9.

Asame

És újra és megint. A kölyök akarva-akaratlanul is vall. Nyitott könyvet csinál magából és még csak túl sokat sem kell elárulnia az életéből. Ráadásul nekem sem kell erőlködnöm vele. Mesés, pazar. Látom a kérdést a szemeiben. Már majdnem olyan, mintha fel is tette volna. A szem a lélek tükre. Hát meg is válaszolom ezen kérdését magamban, nehogy már bunkónak nézzen. A papírokból semmit, de a reakcióiból, a szavaiból annál többet. Édes kicsi Deon. Gyűlölöd a húgodat, mert mindent ő kap. Apád nem ért meg, valószínűsítem, hogy pont leszarja a kicsi fiacskáját és ha szóba is áll vele, akkor maximum a hegyi beszédekig jut el a dolog, nem pedig addig, hogy megbeszéljék, hétvégén hova mennek horgászni. Talán anyád az egyetlen, akinek a szemében még jelentesz is valamit, de ez természetes, az anyák már csak ilyenek. Bár nekem sok nem jutott belőle...


Az élet kegyetlen. Nem fekete és fehér, bár néha sokkal jobb lenne, ha csak ennyiből állna. Itt nincs csak jó és csak rossz. Döntések vannak, melyek terelgetnek minket egész életünkben, az hogy milyen irányban, azonban már csak rajtunk múlik. Deon hangjában erős undort és megvetést vélek felfedezni, de igazából leszarom, kinek szól mindez, ahogy azt is, hogy gondolatban talán épp most küld vissza hatodjára az anyámba. Tényleg azt hitte, hogy a családjával fogom megzsarolni? Hízelgő, de nekem is vannak elveim, bár tény, hogy a húgáért akkor is simán megadnák a két-háromszázmilliót, akármilyen is a természete. Hiszen mindenki megtörhető...


De nem kapja meg tőlem azt az örömöt, hogy eltüntessem neki. Sőt, ha ezen múlik, Ayako Elerden egy yakuza ribanca sem lesz, amíg én élek, márpedig tervezek élni, kurva sokáig ráadásul. A legrosszabb az, amikor az ember vágyik valamire, és ahelyett, hogy megkapná, csak lóbálják előtte, mint a mézes madzagot. Apám remekül értett a zsaroláshoz. Nekem is megvannak rá a magam módszerei, ahogy sok minden másra is, amit ez a suhanc talán el sem tud képzelni. Majd rájön, megtapasztalja, ebben biztos lehet. Nem fenyegetőzöm. Legalábbis úgy nem, hogy ne is tartsam be azt, amit mondok. Nem stílusom segget csinálni a számból, ezt meghagyom az olyanoknak, mint Cheng.


Az átkozott telefonom pedig mindig a legjobb pillanatban szólal meg. Cheng az. Emlegetett szamár?

- Szemétláda! - üvölti a telefonba olyan hangerővel, hogy el kell tartanom fülemtől a készüléket. Inkább kihangosítom, mielőtt megsüketülnék. Bár ez még így is előfordulhat.

- Kedves, ezt bóknak veszem – mondom higgadtan.

- Azok a lányok egyenként megértek háromszázmillió jent, te kretén! Tönkre akarsz tenni?

- Ami azt illeti, igen. Nishidánál vannak a kurváid! Nála reklamálj! - nyomom ki.
Most az első dolgom elintézni a kölyök sorsát. Ha ennyire szar neki otthon, akkor nem kell játszanom a nagylelkűt, hogy elengedjem. Amúgy is utálok nagylelkűsködni. És az ember egyik legnagyobb kincse a szabadsága.


Intek Ryuuichinek és Naotonak, hogy fogják le a kölyköt. Ennyit az egérutadról és arról, hogy a patkány elhagyja a süllyedő hajót. Kétszer kapott lehetőséget távozni, a harmadik ma kivételesen nem jár. És nem is nagyon látom rajta az erőfeszítéseket, hogy szabadulni akarna.

- Vigyétek az egyik vendégszobába és zárjátok be! - adom ki a parancsot. - Két őr az ajtó elé, kettő az ablaka alá! Esélye se legyen szökéssel próbálkozni, mert ha megszökik, rajtatok verem el a port, világos? - kérdezem már megint színtelen hangon, mire ők bólintanak. - Ja, és verjétek el, ha próbálkozna...


Nem óhajtok jelenleg több időt fecsérelni rá. Ha Nishida ideér, fontosabb dolgokról kell tárgyalnunk. Elsősorban Cheng leszereléséről, ami annyira már nem is lesz nehéz. Az alig negyvenöt éves yakuza nagy tekintéllyel bír és szívből gyűlöli Chenget, amit meg is értek. Engem ott basz át a palánkon, ahol akar, egy dolog. Mindig megkapja érte, ami jár, de Nishida az a férfi, akivel még én sem szívesen húznék ujjat. Barátnak, üzlettársnak remek, de nem akarom megtudni, milyen ellenségnek...