7.

Deon

Nem nyert. De legalább nevet. Ez jó, mert már kezdtem azt hinni, nem ember, hanem valami húsvér, übermodern és hiperélethű emberi robot. Eddig szinte semmilyen érzelmet nem mutatott, de ez… nos igen, ha mást nem, egy emberi gesztust előcsaltam belőle és roppant mód elégedett vagyok ezen teljesítményemmel. Viszont abból, ahogy kineveti a legféltettebb álmom, arra következtetek, csak egy ostoba taknyos vagyok a szemében és az, amit kértem, sosem teljesül, mert ő nem fog elvinni, én pedig a magam erejéből ezután nem jutok el, mert a sírból még senki sem kelt ki, csak a filmekben a zombik. Vajon a szellemek tényleg itt maradnak ezen a világon egy ideig? Mert ha maradhatnék egy kicsit, bejárnám a világot, megnézném az apám flancos Amerikáját, összehasonlítanám Japánnal, aztán levonnám a következtetéseket és átkelnék a túlvilágra.


Mindenesetre most, hogy visszautasította az ajánlatomat, húzhatom a következő gyufaszálamat, mert ez még mindig nem volt elég rövid ahhoz, hogy elege legyen belőlem. Igazából nem tudom, ha megun, elhajít vagy szétloccsantja a fejem, de valahol igazából számomra tökre egyre megy, bár az egyetemi élet melletti bulizást azért kár lenne kihagynom, érzem. Talán ott már nem csesztetnének a fura fejem, a félvérségem és a japánoknak szokatlan nevem miatt, talán ott se lenne másképp. Miért gondolok erre úgy, mintha ezt már sosem tudnám meg, mikor minden légvételem azért veszem, hogy csak egy fél perccel is tovább éljek? Most úgy teszek, mintha nekem a halál is ugyanolyan jó lenne, mint az élet, ami nem igaz, csak játszom az eszem és lehet, hogy ez a fazon már át is lát rajtam, de ez nem is nehéz, mert én sosem hazudok. Játszadozom, néha színészkedek és visszahúzódom a kagylóhéjamba, az őszinteséget azonban fontosabbnak tartom annál, minthogy hazug legyek magamhoz. Mit számít, mi miatt halok meg, egy ócska hazugság vagy egy bátor őszinteség miatt? – igen, ez tényleg jó kérdés, ennyit azonban én is örököltem a japán becsületből. Még én is…


Megszólal a telefonja és én, mint feleslegessé váló játékszer, aki önérzetesen megsértődik egy ilyen egyszerű dolgon, a milliókra és a nevekre oda sem figyelve leszállok tekintélyt parancsoló asztaláról, a hamutartóba nyomom a lassan elkortyolt, ízletes cigijét és elindulok az ajtó felé. Végeztem vele, megmondtam, hogy mással szórakozzon! Persze nem állja meg szó nélkül, én pedig hanyagul, lenézve mélyen őt a föld alá, belebámulok az arcába.

- Nem érdekel, elengedsz-e – közlöm csendesen. Lenézek a földön heverő fegyverre, melytől egy újabb eszement ötlet jut az eszembe, hogy felbosszantsam, hiszen ha felkapnám és a homlokára céloznék vele, az azért menő lenne. Persze nyilvánvaló, hogy soha életemben nem fogtam ilyesmit a kezemben és előbb törném el vele a vállam, minthogy eltaláljam, úgyhogy meg sem próbálkozom a terv kivitelezésével. Egy válltörés marhára fáj, jobban, mint amit el tudok viselni, szóval nem kockáztathatok. – Felhívsz, meg előkaparsz… jó vicc, még a keresztnevem se tudod. – De közben a testőrei, ezek az engedelmes, jótét lelkek, bejönnek értem és megpróbálnak kitenni, holott én még kibaszottul nem fejeztem be, amit mondani akartam. Ettől azonnal nagy dühbe jövök, és harciasan elütöm a kezeiket, majd amelyik megpróbál megemberelni egy újabb, szigorúan nevelő célzatú ökölcsapással, bezsebel tőlem egy tökön rúgást. Szikrázó szemekkel vicsorgom a másikra, amelyik hirtelen elveszti a magabiztosságát. Tudom, hogy nem attól, amit a társával tettem, hanem attól, mert ha ő most viszonozza a gesztust, nem tudja, mit fog szólni a gazdája. Látom a pillantásán. Gyors mozdulattal rándulok el a közeléből; az kéne még csak, hogy tényleg kidekorálják a képem, majd szinte macskamód fújok rá, figyelmeztetve, nem állok jót magamért, ha még egyszer hozzám mer érni. – Még nem fejeztem be! – vágom oda mindhármuknak hisztérikusan. Nagyon kiakaszt, hogy idehoztak megszorongatni és szabadon távozhatok, semmi akció, semmi filmbe illő, csak a nagy hűhó a semmiért. Mégis mire volt ez jó?! Mit értél el ezzel, te fasz?! Beleröhöghettél a képébe egy tizenéves kölyöknek ezzel lefitymálva a legnagyobb álmát? Nagy cucc, ezt anélkül is megtehetted volna, hogy ennyi energiát pazarolj rám. Te vagy a nagy és komoly üzletember?! Hát engem ne nézz hülyének! – Menj anyádba a kurva feltételeddel, vagy dugd a seggedbe, te nagyképű, puhapöcsű pojáca! – fakadok ki. – Engem te ne hívogass, nem vagyok a kutyád, mint ezek a kétajtós szekrények mögöttem, hogy füttyents és teleportáljak hozzád! Nem is tudom, mivel sikerült ilyen engedelmessé tenned őket, ha egy magamfajta kölyökkel sem bírsz el, pedig az elszántság, hogy elkapjanak, nagyon őszintének tűnt a szemükben, míg üldöztek! – Dühömben arrogánsan és affektálva ejtem ki a szavakat nem is törődve azzal, hogy esetleg felpaprikázom-e a hangulatot vagy nevetségessé teszem csupán magamat. Nem akarok csak úgy, angolosan távozni, ha a belépőm nem is volt olyan hatásos, a lelépőm az lesz, erről gondoskodom épp. - Keménykedsz itt nekem, aztán meg gálánsan felajánlod, hogy mehetek?! Hülye fasz vagy! – kiabálom igen magas hangon. Hű, ez durva lesz… Ez biztos nagyobbat fog szólni, mint a pisztolyos ötlet. Jó, pont ezt akartam; próbálgatom a határaimat, míg egyszer véletlen túllépek rajta és benyel az űr. De legyen, az űr is több a semminél. – Valld be magadnak majd éjjel a kispárnádat ölelve, hogy beijedtél, mert nem ugrottam ki ijedtemben a nadrágomból a kardod miatt, vagy nem gerjedtem be a parancsodra! – Órákig képes lennék még dalolni a különféle ízes mondatokat, de torkomra ég a szó.