Az előbb még nem tudtam, miért hallgattam el, de most tisztán értem: mert tényleg ennyi, csak hülyített, eljátszotta a nagymenőt, akire felnézhettem volna, s most – mivel nem viselkedtem csitriként -, elbocsát. Csalódtam benne, ő pedig szán engem. Ugyanaz a tekintet, amivel nap mint nap szembesülök, erre pedig nem vagyok kíváncsi. Ha majd a megvetést szeretném látni, körülnézek a környezetemben, nem jelentkezem itt egy verésért is mellé, úgyhogy most lelépek. Már láttam mindent, a bemutató tetszett - egy ideig -, aztán unalmassá vált. Nem akartam játékszer lenni, de hogy egy pasas legyen az enyém, az már gáz. Ennél keményebb fából kell faragni nekem egy embert, ám ha az öltönyösök közt sincs ilyen, csak puhapöcsűek gyülekezete az egész, akkor azt hiszem, jobb lesz, ha kihúzom otthon a gyufát, elérem, hogy kitagadjanak és elúszom Amerikáig, ahol majd megkapom a golyót a fejembe. Azt, amit itt nem.
Várjunk csak?! Miért akartam én azt a golyót? Frászt azt akartam! Hülye balfék még engem is összezavart! Nem meghalni akartam, csak valami értelmet az életemnek és mivel eddig soha semmi sem jelentett sem kihívást, sem még csak figyelemre méltónak nem bizonyult, azt reméltem, egy ilyen cinkes szituban majd egyszer csak megpattan az égi szikra és rájövök, hogy "Igen, baszd meg, ezt akarom!". Nem így lett. Ezzel a nagy felhajtással nem nyertem semmit, csak azt a pofont, meg a jó kis kergetőzést két megszelídített vérfarkassal.
Áh, csak lopom itt az időt! Sarkon fordulok, mert mennék, de a közelemben maradó testőr elkap, pontosabban a testével hárítja a lendületet, amivel megindulok afelé az ajtó felé, amin egyszer már kiengedtek és visszalök. Meglepetten felpillantok rá; az arca ugyanolyan érzelemmentes és komoly, mint a gazdájáé. Hmpfh! Itt mindenki citromba harap? De legalább újabb eszement ötlet jut az eszembe, amivel legalább két legyet ütnék egy csapásra. Vajon ez a balfácán is szereti a magamfajta fiatal húst meg...kóstolni? Én beleharapnék azokba a kemény izmokba, hátha kiderül, hogy kőből vannak, vagy a tulajdonosuk fekve kinyomja a magas C-t. Viszont mielőtt még bepróbálkozhatnék bármivel is, megüti valami a fülem és én csillogó szemekkel pördülök a ház ura felé.
- Fele részesedést akarok, ha leszállítom neked a húgom! – vigyorgom rá, hátha alkuképes. Áh, nem, őt nem érdeklik az előnytelen üzletek, ennek a puhapöcsűnek csak a pénz számít, úgyhogy van egy jobb ajánlatom a számára. - Elhozom ingyen! Kéne neked egy szemüveg amúgy, hogy jobban láss, mert a húgom egyáltalán nem csinos, sőt, lapos, mint a frissen vasalt béka és legalább annyira kívánatos is, de ha hasznot tudsz belőle húzni, engem aztán nem izgat, egy életre imába foglalnám a neved, ha lepasszolhatnám ide, aztán azt csinálsz vele, amit akarsz. Félre ne érts, én aztán nem akarok neked jót, megveszed te magadnak, viszont ezért a mai baromkodásért igazán megérdemlem, hogy kárpótolj, te pedig fején találtad a szöget, mivel lehetne, ha már az első számú kívánságom kiröhögted. - A szavaim őszinték és bármennyire is élesek, gúnytalanok. Utálom a húgomat, szívem mélyéből, szóval tényleg hálás lennék, ha ez a pojáca kitörölné az életemből.
A dolog nem is hangzik rosszul. Ha Ayako eltűnne, talán lenne értéke az életemnek. Hiába ő kapott japán nevet, a családban ő kapta meg az elsőszülött fiúnak járó tiszteletet. Állítólag okos, szorgalmas és becsületes úri nő lesz belőle, én azonban csak azt az oldalát ismerem, amelyik hisztizik, kicsesz velem és letapos. Még akkor is megérné a vállamra fektetve végigcipelni a fél városon és ugyanúgy levágni ennek a kreténnek a szőnyegére, ahogy a testőrei tették velem, ha semmit sem változna Ayako hiányával otthon semmi. Elégtétel lenne azért, amit elviseltem miatta. Mert ugye a jó báty megvédi a kishúgát? Ja, persze, mint a mesékben. Ez a Jancsi és Juliska mese valahogy úgy sült el, hogy Jancsit ette meg előbb a vén banya, aztán desszertnek nem Juliskát küldte le, hanem pár falatot a mézeskalácsházból, Juliska meg egész életében dőzsölt, termetes disznó lett a temérdek édességtől. Ideje tisztázni valamit, fater.
