17.

Masao

A két kölyköt külön-külön már megszoktam magam mellett, ám így, hogy két oldalról vesznek körbe, nem olyan könnyű aludni. Szerencsére azért elég jól sikerül, bár Akemi követelőzése nem tölt el valami vidámsággal, így mikor másodszor is magára húzza a kezem, mikor nekem nem kényelmes úgy, rászólok, hogy hagyjon aludni. Többet nem próbálkozik, csendesen a hátamhoz bújik, így vigasztalóan kicsit megsimogatom, azzal átölelem Jeremyt és visszaalszom. Reggel pont őmiatta ébredek fel, mert bár mindent bevet, hogy ne keltsen fel, ha sikerrel járna, aggódnék miatta, hogy egyszer orvul legyilkolnak éjszaka. Miután eltűnik a szobából, kicsit helyezkedem, majd Akemit ölelem magamhoz. Hamarosan mosolyra kúszik a szám. A kölyök tapogat, simogat, aztán csókokat helyez el a mellkasomon. Meglep a kezdeményezése, hiszen korábban mindig húzódzkodott a reggeli szextől, de most is megszeppen, mikor magamra fordítom. Felnézek rá, ő pedig a szokott zavarral az arcán somolyog. Pontosan ez az, amiért annyira ragaszkodtam hozzá...


Felülök és forrón megcsókolom. Elment a bátorsága, már ha volt neki valamennyi, ez azonban nem gátol abban, hogy szelíden ostromoljam. Engedi, többre pedig nincs szükségem. Bújva hozzám viszonozza az érintéseimet, azt akarja, hogy ne láthassam, ezzel azonban csak addig érem be, míg előkészítem, utána határozottan elemelem a testemtől. Megremegve, zavartan pillant le rám, majd szinte rémülten az ajtóra. Nagyot mosolygok rajta, megvárom, míg megnyugszik, hiszen Jeremyt annyira nem érdekli, hogy szexelek mással, mint őt, aztán segítek neki elhelyezkedni. Finoman markolva testét irányítom Akemit, ő pedig egyre oldottabban ring felettem. Sehova sem sietünk, kiélvezem minden apró morzsáját annak, amit ad magából, miközben tisztában vagyok vele, hogy nem kellene. Most is könnyezni kezd a boldogságtól, holott messze van még az orgazmustól. Az öröm, hogy velem lehet, már elég számára.


Akemi már jó ideje tudja, hogy nem maradhat velem. Szeretem, de nem akarom viszonozni az érzéseit, életem végéig a mosolygó napomhoz akarok hűséges lenni. Az alvilágban gyakori a hozzám hasonló sors: egyetlen ember feltétel nélküli elfogadása, akár szeretete. Nekem ez Raktari. Nélküle feladtam volna, mert az élet, ami nekem jutott, csak borús eget, sötétséget ígért. Fény nélkül nem lehet élni, nem vagyok valami gomba, aminek víz és némi tápanyag elég. Embernek születtem és valószínűleg én sem vagyok tökéletes, de ez nem számít, nekem azt kell tennem, amit helyesnek érzek és az az, hogy ezt a kölyköt is ellökjem magamtól. Jobb élet várja nélkülem, erről gondoskodom. Ugyanúgy nem fogom elfelejteni és magára hagyni, mint hajdanán Raktarit, s ha kell, sok energiát ölök abba, hogy összehozzam azt, ami minden feltételt tartalmaz. Akeminek egy olyan mentort akarok, akinél lakhat, aki figyel rá, bolondozik és komolyan is beszélget vele, következetesen neveli és nem hagyja belerángatni a modell szakma mellett virágzó szexiparba. Nem olyan a kölyök, hogy azt elviselje, de képes belemenni, ha másképp nem érheti el az álmait. Ezen segítene a pénz. S hogy visszafele mi csurranna-cseppenne? Ez az a kérdés, ahol elbuknak a tárgyalásaim, mert a vállalkozók ugyanúgy azt akarják, hogy dugással fizessen. Nem hiszek abban, hogy a világ alapvetően jó, nincsenek téveszméim, vagy álomképeim, nem lehet csak úgy megvezetni, de tudom, hogy Akemi képes lenne viszonozni szex nélkül is, amit kap. Persze olyan embert keresek alapvetően, aki fiaként tekintene rá, ám be kell látnom azt is, hogy én sem feltétlen egy hisztis, divatmániás kölyköt választanék utódomnak. Ettől függetlenül a szőke tökmagban sok a lehetőség, melyeket igyekszem már most megalapozottá tenni. Tágítom a határait, mert minél többet elvisel, minél több mindent be tud vállalni, annál kapósabb lesz, ugyanakkor meg kell tartania az egészséges értékrendet is, amit most ismer, ért, természetesnek is tart.


A szöszi teljesen az eszét vesztve mozog rajtam. A kéj és az ösztön hajtja, hangosan nyögdécsel, ujjai a mellkasom bőrébe mélyednek, hasamra potyognak a könnyei, a katarzistól reszket és hajszolja a gyönyört, mint egy félőrült. Imádom ilyenkor. Az arcán ragyog az élvezet, a sóvárgás a beteljesülés után, a teljes önátadás, és mégis ártatlanul kéjes. Kellett idő, mire ide eljutottunk, de nagyon megérte. Gyönyörködöm a kölyökben, visszafogom magam és inkább figyelem őt, a kedvére teszek, a kielégülés ráér, sokkal többet jelent számomra őt látni elélvezni. Hamarosan megtalálom azt, aki mindent megad neki, amire valóban szüksége van és akitől nem fog olyat kérni, ami nem lehet az övé, így minden együttlétünkre utolsóként tekintek, főleg, mert mióta velem él, sokszor utasítom vissza. Nem akarom jobban és jobban magamhoz kötni, így is megviseli már most a tudat is, hogy elkerül mellőlem, hogy nem szeretem úgy, ahogy ő engem. Nem megy és nem is akarom, hogy menjen. Legyen szabad, éljen veszélytelenebb életet, kívánom neki a boldogságot, az örömöt, a sikert, amiket én nem tudnék garantálni. Tény, hogy az életben csak a halál biztos, de nekem képesnek kell lennem arra, hogy ha úgy adódik, meglépek Tokióból, vagy akár Japánból, ezt pedig párkapcsolattal jóval nehezebb lenne megtenni. Főleg, mert a kölyök sokszor halálra idegesít a hülyeségeivel. Az oktalansága, aranyos butaságai nem zavarnak, még kedvelem is őket, rengeteget nevetek vele, ám vannak olyan tulajdonságai, mint például a divat- és ruhamánia, amivel az őrületbe bír kergetni. Meg a hisztik...


Elcsukló hangon nyög, kissé nyöszörög, úgy élvezi az orgazmus elnyújtását. Lassabban, kevésbé erősen lököm magam a testébe újra és újra, s most már hagyom, hogy engem is elérjen a vég. Lehunyom a szemeimet, így is tökéletesen látom a rajtam ringó kölyköt, és bármennyire tudom, hogy ha most elkap a hév, azzal elrontom lassan lenyugvó örömét, úgy ránt rajtam a kéj, hogy erősebben húzom az ölemre. Szerencsére ennyi elég, a kettőnk pulzálása és az óvatoskodó, igyekvő mozgása kielégít, így mikor teljesen abbamarad és leszáll a férfiasságomról, nincs bennem hiányérzet. Elterül rajtam, mire átfogom vékony testét. Együtt szuszogunk, élvezzük ezeket a pillanatokat. Szeretném, ha Akemi megértené, hogy amit teszek, az őt szolgálja, az ő érdeke, de ahogy Raktari sem értette meg, úgy tőle sem várhatom el. Talán csak az én bolondériám, hogy nélkülem jobb élete lehet, talán csupán én félek attól, hogy végül nem fogom tudni megtartani a semlegességem és bajba sodrom, talán a rohadt függetlenségemet féltem mégiscsak, mert nem tudom, igazából milyen valakihez tartozni. Néha összezavar ez a sok badarság, ám visszagondolva a történtekre azonnal tisztába jövök a döntésem helyességével. Nem akarok több megpróbáltatást ennek a gyereknek. Tudnám szeretni, tanítani, védelmezni, játszanék vele, bolondozhatnánk és nevelném, megadnék számára mindent, amit fontosnak és szükségesnek tartok, ám ahhoz teljes emberként kellene vele lennem, az pedig nem megy. Az alvilág, a munka, a kötelességek mindennél előbbre valóak.


Lefordítom magamról a kölyköt, amitől feleszmél és ködös szemekkel rám pillant. Pillái még összetapadtak a könnyektől, arcára fényes barázdák száradtak, haja kócos, ajkai kiszáradtak a zihálástól, teste ernyedt, elnehezült. Megsimogatom a hátát, azzal elkezdem rendbe rakni magam. Figyel engem, szelíd szerelemmel simogat, ami mindkettőnket elszomorít, mégis arra késztet, hogy visszaüljek mellé, átfogjam és testem mellé húzzam, s fölé hajoljak, Akemi meg átkarol és megcsókol. Amint abbahagyjuk egymás ajkainak becézését, otthagyom az ágyon, tiszta ruhát kerítek magamnak és átballagok a fürdőbe, hogy megmosakodjak és felöltözzek. Utóbbi alatt bemerészkedik mellém a tökmag és lefürdik. A konyhában Jeremy és az általa készített, friss reggeli vár. Elmosolyodom, köszönök neki, azzal asztalhoz ülök. Hamarosan befut Akemi és szégyellősen köszön az idősebb fiúnak, majd csatlakozik hozzánk. Elköltjük a reggelit, megköszönjük azt Jeremynek, aztán elpakolunk.

- Vásárolni kéne menni - jelenti be végül a kis fekete.

- Felöltözöm és mehetünk - válaszolok neki, s otthagyom a konyhát. Pulcsit veszek, benne elrejtem a fojtószálakat, a nadrágomban egy közepes, jellegtelen dobótőrt, majd magamra kanyarítom a dzsekim, azokba a szokott helyre beakasztom az utáim, rendezem a hajam, zsebre vágom a cigim, öngyújtóm, bár egy biztos van a dzsekimben, kulcsaim, irataim, telefonom, azzal késszé nyilvánítom magam. Mire cipőt húzok, a két kölyök is menetkész teljesen, ám mielőtt indulhatnánk, Jeremy még eltűnik. Szaladva slisszan ki az ajtón, amit aztán bezárok és elpályázunk a legközelebbi áruházba, természetesen autóval. - Miben egyeztetek meg végül? - kérdezem őket.

- Rakott savanyúkáposztában - közli vigyorogva Jeremy. - A többit meg nem tudom.

- Rizs, darált hús és káposzta? - kérdem.

- Tejföl meg hagyma - egészíti ki a sort.

- Remek. Akemi, ezt te is megeszed?

- Igen. - Akkor mindent megbeszéltnek tekinthetek. A bevásárlóközpontban persze nem lehet úgy elmenni, hogy csak azt veszi meg az ember, amiért megy, eszébe jut, hogy kell még ez vagy az, megkíván valami mást is, így végül pár szelet süteménnyel, tusfürdővel, samponnal, hajbalzsammal, szőkítő festékkel és egy új cipővel gyarapodik a tartalom, amiért pénzt adhatok ki. Morcosan nézek a tökmagra, aki annak ellenére, hogy szégyelli magát, könyörgőn néz rám fel. Megtehetném, hogy az egész hóbelebancot a kezébe adom és ráparancsolok, hogy keresse meg a helyét ott, ahonnan elhozta, főleg, mert még nem fogyott el mindaz, amit összeszedett, a cipőit meg már így sem tudom hova tenni, kifolynak az erre a célra használt szekrényből, de az az igazság, hogy sejthettem volna, hogy a szöszi ezzel jár. Mindig elcsodálkoztam, hogy nem látom rajta kétszer ugyanazt, az okán viszont nem gondolkodtam el. Tapasztalom: mindig valami újat akar.

- Nincs ingyen - közlöm vele. - A konyha csillogjon, kimosol és kiteregetsz, ha mindezt akarod. Egy megunt cipőd meg tedd fel a netre és add el! - teszem hozzá szigorúan, mire kerekre nyílnak a szemei. - A tárolási lehetőségeim végesek, kölyök, ezért ha valami újat akarsz, valami mástól meg is kell szabadulnod - magyarázom ennyivel a döntésemet. Ledöbben, de nem érdekel, meg kell tanulnia ezeket a dolgokat, különben egy elkényeztetett kis pöcs lesz, aki hamar az utcára kerül és megdöglik a számára elviselhetetlen viszonyoktól. Az életre nevelem, akkor is, ha ez jelenleg nem tetszik neki. Majd később megérti, remélem.

- Ti mindig így vásároltok? - súgja Jeremy úgy, hogy a kölyök ne hallhassa. Kicsit le van döbbenve, amin csak azért nem mosolygok, nehogy Akemi azt feltételezhesse, hogy meggondolom magam. Inkább előre lódulok a pénztár felé, mielőtt még valamit kitalál.

- Többnyire.

- De... de... de... Ez mind kell?

- Nem, de remek nevelési alapot biztosít. Ha nagyzolni akar, tennie kell érte, ami alatt tanul és megtanulja azt is, hogy hiába akar mindent, idővel közbeszólnak a racionális határok.

- De régen ezt miből finanszírozta? Vagy akkor is te fizettél?

- Valamennyit kapott a fotózkodásért néha, valamennyit lenyúlt az anyjától, valamennyit tőlem is kapott - árulom el a srácnak, aki még mindig nem tudott napirendre térni a dolog felett. A szalagra pakolom a megvenni kívánt holmikat, Akemi meg szaladva érkezik meg mögém és átkarol. A pénztáros rámosolyog, valószínűleg a két kölyök apjának, vagy nevelőjének néz, de nem zavartatom magam különösebben.

- Ha én ezt tudom... - kuncogja el magát végül Jeremy túllépve a dolgokon.

- Tudtad, csupán nem ennyire nyíltan. Neked nem pénzre, hanem menedékre, kajára, fürdőre, ruhára volt szükséged, meg persze törődésre és pár jó szóra. Nem mondhatod, hogy nem kaptad meg. Akemi meg addig él ilyen jól, amíg tanul belőle. Amint azt hiszi, valami szeretetszolgálat vagyok, az összes cuccát pénzzé teszem.

- Olyan gonosz vagy... - motyogja a hátamba. Mivel most nem lát, megeresztek egy kurta, apró vigyort, aztán egyszerű kedvtelésből kicsit jobbá teszem a pénztáros életét arra a pár percre, míg a mi cuccainkat számolja le és pakolja zacskókba. A szöszit előre küldöm a kocsival, így Jeremyvel be tudnak rakodni, addig én a nővel foglalkozom. Szegény a végére annyira zavarba jön, hogy össze-vissza beszél, mellé nyúl, mikor a kártyám nyújtom neki, rák vörössé válik, s ajkát harapva pötyög a gépen. Sikerült rettentően kibillentenem az egyensúlyából, pedig nem csináltam semmit, csak nyíltan, kedvesen, lazán flörtöltem vele. Nem voltam perverz, sem szemérmetlen, bókoltam, csevegtem és összezavartam azt illetően, Jeremy és Akemi a fiaim-e, vagy mik nekem. A mögöttem álló férfi ezt nem túlzottan díjazza, idegesen és ingerülten viselkedik, mire megszólítom. Játszom vele, akár macska az egérrel, végül egy jól irányzott mondattal elsimítom az idegzetét és elröhögi magát. Pont így akartam. Nyugodtan hagyom hátra őket és irányozom a kölyköket a kocsi felé, mert ebből a helyzetből már nehezen hozza össze mindkettő, hogy gond legyen.

- Egyre jobban értem, miért vagy te olyan jó abban, amit csinálsz - állapítja meg Jeremy komolyan.

- Minden alvilági idővel megtanulja manipulálni a többi embert, különben eltűnik. Szükség van rá a mindennapokban. Nem a közértben, vagy a szeretőddel, az a játék része - magyarázom, miközben bepakolunk. Akemi figyelmesen hallgat, a cipőjét és a süteményeket a kezébe nyomom, ezzel őt kiejtve a pakolásból. - Ellenben éles helyzetben az események sűrűjében sok függ attól, hogyan tudod a szavakat forgatni és kiforgatni, mennyire tudsz pillanatok alatt másik jelmezbe bújni, elhitetni magadról, hogy amit a másik ember gondolt rólad, az totális ellentéte annak, amilyen vagy. Neked különösen szükséged lesz rá, hogy tárgyalni és alakoskodni, lavírozni, mindent kicsavarni megtanulj - jelentem ki, ezzel egyértelművé téve számára, hogy a műsor nem a kishölgynek a kasszás pult mögött, vagy a mögöttem idegeskedő pasinak szólt, hanem neki, elsősorban neki.

- De ezt hogyan lehet megtanulni?

- Nem árt pszichológiát olvasni és ilyen ártalmatlan játékokkal szórakozni sem utolsó ötlet. Ha addig eljutsz, hogy egy átlag embert össze tudsz zavarni, vagy zavarba tudsz hozni, már jó úton jársz. - Kinyitom a szöszi előtt az ajtót, most ő kényszerül hátulra, s Jeremy, ha akar, ülhet mellém az anyósülésre, azzal amint bepakolt és beszállt, becsukom az ajtót és körbenézek, kell-e valakinek a bevásárlókocsi, vagy a helyére kell kormányoznom. Egy fiatal párt szúrok ki, akiknek intek. - Szükségetek van rá? - kérdezem meg lazán. Elfogadják a felajánlást, ám mikor az apró után kezdenek kutatni, leintem őket. - Hagyjátok, sietek - hazudom kedves mosollyal, azzal kinyitom a volánnál lévő ajtót. Mindketten hálásan köszönik meg kisebb meghajlással, majd továbbállnak. - Add el magad - folytatom Jeremynek, amint ő is beszállt a kocsiba. - Ezt jelenti.

- Értem. Ez érdekes, mármint... érdekel. Ki kell majd próbálni pár dolgot, meg szerintem Deon is segít benne. Neki is hatalmas a dumája.

- Egyáltalán nem csodálkozom, hogy az a srác addig eljutott, hogy egy rettegett alvilágit és egy nagyhírű yakuzát is rábírt arra, hogy elismerje. A kölyöknek nem dumája, hanem valami elsöpörhetetlen kisugárzása van - mondom őszintén Jeremynek. - Amit felém tanúsított legelőször, annak csak egy része volt a tanultság, valószínűleg megedződött, mióta Tatsuki és Asame foglalkozik vele, ám az alvilági eszméket szinte tökéletesen testesíti meg. Nem fél, s nem azért, mert a háta mögött ott egy yakuza, vagy a tetoválóművész, de nem is azért, mert nincs mitől félnie. Sokat veszthet, aminek tudatában van, a félelem azonban olyasmi, amiről tudja, hogy nincs helye, különben megingatja és a bukás felé tereli. Bátran, határozottan beszél, úgy forgat mindent, mint egy örvény. Nem kételkedik magában, belemegy a helyzetbe, megküzd, ha kell, aztán kijön belőle. Sokat tanulhatsz és tanultál is tőle.

- Igyekszem és sokat segít, hogy nem utasít el, hanem tanítani akar. Valahol azt is neki köszönhetem, hogy kibírtam az elmúlt időszakot - vallja be őszintén.

- Jó alapanyag és szerencse, hogy jól formálják.

- Ezt most úgy mondtad, mintha gyurma lenne... - méltatlankodik Akemi.

- Amíg valaki nem kiforrott, addig olyan is - hagyom ennyiben könnyedén, ami persze nem tetszik a kölyöknek, de majd megbékél vele.

- Egyetértek veled, minden a jó alap és a jó tanító kérdése. Bár ami azt illeti... mostanában inkább lázadok - ismerem el vállat vonva.

- Egyszer neked is kell - mondom elnevetve magam. - Mi ellen lázadsz?

- Araham ellen.

- Pedig minél nagyobb ellenállást tanúsítasz vele szemben, annál keményebben igyekszik letörni.

- Tudom, de akkor sem vagyok képes arra, hogy némán tűrjem, amit csinál. Inkább nem csinálom, ami nekem nem tetszik és elviselem a büntetést.

- Végülis minden megedz... - hagyom rá egyszerűen.

- Amúgy lehet, én csinálom hülyén - vonja meg a vállát. - Csak nem szeretem...

- Araham a rábeszélő. Olyan terrort képvisel, amely biztosan megtöri a másik embert. Egyáltalán nem lep meg, hogy nem kedveled őt, ám a tudása miatt van veled, nem azért, hogy a szeretője légy.

- He? - Nagyra kerekednek a szemei és láthatóan most nem tud napirendre térni a dolog felett. - Ez most hogy...? Vagy mi...?

- Nem tudom, mit nem értesz vagy értettél félre - mondom meg őszintén. - Tudtommal Araham kedveli a fiatal fiúkat. Vagy a tudásában kételkedsz, ami miatt melléd rendelték?

- Nem kételkedem benne, mert akkor Tatsukiban kételkednék, márpedig oka van, hogy őt kérte mellém. Inkább... Igen, tudom, hogy a fiatal suhancokat kedveli, néha hozott neki a kutyája, de... én ugye... Nem nyúlhat hozzám, ha nem akarom - vágja ki a végét bizonyossággal.

- És? Mi volt akkor a korábbi oka? - kérdezem, miközben beparkolok az autóval.

- Csak tudatosult bennem, hogy én is fiatal srác vagyok - vallja be végül. Elnevetem magam, aztán kiosztom a csomagokat a kocsiból kiszállva és bemegyünk.