8.

Asame

Még mindig flegma, még mindig hanyag és úgy játssza a sértődött, duzzogó kisfiút, mintha legalább fél éve járnánk. Ez a kölyök vagy ennyire hülye, vagy tényleg ilyen magasról szarja le azt, hogy akár itt helyben meg is ölhetem, ha úgy tartja kedvem. S nemhogy Amerikába nem jut el, de a szobaajtóig sem. Megáll, a fegyverrel szemezget. Vajon van benne elég bátorság ahhoz, hogy felvegye? A választ hamar megkapom. Nincs és ez némi csalódottsággal tölt el. Végül beesnek az ajtón testőreim is, hogy elvigyék a kölyköt, épp élete talán legnagyobb monológja kellős közepén. Vagy ez csak az eleje? Őszintén nem tudom. Nem igazán figyeltem arra, mit zagyvál össze. Röpke három órán belül találkozóm van Nishidával és Hitsujival, jelenleg az a szaros hétszáz millió jen sokkal jobban izgat, mint egy hisztis tinédzser magánprodukciója.


Ryuuichi és Naoto már mozdulna, hogy elvigyék, de a taknyos nem hagyja magát. Ellenáll, ezzel magára vonva az én figyelmemet is. Nézem, ahogy megküzd a két vérebbel. A rúgás betalál, s Ryuuichi fájdalmas képpel rezzen össze. Ennél azért komolyabb próbálkozás kellene, hiszen a két testőr sokkal durvább kiképzést kapott, mintsem ennyi megállásra kényszerítse őket. Végül Naoto az, aki nem bírja tovább és már nyúlna fegyveréért. Szemem vészesen villan rá, így hátrébb lépnek inkább, a kölyök pedig szinte levegővétel nélkül löki felém az áldást.


Megint flegma és arrogáns, de egyszerűen képtelen olyan dolgokat a fejemhez vágni, amivel elérhetné célját. A szavak rég nem hatnak meg, és az, ahogy próbálkozik felidegesíteni, még tetszik is. Őszintén. A magas hang, mely hirtelen tör elő belőle, bántja a fülem, s lassan kezdem azt érezni, egyszerű menstruáló szűzlánnyal beszélek, nem pedig egy vagány és magabiztos kölyökkel, mint eddig. Ha ezt így folytatja, kiábrándulok belőle, de tényleg.


Amit testőreimről mond, őszinte elégedetlenséget vált ki. Van, akit nem kell megtörni ahhoz, hogy feltétel nélkül álljon a te oldaladra, fogadjon neked hűséget és vakon kövesse a parancsaidat. Ezt hívják tiszteletnek. Olyan tiszteletnek, melyet csak úgy nem lehet megkapni a sarki fűszeresnél, ha leugrasz hozzá egy doboz cigiért. Ez a tisztelet évtizedek óta bennük él. Ryuuichi és Naoto még apám testőreként kezdte, s az ő apjaik is ezt a családot szolgálták. Több generáción keresztül. Beléjük égett, beléjük nevelték. Szíjjal, forró vassal, ostorcsapásokkal.


Végül elhallgat, pedig látom rajta, hogy legszívesebben folytatná megkezdett hamletti monológját, mégsem teszi. Megtámaszkodom székem karfáján. Ugyanolyan fapofával és rideg pókerarccal nézem őt, mint eddig. Azon kijelentésén, hogy még a nevét sem tudom, most végre nyugodt szívvel mosolyodhatom el. Magamhoz intem Ryuuichit, aki egy vékony dossziét húz elő öltönyéből és átadja nekem. A mosoly, mely kiül az arcomra, gúnyos, megvető.


Szánom őt, őszintén. A nemtörődömsége, az, hogy nem fél tőlem, cseppet sem rémít meg. Amúgy sem szeretem a könnyen betörhető példányokat. Elveszem a vékony dossziét Ryuuichitől, aki azonnal megáll mellettem, ahogy erre kiképezték. Naoto elég visszatartó erő lesz most, ha mégis túl gyorsan óhajtana innen meglépni a fiú. Kinyitom a dossziét és megnézem a benne szereplő adatokat.

- Deon Elerden. Tizenhét éves, középiskolás. Apja amerikai, anyja japán és van egy igencsak csinos kis húgocskája is, akiért milliókat adnának a piacon – nézek fel rá hűvös tekintettel a papírok mögül.