- Nem tudsz előásni olyan embert, akivel megfoghatsz. Kezded érteni? - kérdezem durván, villanó tekintettel és most nem kell játszanom a nagyfiút, hogy ugyanolyan ridegen és fapofával bámuljak rá, ahogy ő rám. Anyám táncosnő, ismert a színházakban, szóval az eltűnését nem hiszem, hogy könnyen megoldaná, de lehet, megvannak hozzá a módszere. Bár... ezek után abban is kételkedem, a cipőfűzőjét maga köti be, vagyis abban, hogy egyáltalán képes ilyesmire. Apám üzletember, még lehet, hogy ismeri is ez a seggfej, hiszen behozta ide a vacak amerikai technológiát, holott Japán kilométerekre lehagyott mindenkit, csak ezt valahogy az én fafejű faterom és a nagyképű társai nem vették észre közel húsz éve. Kííínos. Nincs is másom, a rokonok elfordultak anyámtól, mikor nem volt hajlandó letenni arról, hogy egy amerikai baromhoz menjen hozzá, haverjaim és barátaim nincsenek, kutyám sincs, amiért aggódnom kéne, hogy nem lesz, aki megeteti, ha nem megyek haza, a laptopom, a hifim, és a bicóm meg egy olyan fazonnak, mint ez előttem, nem érték, aprópénz se. Nekem fontosak, de tudok nélkülük élni. Minden nélkül tudok élni. - Kár erőlködni, amivel meghatottál volna, azt ellőtted. Jó pizsipartit a millióiddal – búcsúzom hanyagul, elfordulva a szerintem most már velem szemben fegyvertelenné vált pasastól és remélve, hogy a vérebei immár nem állják el utamat, s visszatérhetek az unalmas, szürke hétköznapjaimba, tengethetem tovább értéktelen kis életecskémet, hallgathatom apám litániát arról, milyen semmirekellő vagyok, anyám sirámjait, miszerint sokkal több van bennem, mint amennyit hajlandó vagyok használni, vagy a húgom sorozatos, dobhártyaszaggató hisztijeit. Aztán holnap egy új nap vár, a szokásos: kelés, veszekedés, tömegnyomor a városban, mert mindenki siet a dolgára, órák, ami alatt alig hangzik el valami, ami érdekelne, hülyegyerekek, akik azt hiszik, ma talán megroppantanak, pedig kevesek hozzá, mint Mackó sajtban a brummogás, aztán brinyózás a városban, ami feltölt egy kicsit, megpróbálja elhitetni velem, hogy képes lennék kibiciklizni ebből a monoton és fárasztó életből, majd az ájulat, amit alvásnak hívunk jobb esetben. Vicces, mert segédletek nélkül nem is bírok ébren maradni, annyira nem mozgat az életem. Álomkór? Egy szart, csak az unalom! Ha nem lenne papírom róla, hogy hülye vagyok, már kicsaptak volna a suliból és nevelőintézetbe zártak volna.
Ezt is látod, te majom? Mit látsz azokon a kurva papírokon? Ott az egész életem és kibaszottul semmit sem tudsz rólam még így se. Fingod sincs róla, mennyire elegem van és mégis mennyire élni akarok. Ez egy ócska, nyikorgó mókuskerék már nekem, hogy nem bírom és mégis tovább hajtom magam, mert túl buta vagyok hozzá, hogy belássam, álmodni alváskor kell, és egyetlen nap sem ígér jobban az előzőnél. Aludnék, baszd meg, méghozzá egész nap. Az se zavarna, ha kómába esnék és mesterségesen tartanának életben, mert a képzeletemben legalább érek valamit, fontos vagyok valakinek, netán szeretnek is és sosem unatkozom. De nem hagynak. Drogon élek, hogy éber legyek, én meg tovább rombolom a testem, hogy ne bírjon el, hogy békém legyen végre ebben a hülye felfogású országban, ahol azt hiszik, jó élni. Sehol se jó, ha nincs senkid, és bárhol jó, ha van valakid. Ennyi a nagy titok. Ezt kiolvasod onnan, te címeres barom?
Dúskálni akarsz rólam az infókból? Bezzeg, amikor kinyitottam a pofám, azt toltad bele, hogy nem kértél önéletrajzot, most mégis ott tartod a családoméval együtt az erős kezedben. Te köcsög... Nézd meg, hogy hányféle nyelvet tudok. Anyanyelvi szinten megy az angol, hiszen az apám amerikai és szégyen lett volna, ha a nevét viselő fattyú egy kukkot sem bír kinyögni és pont hasonló okok miatt tanított spanyolra, meg franciára is, amiket utálok, de hát a cégei miatt nem hagyhatta, hogy ne tanuljam meg a lehető legtöbbet. Akkoriban még azt hitte, az örököse leszek, ma meg már inkább letagadná, hogy valaha volt egy fia is. Szerinted megszólalnék bárhogy is, ha engem próbálnál meg eladni? Soha többé nem beszélnék, még akkor sem, ha kitépnék a pirszingeimet és kivernék a fogaim cserébe, utána meg már nem is nagyon tudnék.
Ott van feketén-fehéren, hacsak nem rózsaszín-fehér nyomtatásban kérted, hogy apám cégét a húgom örökli, nekem meg marad a shamisen és a tánc, ha esetleg úgy döntenék, nővé operáltatom magam. De nem fogom, arról ne is álmodj, te állat. Ha így nem kellek senkinek, akkor leszarok mindenkit, jó nekem egyedül is. Úgyse szántak semmire, úgyse akartak tőlem többet, úgysem csinálok semmi olyat, ami hosszútávon, vagy csak bármeddig folytatni kéne. Hajdanán versenyszerűen úsztam, voltak eredményeim is, aztán jött a tinikor és szőkére szívattam a hajam, meg kifestettem a szemem, mint a nagy rocksztárok, amitől az apám őrjöngött, az edzőm meg kicsúfolt a társaim előtt, s ezen felbuzdulva aztán megindult ellenem a hadjárat és hamar a klotyóba nyomva találtam meg a fejem az uszoda öltözőjében. Kár, hogy közben rommá tört mind a két kulcscsontom és azóta egy óránál többet nem bírok vízben lenni, mert megőrülök a fájdalomtól. Már akkor se adtam magam senkinek, csak akkor, egészen addig a napig volt valami, ami éltetett. Ezek a dolgok nincsenek rajta a gedvás papírjaidon, öreg...!
Nem tudsz te semmit, csak nagy az arcod. Inkább számolgasd a millióidat, töltsd meg a fegyvered és ha nincs jobb dolgod, lődd fejbe magad, vagy rakj ki jenből céltáblát és lyuggasd át a papírosokat. Hülye barom...
Várjunk csak?! Miért akartam én azt a golyót? Frászt azt akartam! Hülye balfék még engem is összezavart! Nem meghalni akartam, csak valami értelmet az életemnek és mivel eddig soha semmi sem jelentett sem kihívást, sem még csak figyelemre méltónak nem bizonyult, azt reméltem, egy ilyen cinkes szituban majd egyszer csak megpattan az égi szikra és rájövök, hogy "Igen, baszd meg, ezt akarom!". Nem így lett. Ezzel a nagy felhajtással nem nyertem semmit, csak azt a pofont, meg a jó kis kergetőzést két megszelídített vérfarkassal.
Áh, csak lopom itt az időt! Sarkon fordulok, mert mennék, de a közelemben maradó testőr elkap, pontosabban a testével hárítja a lendületet, amivel megindulok afelé az ajtó felé, amin egyszer már kiengedtek és visszalök. Meglepetten felpillantok rá; az arca ugyanolyan érzelemmentes és komoly, mint a gazdájáé. Hmpfh! Itt mindenki citromba harap? De legalább újabb eszement ötlet jut az eszembe, amivel legalább két legyet ütnék egy csapásra. Vajon ez a balfácán is szereti a magamfajta fiatal húst meg...kóstolni? Én beleharapnék azokba a kemény izmokba, hátha kiderül, hogy kőből vannak, vagy a tulajdonosuk fekve kinyomja a magas C-t. Viszont mielőtt még bepróbálkozhatnék bármivel is, megüti valami a fülem és én csillogó szemekkel pördülök a ház ura felé.
- Fele részesedést akarok, ha leszállítom neked a húgom! – vigyorgom rá, hátha alkuképes. Áh, nem, őt nem érdeklik az előnytelen üzletek, ennek a puhapöcsűnek csak a pénz számít, úgyhogy van egy jobb ajánlatom a számára. - Elhozom ingyen! Kéne neked egy szemüveg amúgy, hogy jobban láss, mert a húgom egyáltalán nem csinos, sőt, lapos, mint a frissen vasalt béka és legalább annyira kívánatos is, de ha hasznot tudsz belőle húzni, engem aztán nem izgat, egy életre imába foglalnám a neved, ha lepasszolhatnám ide, aztán azt csinálsz vele, amit akarsz. Félre ne érts, én aztán nem akarok neked jót, megveszed te magadnak, viszont ezért a mai baromkodásért igazán megérdemlem, hogy kárpótolj, te pedig fején találtad a szöget, mivel lehetne, ha már az első számú kívánságom kiröhögted. - A szavaim őszinték és bármennyire is élesek, gúnytalanok. Utálom a húgomat, szívem mélyéből, szóval tényleg hálás lennék, ha ez a pojáca kitörölné az életemből.
A dolog nem is hangzik rosszul. Ha Ayako eltűnne, talán lenne értéke az életemnek. Hiába ő kapott japán nevet, a családban ő kapta meg az elsőszülött fiúnak járó tiszteletet. Állítólag okos, szorgalmas és becsületes úri nő lesz belőle, én azonban csak azt az oldalát ismerem, amelyik hisztizik, kicsesz velem és letapos. Még akkor is megérné a vállamra fektetve végigcipelni a fél városon és ugyanúgy levágni ennek a kreténnek a szőnyegére, ahogy a testőrei tették velem, ha semmit sem változna Ayako hiányával otthon semmi. Elégtétel lenne azért, amit elviseltem miatta. Mert ugye a jó báty megvédi a kishúgát? Ja, persze, mint a mesékben. Ez a Jancsi és Juliska mese valahogy úgy sült el, hogy Jancsit ette meg előbb a vén banya, aztán desszertnek nem Juliskát küldte le, hanem pár falatot a mézeskalácsházból, Juliska meg egész életében dőzsölt, termetes disznó lett a temérdek édességtől. Ideje tisztázni valamit, fater.
- Nem tudsz előásni olyan embert, akivel megfoghatsz. Kezded érteni? - kérdezem durván, villanó tekintettel és most nem kell játszanom a nagyfiút, hogy ugyanolyan ridegen és fapofával bámuljak rá, ahogy ő rám. Anyám táncosnő, ismert a színházakban, szóval az eltűnését nem hiszem, hogy könnyen megoldaná, de lehet, megvannak hozzá a módszere. Bár... ezek után abban is kételkedem, a cipőfűzőjét maga köti be, vagyis abban, hogy egyáltalán képes ilyesmire. Apám üzletember, még lehet, hogy ismeri is ez a seggfej, hiszen behozta ide a vacak amerikai technológiát, holott Japán kilométerekre lehagyott mindenkit, csak ezt valahogy az én fafejű faterom és a nagyképű társai nem vették észre közel húsz éve. Kííínos. Nincs is másom, a rokonok elfordultak anyámtól, mikor nem volt hajlandó letenni arról, hogy egy amerikai baromhoz menjen hozzá, haverjaim és barátaim nincsenek, kutyám sincs, amiért aggódnom kéne, hogy nem lesz, aki megeteti, ha nem megyek haza, a laptopom, a hifim, és a bicóm meg egy olyan fazonnak, mint ez előttem, nem érték, aprópénz se. Nekem fontosak, de tudok nélkülük élni. Minden nélkül tudok élni. - Kár erőlködni, amivel meghatottál volna, azt ellőtted. Jó pizsipartit a millióiddal – búcsúzom hanyagul, elfordulva a szerintem most már velem szemben fegyvertelenné vált pasastól és remélve, hogy a vérebei immár nem állják el utamat, s visszatérhetek az unalmas, szürke hétköznapjaimba, tengethetem tovább értéktelen kis életecskémet, hallgathatom apám litániát arról, milyen semmirekellő vagyok, anyám sirámjait, miszerint sokkal több van bennem, mint amennyit hajlandó vagyok használni, vagy a húgom sorozatos, dobhártyaszaggató hisztijeit. Aztán holnap egy új nap vár, a szokásos: kelés, veszekedés, tömegnyomor a városban, mert mindenki siet a dolgára, órák, ami alatt alig hangzik el valami, ami érdekelne, hülyegyerekek, akik azt hiszik, ma talán megroppantanak, pedig kevesek hozzá, mint Mackó sajtban a brummogás, aztán brinyózás a városban, ami feltölt egy kicsit, megpróbálja elhitetni velem, hogy képes lennék kibiciklizni ebből a monoton és fárasztó életből, majd az ájulat, amit alvásnak hívunk jobb esetben. Vicces, mert segédletek nélkül nem is bírok ébren maradni, annyira nem mozgat az életem. Álomkór? Egy szart, csak az unalom! Ha nem lenne papírom róla, hogy hülye vagyok, már kicsaptak volna a suliból és nevelőintézetbe zártak volna.
Ezt is látod, te majom? Mit látsz azokon a kurva papírokon? Ott az egész életem és kibaszottul semmit sem tudsz rólam még így se. Fingod sincs róla, mennyire elegem van és mégis mennyire élni akarok. Ez egy ócska, nyikorgó mókuskerék már nekem, hogy nem bírom és mégis tovább hajtom magam, mert túl buta vagyok hozzá, hogy belássam, álmodni alváskor kell, és egyetlen nap sem ígér jobban az előzőnél. Aludnék, baszd meg, méghozzá egész nap. Az se zavarna, ha kómába esnék és mesterségesen tartanának életben, mert a képzeletemben legalább érek valamit, fontos vagyok valakinek, netán szeretnek is és sosem unatkozom. De nem hagynak. Drogon élek, hogy éber legyek, én meg tovább rombolom a testem, hogy ne bírjon el, hogy békém legyen végre ebben a hülye felfogású országban, ahol azt hiszik, jó élni. Sehol se jó, ha nincs senkid, és bárhol jó, ha van valakid. Ennyi a nagy titok. Ezt kiolvasod onnan, te címeres barom?
Dúskálni akarsz rólam az infókból? Bezzeg, amikor kinyitottam a pofám, azt toltad bele, hogy nem kértél önéletrajzot, most mégis ott tartod a családoméval együtt az erős kezedben. Te köcsög... Nézd meg, hogy hányféle nyelvet tudok. Anyanyelvi szinten megy az angol, hiszen az apám amerikai és szégyen lett volna, ha a nevét viselő fattyú egy kukkot sem bír kinyögni és pont hasonló okok miatt tanított spanyolra, meg franciára is, amiket utálok, de hát a cégei miatt nem hagyhatta, hogy ne tanuljam meg a lehető legtöbbet. Akkoriban még azt hitte, az örököse leszek, ma meg már inkább letagadná, hogy valaha volt egy fia is. Szerinted megszólalnék bárhogy is, ha engem próbálnál meg eladni? Soha többé nem beszélnék, még akkor sem, ha kitépnék a pirszingeimet és kivernék a fogaim cserébe, utána meg már nem is nagyon tudnék.
Ott van feketén-fehéren, hacsak nem rózsaszín-fehér nyomtatásban kérted, hogy apám cégét a húgom örökli, nekem meg marad a shamisen és a tánc, ha esetleg úgy döntenék, nővé operáltatom magam. De nem fogom, arról ne is álmodj, te állat. Ha így nem kellek senkinek, akkor leszarok mindenkit, jó nekem egyedül is. Úgyse szántak semmire, úgyse akartak tőlem többet, úgysem csinálok semmi olyat, ami hosszútávon, vagy csak bármeddig folytatni kéne. Hajdanán versenyszerűen úsztam, voltak eredményeim is, aztán jött a tinikor és szőkére szívattam a hajam, meg kifestettem a szemem, mint a nagy rocksztárok, amitől az apám őrjöngött, az edzőm meg kicsúfolt a társaim előtt, s ezen felbuzdulva aztán megindult ellenem a hadjárat és hamar a klotyóba nyomva találtam meg a fejem az uszoda öltözőjében. Kár, hogy közben rommá tört mind a két kulcscsontom és azóta egy óránál többet nem bírok vízben lenni, mert megőrülök a fájdalomtól. Már akkor se adtam magam senkinek, csak akkor, egészen addig a napig volt valami, ami éltetett. Ezek a dolgok nincsenek rajta a gedvás papírjaidon, öreg...!
Nem tudsz te semmit, csak nagy az arcod. Inkább számolgasd a millióidat, töltsd meg a fegyvered és ha nincs jobb dolgod, lődd fejbe magad, vagy rakj ki jenből céltáblát és lyuggasd át a papírosokat. Hülye barom...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése