5.

Deon

Nem mondom, most majdnem becsorgattam. A torkomnak feszülő éles tárgy, mely vérem ontja, elég megállítóerőnek bizonyul, eszemben sincs mozdulni, ám a beszéde valamilyen groteszk oknál fogva megnyugtat. Hát nem arról beszéltem magamban, hogy senkit se engedjen a háta mögé az ember? Most mégis lehunyom a szemem egy pár pillanatra, hogy semmi más ne töltsön meg, csak az az érzés, ahogy két csíkban végigfolyik a nyakamon a saját vérem és fülem bizsergeti hideg, nyugodt, magabiztos hangja. Nagyon elégedett lehet magával, és azt hiszi, megijeszthet, mint bármelyik kisfiút, de nem, én attól már rég nem tojok be, hogy a vérem akarják.

- Na és most? – kérdezem tőle apró, fölényes kis mosollyal, amit így, ebben a pózban nem láthat, de nem baj, nem is neki mosolygom, hanem csak a helyzetnek. – Átvágod a torkom? Hűha… - Úgy teszek, mintha megremegnék. Ha játszani akar, nem lesz könnyű dolga, mert nem tudok nem visszaválaszolni neki. Fenyegethet, de értelmetlen. – Sajnálom, de neked többet ér az életem, mint nekem – vallom be neki őszintén, s most felnyitom a szemem. Lassan, nagyon lassan lepillantok kezére, mely a fegyvert szorítja még mindig a nyakamnak. Erős kar tart valami rövidebb pengéjű kardféleséget, rezzenéstelenül és határozottan. Most játszotta el az esélyét, már annyira sem félek, mint kezdetben. Valamit akar tőlem, és már talán tudom is, mit, vagyis inkább csak körvonalazódott, s ha azt megkapja, majd kipurcant. Meneküljek? Minek? Úgyis elvenné tőlem, amit akar, megvan hozzá az ereje. Csak a hülye kezdene ebben a szituban kapálózni, hogy rontson a saját helyzetén, ezért én sem fogok vinnyogni és próbálkozni valami „életmentővel”. Előbb haljak meg, mintsem megtudjam, mennyit merek bevállalni? Olyan nincs. Tudom, hogy ez a görény is tesztel, hát hagyom magam, de csak kicsit. Egy bátorságpróbába még senki sem halt bele. Én sem fogok.


Keze azonban levándorol a testemen, s ez már nem tetszik, fogaimat összeszorítva egy rándulásszerű, apró hátralökéssel adom tudtára a véleményem, de nem érdekli, zavartalanul lenyúl az ágyékomra és megmarkolja, amit ott talál. Szemeimet is összeszorítva feszülök meg, míg el nem enged, ám ahelyett, hogy békén hagyna, ez az állat kibontja az övemet.

- Szemérmetlen perverz – sziszegem neki, majd mindkét kezem rákúszik a pengét tartó karjára. Ha szabadulni akarsz egy kínos helyzetből, előbb a veszélyforrásokkal kell számolnod, nemde? Hát én most számolok azzal, hogy ha véletlen is megrándulok, még azelőtt meghalok, hogy bármit is élveztem volna ebből a kibaszott helyzetből. Szar, ezen nincs mit szépíteni. Sosem álmodoztam arról, hogy egy vén fasz majd kiszolgáltatott helyzetbe lök, és a pöcsömet fogdossa. Sőt, ha belegondolok, leginkább lányokkal igyekeztem elképzelni a jövőm. Bár az is igaz, hogy a csajok még annyira se foglalkoztak velem, mint a srácok és kevésbé érdekeltek, mint az, hogy a táskámban megrohadt egy szendvics.


Deon, szorul a hurok. Mondd, drágám, mégis hogy a francba kívánsz kiszabadulni? A penge ugyanúgy a nyakadon, egy kegyetlen kéz pedig markolássza a farkadat. Nem gondolod, hogy kellene most már csinálnod is valamit, nem csak kapaszkodni ennek a vadállatnak a karjába és tűrni a fájdalmas megaláztatást? – kérdezget a tényállást közölve a fejemben a hang, amely időnként, mikor nagyon megszorulok, megszólal.


A fogam szívva és csikorgatva igyekszem kitalálni valamit, mert amit művel velem ez a barom, az rohadtul nem tetszik, viszont most már tudom, hogy ha hülyeségről és vakmerőségről van szó, nem ismerek határokat. Ez is egy fontos tapasztalat volt magamról, hálás vagyok, hogy megtudtam ezeket is, bár ettől még hülyén halok meg ugyanúgy, de mindegy, ideje most már a sarkamra állni, mert nekem elég volt ebből a durva játékból. Lassan eleresztem a karját és rácsúsztatom markolászó kezére. Nem próbálom megállítani, az ennél a fickónál nem jön be. Fogadok, külön élvezet lenne a számára, ha ellenkeznék vagy sírnék, mint valami olcsó animében a szűzlányok. Utálom azokat a rajzolt ribancokat, eljátsszák, mennyire ellenükre van, ami velük történik, miközben akkorákat élveznek, mint a ház. Én nem vagyok olyan, úgyhogy bocsesz, fater, de velem befürödtél, de rendesen. A testem ugyan nem tudom irányítani, a farkam lassan megtelik vérrel, az akaratom azonban így is megtartom, márpedig én most szabadulni akarok, és meg is fogom találni a módját annak, hogy megnyerjem magamnak.


Nyögésre utasít engem. Erre?! A válaszom egy villámgyors gyomorszájba könyöklés, majd hátrafele lendülök és kicsusszanok a penge éle elől, hogy aztán győzelmes mosollyal, szuszogva szembe forduljak vele.

- Kevés vagy hozzá. Érzéketlen – mondom meg neki a tutit nyíltan, s utána gyors hátrálásba kezdek, vissza az asztalhoz. Már nem érzem szükségét annak, hogy magázzam, ezek után nem. Még nem tudja, kivel van dolga, de most én mutatkozom akkor be neki. – Nem egy kis picsa vagyok, amelyik nyivákol és kapálózik, aztán berakod neki, löksz rajta kettőt, és visítva meg zokogva élvez el – közlöm szinte sértetten, próbálva utánozni a lehengerlő ridegségét. - Jobban jártál volna, ha átvágod a torkom, öreg, a hullám legalább nem pofázik – osztom meg vele gúnyos vigyorral, villantva a szemem úgy, ahogy ő nézett rám először. Nem fogok menekülni, úgysem hagyna és úgysincs hova, a két melák már bizonyította, hogy semmi sem akadály nekik, hogy a gazdájuk talpát nyalhassák, én pedig hiába vagyok gyors, innen már nem szabadulok élve el. – Egyezzünk meg – ajánlom gálánsan, mintha én lennék a ház ura. Bosszantom, szánt szándékkal, mert amíg bármilyen fegyver van nála, veszélyes, engem pedig nem érdekel, megöl-e, mert azt borítékolta, csak az, hogy mikor, miután. Nem adom meg magam, úgyhogy előbb kell megöletnem magam, mintsem megtörhetne.