Üha. Ez most valahogy nem tetszik nekem. Mi az, hogy lefognak és nem engednek el, mikor kiadták az utam, épp csak a laput nem kötötték a lábamra?! Kicsit kapálózom, de nagyon nem akarok szabadulni, jobb itt, mint otthon, még akkor is, ha sosem mehetek többet el innen, mindig csak elhúzzák az orrom előtt a szabadság mézes madzagát. Meglepetten pillantok a ház urára, aki kemény hangon parancsol a szolgáinak. Mi a szar...? Vendégszoba? Bezárás meg őrizet? Tisztára, mint egy brutális szobafogság. És nem csak levegőzni nem nyithatom ki az ablakot, de valszeg gameboy sincs? Slusszpoénnak végül még verést is kapok, ha rosszalkodok, mint egy taknyos gyerek? Hát ez aztán édes! Elröhögöm magam. Nem nyerítve, csak kicsúszik a számon megint egy önkéntelen hehe, majd csendesebben, visszafogottabban, de nem burkolva vagy titkolva egy újabb.
A fontos embernek épp más dolga akadt, szóval időben eltolja a megleckéztetésemet. Szánalmas. Én azt hittem, a nagykutyák ugatnak, a kicsik meg alkalmazkodnak. De hát akkor még ebben is tévedtem, ez a pasi csak nagyon nagyra van magával, egyébként ugyanolyan kis korcs, mint a legtöbb. Azt mindenesetre tudom, hogy nem mondott le rólam és élve kellek neki, úgyhogy elég tág teret kaptam játszani. Engedelmesen hagyom el a szobáját a kutyái markának fogságában, majd figyelve a lakot lépdelek velük egészen addig az ajtóig, ami mögé be kívánnak zárni pár órára. Itt a vége, fiúk. Engem nem csuk senki lakat alá, főleg, mert most már kibaszottul éhes vagyok és valami pia is jól esne.
- Kössünk alkut – ajánlom. - Én nem szökök meg, ti meg hagytok csatangolni. Nem lopok és nem zúzok le semmit, csak körülnézek – tárom is eléjük, mit akarok, de nem tűnik úgy, hogy nagyon hajlanának megegyezni velem. Ez nem jó. Akkor jön a B terv, miszerint hirtelen guggolásba próbálom rántani magam. Türelmüket vesztve felemelnek, ahogy számítottam rá, én pedig mind a kettőnek beakasztom a lábam oda, ahol egy erősebb nyomás után az egész lábuk lezsibbad. Véletlen jöttem rá a dologra még mikor úsztam, de azóta tökélyre fejlesztettem a technikámat. Mire nem jó, ha az embernek az életéért kell küzdenie a medencében és az egyetlen esélye, ha rácsimpaszkodik arra, aki igyekszik belefojtani a klóros vízbe, ugye? Nekem jól jött. Mindkét véreb megrogyik, azonban nem enged el, inkább lerántanak a földre, pontosabban belegyalulnak és rám telepszenek. Ez így nem jó, mozdulni sem bírok. A fogaimat villogtatva és nyüszítve mozgolódom mázsás súlyuk alatt, de miután roppan a jobb vállam, inkább kivárom, amíg visszatér a keringés a lábukba és behajítanak abba a szobába. Vannak dolgok, amik nem érnek meg annyit, amennyit fizetni kéne értük, ez pedig pont ilyen.
A várt hatás nem marad el, csak úgy nyekkenek a szoba szőnyegén, s még megfordulni sincs időm, mikor kattan a zár az ajtón. Hát ez remek! És most mit csináljak, mint a jógyerek, üljek és várjak? Meg egy nagy lófaszt. Végighordozom pillantásom a helyiségen. Szigorú precizitással berendezett vendégszoba, nem túlzó, de tiszteletet parancsoló, mintha ezzel is csak azt kívánták volna kifejezni, hogy aki itt kap helyet, az lábat csókolva sem lehet elég hálás. Hát én nem leszek. Csakértse. Helyette teljes nyugalommal kitárom az ablakot, hogy a délutáni levegő beáradjon, majd lenézek a két ablakalatti felvigyázómra. Ha a nyakukba ugranék, meglepődnének? Pedig vicces lenne. Csupán megveretni nincs kedvem magam, ha már az előbbit elég könnyen megúsztam.
Járkálok, fel s alá. Nincs idebent semmi, ami érdekelne. Kényelmes az ágy, szépek a bútorok, passzol a kompozíció, kellemes a légkör, de ennyi nem elég, órákat némán itt nem töltök el. Az ajtóhoz megyek és kikopogok rajta.
- Éhes vagyok. És szomjas – jelentem be, de egy hang sem érkezik. Ennyivel nem ússzák meg a vérebek. - Ha a vendégszobában lettem elszállásolva, akkor vendég vagyok, úgyhogy követelem a vendégeknek kijáró tisztességet. Jár nekem enni és inni, méghozzá normális, fogyasztható minőség. Nem kell trükközni, én sem fogok, ha ezt megkapom. Ellenkező esetben kitalálok valamit, hogy ne ússzátok meg ti se. - Azt hiszem, csak a fülem cseng, mikor morgást vélek felfedezni a falap túlfeléről, de hiába telnek el hosszú percek, semmi sem történik. Hát jó. Én nem csak a szám szoktam járatni, úgyhogy erre rácsesztetek. Behúzom az ablakszárnyakat, előkeresem a telefonomat és zenét kapcsolok, utána pedig cigarettát és gyújtót vadászok a zsebeimből. Miközben felizzik az első szál végén a parázs, eljátszom a gondolattal, ha kigyújtok valamit – annak ellenére, hogy azt mondtam, nem teszek tönkre semmit, de az az alku nem állt, úgyhogy a szabályai sem érvényesek már rám -, mi a legkevesebb, amit kiérdemelhetek a puhapöcsűtől. Ha már lúd, legyen kövér! Kapva az ötleten leakasztom az egyik képet a falról, majd a vásznon látható tájba nyomom a cigaretta végét. Sercenve sikolt fel, a festék pedig undorító szaggal kezd égni nem kevés füstöt eregetve a légbe. Lassan az ajtóhoz teszem a meggyalázott festményt, hogy a gomolyok kifelé rebbenjenek, aztán újabbat gyalázok így meg. Remélem, nem megismételhetetlen, nagy remekektől való mázolmányok, mert tisztelem én a művészetet, csak néha a magam sajátos módján. Most például hálát adok azoknak a potyalesőknek, akiknek a képeit rituálisan elégetem szent célom érdekében, mégpedig azért, hogy kijussak innen és a konyhába keveredve néhány éltető falatot vehessek magamhoz, mert huszonnégy óra étlenség azért már kezd megrázó lenni, és nem csak a tudatom számára.
A harmadik képpel kiegészülve a csapat már alapos füstöt képez. A halál nyugalmával kinyomom a telefonon a zenét, majd kinyitom az ablakot így kieresztve valamennyit a förtelmes szagból és fekete fellegekből, aztán a hecc kedvéért vigyorogva a két lenti pasas közé pöccintem a csikkem.
A fontos embernek épp más dolga akadt, szóval időben eltolja a megleckéztetésemet. Szánalmas. Én azt hittem, a nagykutyák ugatnak, a kicsik meg alkalmazkodnak. De hát akkor még ebben is tévedtem, ez a pasi csak nagyon nagyra van magával, egyébként ugyanolyan kis korcs, mint a legtöbb. Azt mindenesetre tudom, hogy nem mondott le rólam és élve kellek neki, úgyhogy elég tág teret kaptam játszani. Engedelmesen hagyom el a szobáját a kutyái markának fogságában, majd figyelve a lakot lépdelek velük egészen addig az ajtóig, ami mögé be kívánnak zárni pár órára. Itt a vége, fiúk. Engem nem csuk senki lakat alá, főleg, mert most már kibaszottul éhes vagyok és valami pia is jól esne.
- Kössünk alkut – ajánlom. - Én nem szökök meg, ti meg hagytok csatangolni. Nem lopok és nem zúzok le semmit, csak körülnézek – tárom is eléjük, mit akarok, de nem tűnik úgy, hogy nagyon hajlanának megegyezni velem. Ez nem jó. Akkor jön a B terv, miszerint hirtelen guggolásba próbálom rántani magam. Türelmüket vesztve felemelnek, ahogy számítottam rá, én pedig mind a kettőnek beakasztom a lábam oda, ahol egy erősebb nyomás után az egész lábuk lezsibbad. Véletlen jöttem rá a dologra még mikor úsztam, de azóta tökélyre fejlesztettem a technikámat. Mire nem jó, ha az embernek az életéért kell küzdenie a medencében és az egyetlen esélye, ha rácsimpaszkodik arra, aki igyekszik belefojtani a klóros vízbe, ugye? Nekem jól jött. Mindkét véreb megrogyik, azonban nem enged el, inkább lerántanak a földre, pontosabban belegyalulnak és rám telepszenek. Ez így nem jó, mozdulni sem bírok. A fogaimat villogtatva és nyüszítve mozgolódom mázsás súlyuk alatt, de miután roppan a jobb vállam, inkább kivárom, amíg visszatér a keringés a lábukba és behajítanak abba a szobába. Vannak dolgok, amik nem érnek meg annyit, amennyit fizetni kéne értük, ez pedig pont ilyen.
A várt hatás nem marad el, csak úgy nyekkenek a szoba szőnyegén, s még megfordulni sincs időm, mikor kattan a zár az ajtón. Hát ez remek! És most mit csináljak, mint a jógyerek, üljek és várjak? Meg egy nagy lófaszt. Végighordozom pillantásom a helyiségen. Szigorú precizitással berendezett vendégszoba, nem túlzó, de tiszteletet parancsoló, mintha ezzel is csak azt kívánták volna kifejezni, hogy aki itt kap helyet, az lábat csókolva sem lehet elég hálás. Hát én nem leszek. Csakértse. Helyette teljes nyugalommal kitárom az ablakot, hogy a délutáni levegő beáradjon, majd lenézek a két ablakalatti felvigyázómra. Ha a nyakukba ugranék, meglepődnének? Pedig vicces lenne. Csupán megveretni nincs kedvem magam, ha már az előbbit elég könnyen megúsztam.
Járkálok, fel s alá. Nincs idebent semmi, ami érdekelne. Kényelmes az ágy, szépek a bútorok, passzol a kompozíció, kellemes a légkör, de ennyi nem elég, órákat némán itt nem töltök el. Az ajtóhoz megyek és kikopogok rajta.
- Éhes vagyok. És szomjas – jelentem be, de egy hang sem érkezik. Ennyivel nem ússzák meg a vérebek. - Ha a vendégszobában lettem elszállásolva, akkor vendég vagyok, úgyhogy követelem a vendégeknek kijáró tisztességet. Jár nekem enni és inni, méghozzá normális, fogyasztható minőség. Nem kell trükközni, én sem fogok, ha ezt megkapom. Ellenkező esetben kitalálok valamit, hogy ne ússzátok meg ti se. - Azt hiszem, csak a fülem cseng, mikor morgást vélek felfedezni a falap túlfeléről, de hiába telnek el hosszú percek, semmi sem történik. Hát jó. Én nem csak a szám szoktam járatni, úgyhogy erre rácsesztetek. Behúzom az ablakszárnyakat, előkeresem a telefonomat és zenét kapcsolok, utána pedig cigarettát és gyújtót vadászok a zsebeimből. Miközben felizzik az első szál végén a parázs, eljátszom a gondolattal, ha kigyújtok valamit – annak ellenére, hogy azt mondtam, nem teszek tönkre semmit, de az az alku nem állt, úgyhogy a szabályai sem érvényesek már rám -, mi a legkevesebb, amit kiérdemelhetek a puhapöcsűtől. Ha már lúd, legyen kövér! Kapva az ötleten leakasztom az egyik képet a falról, majd a vásznon látható tájba nyomom a cigaretta végét. Sercenve sikolt fel, a festék pedig undorító szaggal kezd égni nem kevés füstöt eregetve a légbe. Lassan az ajtóhoz teszem a meggyalázott festményt, hogy a gomolyok kifelé rebbenjenek, aztán újabbat gyalázok így meg. Remélem, nem megismételhetetlen, nagy remekektől való mázolmányok, mert tisztelem én a művészetet, csak néha a magam sajátos módján. Most például hálát adok azoknak a potyalesőknek, akiknek a képeit rituálisan elégetem szent célom érdekében, mégpedig azért, hogy kijussak innen és a konyhába keveredve néhány éltető falatot vehessek magamhoz, mert huszonnégy óra étlenség azért már kezd megrázó lenni, és nem csak a tudatom számára.
A harmadik képpel kiegészülve a csapat már alapos füstöt képez. A halál nyugalmával kinyomom a telefonon a zenét, majd kinyitom az ablakot így kieresztve valamennyit a förtelmes szagból és fekete fellegekből, aztán a hecc kedvéért vigyorogva a két lenti pasas közé pöccintem a csikkem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése