vagyis inkább választottál, az... mit jelent. Hogy mi jár vele, milyen szabályok vonatkoznak rám, meddig mehetek el, mik a kötelességeim, meg ilyesmi. Szóval én... - Megmosolygom azt, amit készülök neki elmondani, mert most már kétségem sincs, hogy csak kérnem kell és meg fogja engedni, hogy lássam az anyámat, nem kell kiviteleznem a tervemet. - Azt hittem, nélküled nem mehetek sehova, ezért elterveltem, hogy úgy egy hónap múlva ráveszlek, hogy elmenjünk anya egyik előadására. Én úgy gondoltam, nem engednéd, hogy találkozzak vele, mert úgy képzeltem, a családom számára én eltűnt vagy halott személy vagyok, hogy ne kelljen nagyon foglalkozni a nyűgjükkel, ezért... - Apró vigyorral megigazítom az ingem gallérját, de még most sem pillantok Asaméra, csak beszélek, ahogy mindig, amikor túl vagyok töltve érzelmileg. - Ezért hát én tök jó tervet eszeltem ki, hogy játszom ki a helyzetet. - Immár elvörösödve mosolygok csak magamon, miközben alaposan összehúzva magam megint a kezeimmel babrálok, mint az ágyán ülve, mikor átöltözött. - Tudod... anya borzasztó büszke lenne, ha most látna és tudom, hogy ha megmondanám neki, hogy miért kellett ellöknöm magamtól, megértené. De el akarom mondani neki. Ahogy rengeteg minden mást is. Mert... az elmúlt években mindig egyre kevesebbet beszéltem vele. Az volt a cél, hogy ne tudjon rólam semmit, hogy érzelmileg tényleg sebezhetetlen legyek. - Újabb vallomásba csúszom át, de... azt szeretném, ha Asame értené, netán érezné, mit miért teszek, mondok vagy gondolok. Én adok magamhoz segédletet, beszélek, mert úgy gondolom, nehezebb eset vagyok, mint ő. Nyilván ővele se könnyű, nekem azonban nem jelent gondot elviselni a hülyeségeit, vagy bármit. Aztán ha nem jól értem, úgyis helyre tesz. És beszél, ha akar, mert én meg fogom hallgatni. Kíváncsi vagyok, kérdezni viszont nem nagyon akarok, mert ahogy én sem biztos, hogy bármit mondtam volna, ha kérdezett volna, úgy viszont sem várom el. Sőt... én még csak tizenhét vagyok, ő valahol kétszer ennyire lett besaccolva nálam. Akkor mennyi hasonló sérülés, fájdalom, kő és ólom lehet benne? Majd mindent megmutat, ha akar. Ha meg nem, én akkor is érezni fogom, mert... ilyen vagyok. Ráhangolódtam és ezen már nem lehet változtatni. Ezért nem harcolok. Nem is akarok változást ez ügyben. Közelebb és közelebb és közelebb... ezt akarom. Bár félek, nagyon. És nem tudom, mit csináljak, ha enged nekem. Ha meglesz mindenem. Nem ürül majd ki az élet? Fogalmam sincs. Tartok ettől, mégis menetelek előre a magam módján. - Elidegenítettem magamtól, mert ha nekimentem volna apámnak, az anyának fájt volna a legjobban, viszont ami neki fáj, az nekem is. Az anyám. Egy olyan személy, aki már akkor szeretett, mikor még a világra se jöttem, semmit sem tettem érte. És azután is, hogy tehetetlenül ültem egy helyben, vagy durva dolgokat vágtam a fejéhez és üvöltöztem vele, mert nem akartam, hogy sajnáljon, sírjon vagy marokra fogva a szívét ápolgasson. Minden ellenére velem volt, távolról is.
Annyi mindent tudnék még mesélni... és ez még csak az anyám. Sőt, egy részlete. Egy nagyon kicsi szelete az életemnek.
- Nem unsz amúgy? - kérdezem meg elvigyorodva. - Gondolom, nem kell bemutatni, de elég sokat tudok beszélni és ha nem szólsz, nem biztos, hogy abbahagyom. - Kínosan elröhögöm magam és inkább másfele nézek.
Oké-oké, figyelek! Persze még zabolázatlan arcizmokkal, noha én aztán próbálom adni a fapofát, de ez elsőre elég nehéz. Aztán eszembe jut anyám, aki ott van a barom apám közelében és újra megkomolyodom. Fejben szépen kapcsolom össze, amit tudok, de elpattan az agyam.
- Rohadjon meg! - sziszegem. - Soha nem fog olyan kincset venni sehol, mint az anyám, bármennyi pénzre is tesz szert – dúlok-fúlok, még a bőröm is lángba borul a dühtől, aztán csak kiránt Asame és hiába mond akármit a szemkikerekedésről, az enyém akkor is megteszi. De csak rövid időre, aztán szúrósan pillantok rá. - Mikor óhajtod abbahagyni annak a kényszerképzetnek az éltetését, hogy én esetleg azt hiszem, hogy az anyámat próbálod felhasználni ellenem? - kérdezek rá flegmán. - Bízom benned. - Úgy mondom ki, mintha ez... nem is tudom, minimum százszor elismételt tény lenne. Valami, ami tök természetes. Pedig még nekem sem teljesen az. Kicsit megint hülyén érzem magam, mert a páncélom nélkül nem vagyok olyan magabiztos és erősnek látszó. Naoto is megijesztett. Nem tettem tele a nadrágom, de tisztában voltam vele, ha dühítem, kiklopfol egy kicsit, aztán majd tartja a hátát Asaménak, mert olyan fajta. Én viszont, köszönöm, nem akarok ennél laposabb és puhább lenni, minden túlzás és egoizmus nélkül kijelenthetem, hogy jól nézek ki úgy, ahogy kinézek.
Elgondolkodom ezen a családomat védős dolgon. És irigységet érzek meg magamban. Olyat, ami feldühít. Sejtem, hogy kicsinyes, amit érzek, de nem tehetek róla, egyszerűen nem is akarom elnyomni. Viszont végig kell gondolnom, hogyan adjam elő. Úgy kell átlátnom, mint azoknak a zseniknek, akik dominóból sort építenek és megtervezik, hogyan kell dőlniük, hogy kirakják, amit látni akarnak. Nekem most pont erre az összeszedettségre van szükségem. Asame azonban megint kiránt és én a föld bámulásából felnézek rá.
- Persze. De nem most – teszem hozzá, azzal megkerülöm az asztalát és mellette huppanok fel rá. Valahogy jól esik a közelében lenni. Fura, mert mindig ezt akarom, hogy elérjen, mert... annyira jó, amikor kinyílik előttem, amikor magához húz és csendesen beszél hozzám. Ilyenkor persze nem merek ránézni, hiába vagyok kíváncsi, milyen arcot vág, de túl idegesnek érzem magam, miközben akár a halál is megjelenhetne kaszával a kezében, az sem izgatna különösebben, annyira megnyugszom. - Sokat gondolkodtam ezeken. Igazából... finoman szólva... nem teljesen vagyok tisztában azzal, hogy amivé tettél vagyis inkább választottál, az... mit jelent. Hogy mi jár vele, milyen szabályok vonatkoznak rám, meddig mehetek el, mik a kötelességeim, meg ilyesmi. Szóval én... - Megmosolygom azt, amit készülök neki elmondani, mert most már kétségem sincs, hogy csak kérnem kell és meg fogja engedni, hogy lássam az anyámat, nem kell kiviteleznem a tervemet. - Azt hittem, nélküled nem mehetek sehova, ezért elterveltem, hogy úgy egy hónap múlva ráveszlek, hogy elmenjünk anya egyik előadására. Én úgy gondoltam, nem engednéd, hogy találkozzak vele, mert úgy képzeltem, a családom számára én eltűnt vagy halott személy vagyok, hogy ne kelljen nagyon foglalkozni a nyűgjükkel, ezért... - Apró vigyorral megigazítom az ingem gallérját, de még most sem pillantok Asaméra, csak beszélek, ahogy mindig, amikor túl vagyok töltve érzelmileg. - Ezért hát én tök jó tervet eszeltem ki, hogy játszom ki a helyzetet. - Immár elvörösödve mosolygok csak magamon, miközben alaposan összehúzva magam megint a kezeimmel babrálok, mint az ágyán ülve, mikor átöltözött. - Tudod... anya borzasztó büszke lenne, ha most látna és tudom, hogy ha megmondanám neki, hogy miért kellett ellöknöm magamtól, megértené. De el akarom mondani neki. Ahogy rengeteg minden mást is. Mert... az elmúlt években mindig egyre kevesebbet beszéltem vele. Az volt a cél, hogy ne tudjon rólam semmit, hogy érzelmileg tényleg sebezhetetlen legyek. - Újabb vallomásba csúszom át, de... azt szeretném, ha Asame értené, netán érezné, mit miért teszek, mondok vagy gondolok. Én adok magamhoz segédletet, beszélek, mert úgy gondolom, nehezebb eset vagyok, mint ő. Nyilván ővele se könnyű, nekem azonban nem jelent gondot elviselni a hülyeségeit, vagy bármit. Aztán ha nem jól értem, úgyis helyre tesz. És beszél, ha akar, mert én meg fogom hallgatni. Kíváncsi vagyok, kérdezni viszont nem nagyon akarok, mert ahogy én sem biztos, hogy bármit mondtam volna, ha kérdezett volna, úgy viszont sem várom el. Sőt... én még csak tizenhét vagyok, ő valahol kétszer ennyire lett besaccolva nálam. Akkor mennyi hasonló sérülés, fájdalom, kő és ólom lehet benne? Majd mindent megmutat, ha akar. Ha meg nem, én akkor is érezni fogom, mert... ilyen vagyok. Ráhangolódtam és ezen már nem lehet változtatni. Ezért nem harcolok. Nem is akarok változást ez ügyben. Közelebb és közelebb és közelebb... ezt akarom. Bár félek, nagyon. És nem tudom, mit csináljak, ha enged nekem. Ha meglesz mindenem. Nem ürül majd ki az élet? Fogalmam sincs. Tartok ettől, mégis menetelek előre a magam módján. - Elidegenítettem magamtól, mert ha nekimentem volna apámnak, az anyának fájt volna a legjobban, viszont ami neki fáj, az nekem is. Az anyám. Egy olyan személy, aki már akkor szeretett, mikor még a világra se jöttem, semmit sem tettem érte. És azután is, hogy tehetetlenül ültem egy helyben, vagy durva dolgokat vágtam a fejéhez és üvöltöztem vele, mert nem akartam, hogy sajnáljon, sírjon vagy marokra fogva a szívét ápolgasson. Minden ellenére velem volt, távolról is.
Annyi mindent tudnék még mesélni... és ez még csak az anyám. Sőt, egy részlete. Egy nagyon kicsi szelete az életemnek.
- Nem unsz amúgy? - kérdezem meg elvigyorodva. - Gondolom, nem kell bemutatni, de elég sokat tudok beszélni és ha nem szólsz, nem biztos, hogy abbahagyom. - Kínosan elröhögöm magam és inkább másfele nézek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése