Mosolyogva megcsóválom a fejem a kegyes hazugság miatt. Amiatt jó, hogy Ayako legalább nem kap idegbajt, a többi meg nem érdekes. Csak azért vicces, hogy a házinéni így előlép mindenek felettinek, hiszem még a ház ura, aki elméletileg a munkaadója, is szemlesütve tér ki a haragja elől. Ez majdnem megnevettet.
- Sok mindent láttam, de ha nem tudom, mire gondolsz pontosan, nem tudom megmondani, azt épp láttam-e – vigyorgok rá győzedelmes képpel, majd bólintok. – Igen, tudom, hogy beléptem a felségterületére és vérig sértettem azzal, hogy önkényesen palacsintát sütöttem, ráadásul győzelmet is arattam felette, mert rohadtul nem jött be, amit állított, ellenben én tökéletesen azt csináltam, amit kellett – magyarázom komolyan véve a kérdéskört -, de nem bántottam. Nem akartam lealázni, vagy elbitorolni a helyét, csak a más palacsintája nem kell – osztom meg őszintén Asaméval. - Sosem bántok senkit ok nélkül. Lehet, hogy durva vagyok, hogy az akaratomat mások akarata fölé helyezem, de elég jól tisztában vagyok azzal, hogyan terrorizálom az embereket és általában van egy irány, ami felé terelek valakit. A házinénit afelé, hogy egy kicsit azért értek a konyhához és ha nem boldogul anya receptjeivel, akkor inkább kérdezzen. Nem az ő tudását becsülöm le, vagy az enyémet értékelem fel, csak adok egy lehetőséget. – Ahogy befejezem a mondatot, nyeglén vállat vonok. - Én láttam, hogy az európai kajákat mennyire másképp kell elkészíteni, mint a keletieket, és én hiába kérem meg anyát, hogy úgy írja meg a receptjeit, mintha egy olyan emberhez szólna, aki még hírből se tudja, mi az a konyha, azért szerintem lesz ezzel-azzal gondja így is Ayakonak. Ha nem, akkor leborulok előtte, de a palacsintasütés akkor is kisajátítottan az enyém marad – zárom ezzel, elvigyorodva. – Szóval láthatsz – teszem hozzá kiöltve megint a nyelvemet, de aztán olyan képet vág, amiből rájövök, hogy valahogy nagyon nem egyre gondoltunk és ettől megzavarodom. Rákérdezzek? Egye penész! – Ezt most ugye nem kötötted össze valami perverzzel? – teszem fel óvatosan a kérdést. Mit is mondott? Egy szál kötényben? Valahogy rohadtul elment a fülem mellett, vagy nem fogtam fel, hogy ezt szó szerint kellene érteni, így lazán belesétáltam a csapdába. Mesés… Ha beváltja… ha csak átnyújt számomra egy kötényt, hogy akkor hajrá, én… én… én nem is tudom…
Örülök, hogy nem megyünk itthonról sehova. A házon belül még csak kibírom, elsántikálok, vagy mi a szart csinálok, és majd lenyomok pár imát, hogy egy testőr se jöjjön szembe, meg semmi, Asaménak meg felajánlom, ha ki mer röhögni, hogy legközelebb cserélünk, aztán utána cseszegessen. Heh… megnézném az arcát, ahogy odadörgölöm az orra alá, hogy a fordított felállás is rendben van szerintem. Kétlem, hogy komolyan venné, vagy ha mégis, hogy engedné. Én meg azért annyira nem fogok ragaszkodni hozzá, csak bedobom, mint jolly jokert, amikor kínosan vesztésre állok, hátha segít rajtam.
Meglep, milyen őszintén beszél az érzéseiről. Hogy ma többször is kimondta, hogy szeret, s most bevallja, hogy felforgattam az életét. Ettől olyan furán, de nagyon jól érzem magam. Azt hiszem, megilletődöm. Kis mosoly fut számra, és elfordítom egy rövid időre a tekintetemet is. Mindenképpen szívmelengető Asame nyíltsága, csak fogalmam sincs, hogyan reagáljak rá. Inkább esetlenül megsimogatom az arcát, miközben lenézek rá, bele a szemeibe. Olyasmit mondanék neki, amivel lehet, hogy megbántanám, ezért magamban tartom. Tudom, hogy attól, hogy kiirtja az életéből az örege hátrahagyott dolgait, a vér nem válik vízzé, az apja az apja marad és egyúttal Asahitoé is. Mindketten örökségül kaptak valamit, amivel igenis foglalkozniuk kell, mert ők velem ellentétben nem lettek kisemmizve, nagyjából kitagadva és nem hagytak hátra mindent. Az apjuk nyomán indultak el, ugyanúgy yakuzák mindketten és megvan a saját érdekeltségük, a saját területeik és minden, ami azzá teszi őket, akik. De kár áltatnom magam azzal, hogy én mentesülök a saját apám által rám osztott örökségéből, hiszen amíg a nevét viselem, kénytelen vagyok elviselni, hogy összeköt vele valami a véremen kívül. Már nem lehetek ismert úszó és a cégét sem kapom meg, amiket ma már cseppet sem bánok, viszont… ha őszinte akarok lenni, köszönnöm is kell Nathan Elerdennek pár dolgot. A temperamentumomat, az állhatatosságomat, a magamban való hitet, a másfajta szemléletemet, azt, hogy sok olyasmit tudok, amit a japánok nem, … Magát az életemet is félig ennek a hülye, szerencsepróbáló baromnak köszönhetem. Ez azért sokat nyom a latba, már nem gyűlölöm annyira, mint korábban, amikor eszembe sem jutott volna ilyesmiken gondolkodni. De Asame olyan számomra, mint egy tükör; ha beszélgetek vele és megosztja velem a problémáit, magamra ismerek. A különbség csupán annyi köztünk, hogy én fele annyi ideje sem gyűjtögettem magamban a sérelmeket, mint Asame.
- Kényelmes és tiszteletet parancsoló asztal – dicsérem meg némileg heccelésképpen is a tárgyat, majd visszaszelídülök egy kicsit. – Első nap az vezérelt, hogy a tiszteletlen viselkedésemmel megmutassam, hogy nem félek tőled – árulom el vidáman –, most már olyan, mint egy törzshely, ezért sajnálnám, ha mégis kidobnád azt az asztalt.
Örülök, hogy sikerült rávennem az evésre. Amellett, hogy jó kedvre kell derítenem, figyelnem is kell rá, kicsit rendszabályozni, de csak nagyon óvatosan és finoman, olyan láthatatlan módon, hogy ne fogjon gyanút. Persze úgyis rájön idővel, hogy mit csinálok, lehetséges, hogy elég gyorsan, de nem baj, nem fogok leállni. Megígértem a vérebeinek, hogy jó hatással leszek Asaméra és ezt tartani akarom.
- Azért az szép, hallod, hogy egy hodályban élsz, csomó lehetőséged van itt élvezni az életet és még csak be se szagoltál például a videószobába – jegyzem meg neki őszintén, bántó él nélkül. – Ennek fényében készülj fel, hogy nem csak felforgatom, de készségesen a feje tetejére állítom az életedet – mondom büszke mosollyal. - Én erre foglak tanítani, hogy az életet élvezni kell – jelentem ki vigyorogva. - Nyilván nem azért létezünk, hogy lébecoljunk, de nem is azért, hogy végigrobotoljuk azt a nyolcvan-száz évet, amit kapunk. Soknak hangzik? Nem sima optimizmusból mondok ennyit, hanem mert tényleg hosszadalmasnak tűnik az élet, ha mindig csak a kötelességek, a felelősség és a célkitűzés súlya húzza a válladat. Nekem mindig az volt a fontos, hogy tök mindegy, mi van, de legyen benne jó. Ha nem volt, beszunyáltam, vagy otthagytam a francba az egészet – magyarázom könnyedén. – Voltam egyszer részeg – hozok fel példát. - Többször nem leszek. Hánytam, fájt a fejem, szédültem és alig emlékeztem valamire abból, ami a becsípettség és a reggel közt történt. Ennek így nincs értelme, ez így hülyeség. Csak azért sokat inni, hogy bátor és szabad legyél, faszság. Másfelől minek megtenni valamit segg részegen, ha aztán nem emlékszel rá, hogy megtetted, vagy mit értél el vele? Rohadtul nem értem, mi a jó abban, hogy a földig leissza magát valaki. Lehet magyarázni, de kétlem, hogy máshogy fogok erről vélekedni. Inni annyit kell, hogy még jól essen. Mindenhez így állok hozzá, hogy ha nem jó, akkor köszi, de kihagyom, nem kell.
Szerintem a beszélgetés értelmes és kellemes elfoglaltság. Ha Asaménak nincs ötlete sem, hogy mit csináljunk, folytathatjuk ezt, aztán ha megunjuk vagy kedvünk szottyan, én megnézném azt a videószobát. Ha csak régi film van, nekem az is jó, belekukkantanék. Ebben a házban sok olyasmi van, ami kedvemre való lenne vagy lehetne, amit kipróbálnék, és tényleg csodálom, hogy Asamét a jelek szerint egyáltalán nem érdekelték ezek a dolgok. Jó, nyilván egyedül annyira nem poén beülni filmezni, de megvan annak is a maga szépsége. Nem pofázik, csámcsog vagy röhög a film közbe senki, hogy csak apróságokba menjek bele. Engem mindig zavart, ha a mellettem ülő kommentálta a moziban a látottakat, egyszer valakit le is csaptam, mert hiába kértem meg, folyamat mormolt. Miután benyomtam neki és pattogni kezdett, megkóstoltattam vele a cipőmet. Utána nem volt vita, mindenki körülöttem kicsire összehúzva magát várta a film végét. Legalább én felhőtlenül élvezhettem a mozit. Sokszor ültem be egyedül, amikor valamit széles vásznon akartam látni és dolbi hangzással hallani, hiszen nem volt kivel mennem, szóval a magány nekem ismerős, elfogadható és megszokott, mondhatni, társ.
Az anyu szó hallatán mérgesen grimaszolok. Összehúzom a szemöldökeimet és villogtatom a tekintetemet. A férfiúi létemből nem adok, meg a fiatalságomból sem.
- Maradjunk a csibénél – kérem nyomatékosító hangsúllyal, aztán felülemelkedem a dolgon, mert nem akarom elrontani a hangulatot. Tetszik, ahogy vagyunk és most semminek és senkinek nem ajánlom, hogy közbejöjjön. – Azt hittem, már most csinálunk valamit – heccelem pimaszul Asamét. – Vagy a beszélgetés, a kajálás és a heverészés már nem valami? – húzom tovább, hiszen már eleget osztotta büntetlenül a fejem, most én következem. – Ha nagyon unsz és kivárod, míg ruhába verekszem magam, kíváncsi vagyok arra a videószobára – teszem azért hozzá győzedelmes mosollyal felrakva az i-re a pontot.
- Sok mindent láttam, de ha nem tudom, mire gondolsz pontosan, nem tudom megmondani, azt épp láttam-e – vigyorgok rá győzedelmes képpel, majd bólintok. – Igen, tudom, hogy beléptem a felségterületére és vérig sértettem azzal, hogy önkényesen palacsintát sütöttem, ráadásul győzelmet is arattam felette, mert rohadtul nem jött be, amit állított, ellenben én tökéletesen azt csináltam, amit kellett – magyarázom komolyan véve a kérdéskört -, de nem bántottam. Nem akartam lealázni, vagy elbitorolni a helyét, csak a más palacsintája nem kell – osztom meg őszintén Asaméval. - Sosem bántok senkit ok nélkül. Lehet, hogy durva vagyok, hogy az akaratomat mások akarata fölé helyezem, de elég jól tisztában vagyok azzal, hogyan terrorizálom az embereket és általában van egy irány, ami felé terelek valakit. A házinénit afelé, hogy egy kicsit azért értek a konyhához és ha nem boldogul anya receptjeivel, akkor inkább kérdezzen. Nem az ő tudását becsülöm le, vagy az enyémet értékelem fel, csak adok egy lehetőséget. – Ahogy befejezem a mondatot, nyeglén vállat vonok. - Én láttam, hogy az európai kajákat mennyire másképp kell elkészíteni, mint a keletieket, és én hiába kérem meg anyát, hogy úgy írja meg a receptjeit, mintha egy olyan emberhez szólna, aki még hírből se tudja, mi az a konyha, azért szerintem lesz ezzel-azzal gondja így is Ayakonak. Ha nem, akkor leborulok előtte, de a palacsintasütés akkor is kisajátítottan az enyém marad – zárom ezzel, elvigyorodva. – Szóval láthatsz – teszem hozzá kiöltve megint a nyelvemet, de aztán olyan képet vág, amiből rájövök, hogy valahogy nagyon nem egyre gondoltunk és ettől megzavarodom. Rákérdezzek? Egye penész! – Ezt most ugye nem kötötted össze valami perverzzel? – teszem fel óvatosan a kérdést. Mit is mondott? Egy szál kötényben? Valahogy rohadtul elment a fülem mellett, vagy nem fogtam fel, hogy ezt szó szerint kellene érteni, így lazán belesétáltam a csapdába. Mesés… Ha beváltja… ha csak átnyújt számomra egy kötényt, hogy akkor hajrá, én… én… én nem is tudom…
Örülök, hogy nem megyünk itthonról sehova. A házon belül még csak kibírom, elsántikálok, vagy mi a szart csinálok, és majd lenyomok pár imát, hogy egy testőr se jöjjön szembe, meg semmi, Asaménak meg felajánlom, ha ki mer röhögni, hogy legközelebb cserélünk, aztán utána cseszegessen. Heh… megnézném az arcát, ahogy odadörgölöm az orra alá, hogy a fordított felállás is rendben van szerintem. Kétlem, hogy komolyan venné, vagy ha mégis, hogy engedné. Én meg azért annyira nem fogok ragaszkodni hozzá, csak bedobom, mint jolly jokert, amikor kínosan vesztésre állok, hátha segít rajtam.
Meglep, milyen őszintén beszél az érzéseiről. Hogy ma többször is kimondta, hogy szeret, s most bevallja, hogy felforgattam az életét. Ettől olyan furán, de nagyon jól érzem magam. Azt hiszem, megilletődöm. Kis mosoly fut számra, és elfordítom egy rövid időre a tekintetemet is. Mindenképpen szívmelengető Asame nyíltsága, csak fogalmam sincs, hogyan reagáljak rá. Inkább esetlenül megsimogatom az arcát, miközben lenézek rá, bele a szemeibe. Olyasmit mondanék neki, amivel lehet, hogy megbántanám, ezért magamban tartom. Tudom, hogy attól, hogy kiirtja az életéből az örege hátrahagyott dolgait, a vér nem válik vízzé, az apja az apja marad és egyúttal Asahitoé is. Mindketten örökségül kaptak valamit, amivel igenis foglalkozniuk kell, mert ők velem ellentétben nem lettek kisemmizve, nagyjából kitagadva és nem hagytak hátra mindent. Az apjuk nyomán indultak el, ugyanúgy yakuzák mindketten és megvan a saját érdekeltségük, a saját területeik és minden, ami azzá teszi őket, akik. De kár áltatnom magam azzal, hogy én mentesülök a saját apám által rám osztott örökségéből, hiszen amíg a nevét viselem, kénytelen vagyok elviselni, hogy összeköt vele valami a véremen kívül. Már nem lehetek ismert úszó és a cégét sem kapom meg, amiket ma már cseppet sem bánok, viszont… ha őszinte akarok lenni, köszönnöm is kell Nathan Elerdennek pár dolgot. A temperamentumomat, az állhatatosságomat, a magamban való hitet, a másfajta szemléletemet, azt, hogy sok olyasmit tudok, amit a japánok nem, … Magát az életemet is félig ennek a hülye, szerencsepróbáló baromnak köszönhetem. Ez azért sokat nyom a latba, már nem gyűlölöm annyira, mint korábban, amikor eszembe sem jutott volna ilyesmiken gondolkodni. De Asame olyan számomra, mint egy tükör; ha beszélgetek vele és megosztja velem a problémáit, magamra ismerek. A különbség csupán annyi köztünk, hogy én fele annyi ideje sem gyűjtögettem magamban a sérelmeket, mint Asame.
- Kényelmes és tiszteletet parancsoló asztal – dicsérem meg némileg heccelésképpen is a tárgyat, majd visszaszelídülök egy kicsit. – Első nap az vezérelt, hogy a tiszteletlen viselkedésemmel megmutassam, hogy nem félek tőled – árulom el vidáman –, most már olyan, mint egy törzshely, ezért sajnálnám, ha mégis kidobnád azt az asztalt.
Örülök, hogy sikerült rávennem az evésre. Amellett, hogy jó kedvre kell derítenem, figyelnem is kell rá, kicsit rendszabályozni, de csak nagyon óvatosan és finoman, olyan láthatatlan módon, hogy ne fogjon gyanút. Persze úgyis rájön idővel, hogy mit csinálok, lehetséges, hogy elég gyorsan, de nem baj, nem fogok leállni. Megígértem a vérebeinek, hogy jó hatással leszek Asaméra és ezt tartani akarom.
- Azért az szép, hallod, hogy egy hodályban élsz, csomó lehetőséged van itt élvezni az életet és még csak be se szagoltál például a videószobába – jegyzem meg neki őszintén, bántó él nélkül. – Ennek fényében készülj fel, hogy nem csak felforgatom, de készségesen a feje tetejére állítom az életedet – mondom büszke mosollyal. - Én erre foglak tanítani, hogy az életet élvezni kell – jelentem ki vigyorogva. - Nyilván nem azért létezünk, hogy lébecoljunk, de nem is azért, hogy végigrobotoljuk azt a nyolcvan-száz évet, amit kapunk. Soknak hangzik? Nem sima optimizmusból mondok ennyit, hanem mert tényleg hosszadalmasnak tűnik az élet, ha mindig csak a kötelességek, a felelősség és a célkitűzés súlya húzza a válladat. Nekem mindig az volt a fontos, hogy tök mindegy, mi van, de legyen benne jó. Ha nem volt, beszunyáltam, vagy otthagytam a francba az egészet – magyarázom könnyedén. – Voltam egyszer részeg – hozok fel példát. - Többször nem leszek. Hánytam, fájt a fejem, szédültem és alig emlékeztem valamire abból, ami a becsípettség és a reggel közt történt. Ennek így nincs értelme, ez így hülyeség. Csak azért sokat inni, hogy bátor és szabad legyél, faszság. Másfelől minek megtenni valamit segg részegen, ha aztán nem emlékszel rá, hogy megtetted, vagy mit értél el vele? Rohadtul nem értem, mi a jó abban, hogy a földig leissza magát valaki. Lehet magyarázni, de kétlem, hogy máshogy fogok erről vélekedni. Inni annyit kell, hogy még jól essen. Mindenhez így állok hozzá, hogy ha nem jó, akkor köszi, de kihagyom, nem kell.
Szerintem a beszélgetés értelmes és kellemes elfoglaltság. Ha Asaménak nincs ötlete sem, hogy mit csináljunk, folytathatjuk ezt, aztán ha megunjuk vagy kedvünk szottyan, én megnézném azt a videószobát. Ha csak régi film van, nekem az is jó, belekukkantanék. Ebben a házban sok olyasmi van, ami kedvemre való lenne vagy lehetne, amit kipróbálnék, és tényleg csodálom, hogy Asamét a jelek szerint egyáltalán nem érdekelték ezek a dolgok. Jó, nyilván egyedül annyira nem poén beülni filmezni, de megvan annak is a maga szépsége. Nem pofázik, csámcsog vagy röhög a film közbe senki, hogy csak apróságokba menjek bele. Engem mindig zavart, ha a mellettem ülő kommentálta a moziban a látottakat, egyszer valakit le is csaptam, mert hiába kértem meg, folyamat mormolt. Miután benyomtam neki és pattogni kezdett, megkóstoltattam vele a cipőmet. Utána nem volt vita, mindenki körülöttem kicsire összehúzva magát várta a film végét. Legalább én felhőtlenül élvezhettem a mozit. Sokszor ültem be egyedül, amikor valamit széles vásznon akartam látni és dolbi hangzással hallani, hiszen nem volt kivel mennem, szóval a magány nekem ismerős, elfogadható és megszokott, mondhatni, társ.
Az anyu szó hallatán mérgesen grimaszolok. Összehúzom a szemöldökeimet és villogtatom a tekintetemet. A férfiúi létemből nem adok, meg a fiatalságomból sem.
- Maradjunk a csibénél – kérem nyomatékosító hangsúllyal, aztán felülemelkedem a dolgon, mert nem akarom elrontani a hangulatot. Tetszik, ahogy vagyunk és most semminek és senkinek nem ajánlom, hogy közbejöjjön. – Azt hittem, már most csinálunk valamit – heccelem pimaszul Asamét. – Vagy a beszélgetés, a kajálás és a heverészés már nem valami? – húzom tovább, hiszen már eleget osztotta büntetlenül a fejem, most én következem. – Ha nagyon unsz és kivárod, míg ruhába verekszem magam, kíváncsi vagyok arra a videószobára – teszem azért hozzá győzedelmes mosollyal felrakva az i-re a pontot.
Azóta, mióta régen rátaláltam a Kettőből Egy-re, még mindig veszettül imádom ezt a történetet, köszönöm hogy olvashatom, és kíváncsi vagyok az elkövetkezendő részekre is! :)
VálaszTörlésKöszönjük a kommentet és örülünk, hogy sikerült érdekes sztorit írni. =) Hamarosan beütemezek pár új részt!
Törlés