Látom a szemeiben, hogy nem adja fel, hogy ezzel nem váltom meg a szabadságom, csak hergelem a játékoskedvét. Ugyanúgy méreget, de jobb belátásra tér a fegyverrel kapcsolatban, mert elteszi. Így már nem is érdekes. Azt hittem, inkább kicsit belém döfködi, hogy tudjam, hol a helyem, de nem, elveszi a kedvét a dologtól az én élethez való nemragaszkodásom. Összegombolom a nadrágomat és nekidőlök az asztalának, s várom, hogy valamennyire újra közel kerüljön hozzám. Már tényleg nem babra megy a játék, hiába nincs a kezében az a kard, a feszültség nem csökken, érzem, hogy menthetetlenül elvesztem és hiába kapálózom, amit akar, akkor is véghez viszi, ha ez lesz élete utolsó sikeres küldetése. Az akarata erősebb az enyémnél, ami nem is csoda, felnőtt ember, aki tudja, mit akar, én meg csak egy középiskolás kölyök, akinek csak annyi biztos, ha lehetne, lelépne innen, messze tekerne, de minden, ami ezután van, a homályba, majd a sötétbe veszik.
A keménység az arcán már arra sarkalló, hogy megnyomjam, fából van-e a pofa, vagy azért húsból faragták-e, ám nem cicázom ezzel a pasassal, egyelőre élvezem szabad egérlétem. Hiszen az vagyok, nem? Pedig nem, én nem vagyok szürke. S ahogy erre gondolok, eszembe jut a nap folyamán módszeresen tönkretett frizurám. Megtúrom a tarkómon a szőkített tincseket, melyek még ragadnak a vastag lakkrétegtől, de már jobban hasonlítanak arra, mint mikor egy buli után reggel kimászom az ágyból, mintsem arra, ahogy reggel belőttem nagy műgonddal az egészet.
Ahogy mellém lép, majd tovább, apró ingerek futnak végig a testemben. Azt hiszem, kezdem átélni mégis a szerepem. De nem! Én nem fogok sápítozni! Helyette rágcsálni kezdem az ajkaim alatt található pirszingek egyikének belső pöckét, ami azért annyira nem jó, mint amennyire gyakran csinálom, de legalább egy megnyugtató dolog a mindennapjaimból. Nem mozdulok, erőt gyűjtve bámulom a szőnyeget, majd az ajtót, amely csak hiteget a szabadsággal, egyébként kétlem, ha kilépnék rajta, nem egyenesen a két hűséges véreb karjaiba rohannék. Rosszabbul járnék, mint a gazdájukkal? Az öreg legalább nem dekorálta ki a képem, csak egy apró felszíni vágást ejtett a nyakamon, ami összességében nem nagy cucc, egy sállal könnyen elrejthető, míg a folt az arcomon… Hallom, hogy leül, így szembe fordulok vele, a pasi pedig hellyel kínál. Kacérkodom az engedelmességgel, hogy leüljek a felkínált helyre, de hamar elunom ezt a játékot magammal, úgyhogy felülök az asztalára és elkapom a hozzám vágott cigisdobozt. Kedvem lenne beszólni, valami velőset és csípőset, de a szavak nem állnak össze a hülye fejemben, úgyhogy kénytelen vagyok hallgatni és úgy tenni, mintha a legotthonosabban érezném magam ezen az átkozott helyen. Jó-jó, kellemes, de azt hiszem, a lelkem nem adnám el mégsem, hogy itt lehessek.
Lássunk csodát, beadja a derekát! Ó, ég, csak bele ne törjön! Ha ennyit gondolkodott rajta, biztosan vén csont lehet, bár ezt én nem tudom megállapítani, sosem volt szemem megítélni a japánok korát, mind olyan egyforma és fiatal… Egyedül a gyerekekről tudom biztosan megállapítani és az öregekről, hogy azok, mert azt már tényleg durva lenne eltéveszteni, de volt, hogy negyven éves nőre mondtam, hogy tizennyolc. Mindegy, ez most egy másik helyzet. Itt most komolyan méregetve vagyok; úgy fest, kíváncsivá tettem ezt az öltönyös majmot. Vicces. Fél kézzel hátratámaszkodom, felemelem a fejem, és mélyet szívok a cigarettából a plafont nézve. Ez nagyon vicces…
Te direkt nem pöccensz be? Igazából semmit sem akartam egyezkedni, azt hittem, ennyi elég, hogy elpattanjon az idegzeted egy lázadó pöcs miatt. Tévedtem. És valahogy ez egyszerre tölt el csalódottsággal és elégedettséggel. Ez azt jelenti, hogy még van pár gyufám, még nem találtam meg a legrövidebbet. Akkor… húzok még egyet.
- Fiatal vagyok, nem hülye, szóval képben vagyok, mit akarsz tőlem – kezdem nyugodtan, kihúzva magam és lehamuzva a tartóba a cigarettaszálról a semmivé lett dohányleveleket és papírt, majd mielőtt folytatnám, újabbat szívok a finom aromájú, drága cuccból. – Megkaphatod – mondom ki egyszerűen. - Nem kell az életemmel fenyegetőznöd, mert nem fogok sem sikítozni, sem sírni sanyarú sorsom miatt. Viszont akkor én is akarok valamit cserébe – jelentem ki apró, szemtelen kis mosollyal jégkék szemeibe nézve és gyorsan végiggondolom, mi az, amire tényleg vágyom, de ha kimondom, elszakad a cérna ennél a nagyképű baromnál. Felvág itt a kardjával és az embereivel, azonban egy tisztességes erőszakot nem képes elkövetni rajtam! Na nem mintha akarnám, nincs bejáratva a seggem, főleg nem egy ilyen durva akcióhoz nem lehetne megfelelő előjátékot köríteni, csak valahogy ezt vártam el tőle azok után, ahogy letámadott az imént. Ez a pasas vagy nagyon mafla és csak jó a színészi képessége, vagy valami sokkal súlyosabbra készül, mint az, amiket eddig bemutatózott nekem. Szinte remélem, hogy az utóbbi, mert pofára esnék, ha kiderülne róla, hogy egy balek, aki jól rászedett. Ennyi erővel átvehetném a helyét és agyhelyenverethetném a saját kutyáival.
Mit is akarok? Ja igen…
- Elvihetnél Amerikába – ajánlom be, mint egy ötéves gyerek a vidámparkot a szüleinek; lelkesen vigyorogva, csillogó szemekkel, félretéve a cigit is, hogy ne zavarjon be a látványképbe, bár a füst a vállam mellett száll fel.
A keménység az arcán már arra sarkalló, hogy megnyomjam, fából van-e a pofa, vagy azért húsból faragták-e, ám nem cicázom ezzel a pasassal, egyelőre élvezem szabad egérlétem. Hiszen az vagyok, nem? Pedig nem, én nem vagyok szürke. S ahogy erre gondolok, eszembe jut a nap folyamán módszeresen tönkretett frizurám. Megtúrom a tarkómon a szőkített tincseket, melyek még ragadnak a vastag lakkrétegtől, de már jobban hasonlítanak arra, mint mikor egy buli után reggel kimászom az ágyból, mintsem arra, ahogy reggel belőttem nagy műgonddal az egészet.
Ahogy mellém lép, majd tovább, apró ingerek futnak végig a testemben. Azt hiszem, kezdem átélni mégis a szerepem. De nem! Én nem fogok sápítozni! Helyette rágcsálni kezdem az ajkaim alatt található pirszingek egyikének belső pöckét, ami azért annyira nem jó, mint amennyire gyakran csinálom, de legalább egy megnyugtató dolog a mindennapjaimból. Nem mozdulok, erőt gyűjtve bámulom a szőnyeget, majd az ajtót, amely csak hiteget a szabadsággal, egyébként kétlem, ha kilépnék rajta, nem egyenesen a két hűséges véreb karjaiba rohannék. Rosszabbul járnék, mint a gazdájukkal? Az öreg legalább nem dekorálta ki a képem, csak egy apró felszíni vágást ejtett a nyakamon, ami összességében nem nagy cucc, egy sállal könnyen elrejthető, míg a folt az arcomon… Hallom, hogy leül, így szembe fordulok vele, a pasi pedig hellyel kínál. Kacérkodom az engedelmességgel, hogy leüljek a felkínált helyre, de hamar elunom ezt a játékot magammal, úgyhogy felülök az asztalára és elkapom a hozzám vágott cigisdobozt. Kedvem lenne beszólni, valami velőset és csípőset, de a szavak nem állnak össze a hülye fejemben, úgyhogy kénytelen vagyok hallgatni és úgy tenni, mintha a legotthonosabban érezném magam ezen az átkozott helyen. Jó-jó, kellemes, de azt hiszem, a lelkem nem adnám el mégsem, hogy itt lehessek.
Lássunk csodát, beadja a derekát! Ó, ég, csak bele ne törjön! Ha ennyit gondolkodott rajta, biztosan vén csont lehet, bár ezt én nem tudom megállapítani, sosem volt szemem megítélni a japánok korát, mind olyan egyforma és fiatal… Egyedül a gyerekekről tudom biztosan megállapítani és az öregekről, hogy azok, mert azt már tényleg durva lenne eltéveszteni, de volt, hogy negyven éves nőre mondtam, hogy tizennyolc. Mindegy, ez most egy másik helyzet. Itt most komolyan méregetve vagyok; úgy fest, kíváncsivá tettem ezt az öltönyös majmot. Vicces. Fél kézzel hátratámaszkodom, felemelem a fejem, és mélyet szívok a cigarettából a plafont nézve. Ez nagyon vicces…
Te direkt nem pöccensz be? Igazából semmit sem akartam egyezkedni, azt hittem, ennyi elég, hogy elpattanjon az idegzeted egy lázadó pöcs miatt. Tévedtem. És valahogy ez egyszerre tölt el csalódottsággal és elégedettséggel. Ez azt jelenti, hogy még van pár gyufám, még nem találtam meg a legrövidebbet. Akkor… húzok még egyet.
- Fiatal vagyok, nem hülye, szóval képben vagyok, mit akarsz tőlem – kezdem nyugodtan, kihúzva magam és lehamuzva a tartóba a cigarettaszálról a semmivé lett dohányleveleket és papírt, majd mielőtt folytatnám, újabbat szívok a finom aromájú, drága cuccból. – Megkaphatod – mondom ki egyszerűen. - Nem kell az életemmel fenyegetőznöd, mert nem fogok sem sikítozni, sem sírni sanyarú sorsom miatt. Viszont akkor én is akarok valamit cserébe – jelentem ki apró, szemtelen kis mosollyal jégkék szemeibe nézve és gyorsan végiggondolom, mi az, amire tényleg vágyom, de ha kimondom, elszakad a cérna ennél a nagyképű baromnál. Felvág itt a kardjával és az embereivel, azonban egy tisztességes erőszakot nem képes elkövetni rajtam! Na nem mintha akarnám, nincs bejáratva a seggem, főleg nem egy ilyen durva akcióhoz nem lehetne megfelelő előjátékot köríteni, csak valahogy ezt vártam el tőle azok után, ahogy letámadott az imént. Ez a pasas vagy nagyon mafla és csak jó a színészi képessége, vagy valami sokkal súlyosabbra készül, mint az, amiket eddig bemutatózott nekem. Szinte remélem, hogy az utóbbi, mert pofára esnék, ha kiderülne róla, hogy egy balek, aki jól rászedett. Ennyi erővel átvehetném a helyét és agyhelyenverethetném a saját kutyáival.
Mit is akarok? Ja igen…
- Elvihetnél Amerikába – ajánlom be, mint egy ötéves gyerek a vidámparkot a szüleinek; lelkesen vigyorogva, csillogó szemekkel, félretéve a cigit is, hogy ne zavarjon be a látványképbe, bár a füst a vállam mellett száll fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése