17.

Shinji

Valahol készültem arra, hogy kiborul a bili előbb-utóbb Tatsukinál, hiszen sosem volt türelmes, így meg sem lep azzal, hogy már húsz perce csak morog és szid mindent, ami él és mozog ezen a kibaszott bolygón. Hagyom, tegye csak, majd elmúlik nála, ám miután közel fél óra telik el így, hogy ahelyett, hogy újra és újra próbálná csinálni a feladatot, megelégelem a morgásait. Hát akkor akasszuk ki, hogy végre lecsillapodjon kicsit és folytathassuk a dolgot, mert ettől nem haladunk semerre.

- Duzzogj, törj, zúzz, borogass asztalt, leszarom, de ne viselkedj úgy, mint egy menstruáló szűzkurva, mert nem megy elsőre valami! Pontosan azért kell ez az egész, hogy menjen újra! - morgok vele, mert úgy tűnik, megint inkább makacskodik és duzzog, mint egy elkényeztetett óvodás. Tudom, hogy nehéz, hogy szar, hogy elege van mindenből, de ha eddig nem adta fel, ne most tegye, mert úgy hátsón rúgom, hogy csak a visszafelé szóló repjegyet kell majd megvennie, ha landolt Görögországban!

- Fogd be! - szól mérgesen rám. - Nem vagyok szűzkurva és nem is viselkedek úgy, ez a gyakorlat meg egy kibaszott nagy hülyeség! Ne patáliázz velem, hagyjál békén! Ha nem bírod a strapát, menj vissza a Seichirou-házba! - oszt ki indulatosan.

- Tudod, azt hittem, nem adod fel ennyire könnyen - morgom nekidőlve az ajtófélfának, miközben rágyújtok. Figyelmen kívül hagyom mindazt, amit mondott, mert ha nem bírnám, már az első kiakadása után itt hagytam volna a faszba és szerintem ezzel ő is tisztában van. Igen, rossz mazochista módjára megint bokszzsákot játszom. Észrevettem már, hogy ha egyedül marad, akkor fél, hiszen nem tudja használni a kezeit, nem tudja megvédeni magát, hogy nem mozdul, míg valaki újra rá nem nyitja az ajtót. Lehet, azt kéne tennem, itt hagyni kicsit, míg lenyugszik, de ezt én nem játszom be vele. Tudok szemét lenni, ha akarok, de nem ilyen módon fogom helyre tenni kicsit az agyát az úrnak. - Az egyetlen, aki patáliázik itt, az te vagy. Harminc perce morogsz, mint egy veszett kutya a semmiért. Nem megy elsőre, és? Majd megy másodikra vagy harmadikra... Úgyhogy megkérnélek, vagy vágd a fejemhez, amit gondolsz és morogd ki magad végre, hogy folytathassuk, vagy játszd továbbra is, hogy neked ez nem fog menni és akkor tényleg itt hagylak, hogy legyen időd gondolkodni kicsit - slukkolok cigimbe. Üres fenyegetőzés, amit mondtam, mert úgysem tenném meg vele. Nem hagynám itt egyedül, ahhoz valami kurva nagy gebasznak kell lennie. Segget csinálok a számból, tudom, de hidegen hagy a dolog. Szeretem ezt a maflát és nem tud ennyivel megálljra kényszeríteni és ellökni magától.

- Nem tartalak fogva, kulcsod van, ha menni akarsz, mész - morog vissza. - Mondtam, hagyjál békén, ha morogni van kedvem, akkor morgok! - vág vissza bosszúsan. - Nem adom fel, nem kell pesztrálni, mint egy gyereket - folytatja sértetten.

- Nekem rohadtul úgy fest, hogy azt kell csinálni veled, mint egy taknyos kölyökkel - válaszolok neki elnyomva csikkemet az asztalon lévő hamutartóba, s szúrós pillantással nézve szemeibe. - Ahhoz pedig, hogy elmenjek innen, az kell, hogy kibassz a lakásból, szóval lehet próbálkozni, bár a helyedben a feladatra fordítanám az energiáimat, nem ilyen faszságra, amit itt lerendezel - egyenesedem végül fel, elhajolva előle, Tatsuki pedig ajkait összeszorítva, hideg, indulatos pillantásokkal otthagyja a helyét, a mosdóba megy és bevágja maga mögött az ajtót. A húgaim csinálták ezt még tíz éves korukban, mikor valami nem tetszett nekik. Felsóhajtok. Csak tudnám, miért nem adja ki magából, vágja a fejemhez, hogy néha kibaszottul engem hibáztat ezért és bármennyire is önvád, vagy sem, azért igaza van benne. De nem, Tatsuki kibaszottul szeret kussolni, mikor nem kéne. Nem fogom neki hagyni, tegye meg, essünk túl rajta, aztán haladjunk. Gőzöm sincs, mit reagálnék, ha tényleg megtenné, hogy engem hibáztat, holott számoltam már ezzel a lehetőséggel nem egyszer, de majd kiderül, nem? Egyszer úgyis túl kell esni ezen is. Elindulok utána a mosdóba.


Tatsuki bosszúsan járkál a fürdőben, de közben egy ujjgyakorlatot csinál mindkét kezével. Arra figyel teljesen, tükrösen koppintja hüvelykjéhez másik négy ujját. Megállok az ajtóban és a félfának dőlve, karba tett kézzel figyelem őt csak. Néha annyira hülye, én pedig nem tudok rá haragudni még ilyenkor sem.

- Nem kell lesni, foglald el magad, majd szólok, ha nem bírok el valamivel egyedül! - veti oda nekem morogva. Továbbra is csak állok az ajtóban dacosan, őt figyelve. Nem érdekel, mit morog, nem mozdulok innen egy lépést sem. A tűzzel játszom val'szeg, de leszarom. Maximum megéget. Csendben dühöng tovább, fújtat, rója a szabálytalan köröket, most egy kétkezes ujjkoordinációs gyakorlatot csinál csökönyösen figyelmen kívül hagyva jelenlétemet, pedig nagyon is bosszantja, hogy nézem őt, tudom, tisztában vagyok vele. Leülök a földre az ajtófélfának döntve hátamat és továbbra is nézem, ahogy járkál, ahogy tornáztatja ujjait.


Hirtelen ökölbe szorítja a kezeit, majd dühösen odatrappol hozzám és leguggol elém. Szikrázó szemmel néz az enyémbe, az egész lényéből árad az idegesség. Buta-kérdő képpel meredek rá. Sosem tudott meghatni ezzel, pedig már nem először nézek vele farkasszemet.

- Mi a frászt akartál azzal a szűzkurvás szöveggel?! - torkol le sziszegve. Pont azt, egyetlenem, hogy végre tombold már ki magad, aztán folytassuk tovább az egészet, mintha nem történt volna semmi. Nem válaszolok neki, egyszerűen csak megvonom vállaim. Rendben, tudom, hogy ha hülye vagyok és túlfeszítem a húrt, akkor az elszakadva úgy vághat pofán, hogy biztos meggondolom legközelebb, akarjam-e mindezt, de hát... Végülis nem is Shinji lennék, ha nem tenném meg mindig.

- Csak eszembe jutott, hogy a húgaim viselkedtek így anno, még tíz éves korukban, mikor valami nem úgy történt, ahogy azt ők elképzelték. Könnyebb volt duzzogni, ajtót csapkodni és elvonulni, mint nekiállni változtatni a dolgon - felelek egyszerűen, megint megvonva vállam.

- Na tudod, mit? Most fogd meg a lakáskulcsod és sétálj egy nagy kört a környéken! - morogja higgadtan, azzal feláll. - Ha végiggondoltad, visszajöhetsz - veti még oda, s ostromló pillantással várja, hogy eltűnjek a szeme elől. Rábaszott, eszemben sincs elhúzni innen.

- Csak tudnám, mi a faszomért nem mondod ki végre mindazt, amit gondolsz. - Nézek rá még mindig komoly képpel, szemöldököm felvonva. - Azt hiszed, kurvára nem látom rajtad néha, hogy legszívesebben a képembe tolnád, hogy miattam van mindez? - kérdezek rá akkor most már én magam, mert kibaszottul elegem van a forró kása kerülgetéséből.

- Sok mindent láthatsz rajtam, de ezt nem, mert nem érzek és nem gondolok ilyesmit - közli dühtől mély hangon. Őszinte, amit mond, nincs benne most sem szemernyi szépítés vagy csúsztatás, én azonban továbbra sem tudom ezt elhinni egyelőre. A megfigyelőképességem sosem vezetett még félre vagy hagyott cserben, úgyhogy jelenleg egyelőre lepasszolnám ennek a dolognak az eldöntését. - Miért hibáztatod magad?

- Nincs jobb dolgom unalmas perceimben - felelem kissé talán flegmán is.

- Mi a fasz bajod van? - kérdezi meg egyre ingerültebben. Kezeit ökölbe fogja többször is, de mikor kiengedi őket, megremeg a keze. - Úgy viselkedsz, mint akinek teljesen elmentek otthonról - jelenti ki. - Komolyan mondom, menj el pár órára a picsába innen, mert ha megütlek, mehetek vissza a sebészetre, hogy összefoltozzák az idegeimet.

- Az a bajom, cseszd meg, hogy tegnap óta nem lehet veled egy kibaszott értelmes mondatot sem váltani, mert morogsz, mint veszett kutya a saját farkára. Kibaszottul boldog lennék, ha szépen kidühöngenéd magad és megint értelmes ember módjára lehetne veled kommunikálni - felelem neki higgadtan, majd felállok.

- Viszket, ég, fáj mindkét kezem, a fájdalom meg dühít és felhergel. Az, hogy még normális mondatokat vagyok képes összehozni és még nem tettem komoly kárt semmiben, a csodával határos - közli nyíltan. - Fel ne ajánld a fájdalomcsillapítót, mert kiugrom az ablakon! - fenyeget meg azonnal. - Nem vagyok mazochista, csak nem akarom lassítani, hogy végre a következő lépcsőfokra lépjek a gyakorlatokkal, meg a szarságokkal, mert már a faszom tele az eddigiekkel. Nem fogok panaszkodni, érd be annyival, hogy kibaszottul érzem magam és még te is baromságokat csinálsz, amivel idegesítesz! A hasonlataidat meg dugd fel a seggedbe!

- Néma gyereknek anyja sem látja a fától az erdőt, de gondoltam, képes vagy ilyesmit lekommunikálni, hogy te hülye, ez és ez van. Mindegy végül is, azt csinálsz, amit akarsz! - indulok meg kifele otthagyva a faszba, hogy egy adag kávét tegyek fel főni.

- Ezt kértem már az elejétől fogva, hogy hagyj békén! - mordul még utánam, de nem foglalkozom a dologgal. Amint elkészül a kávé, visszamegyek a nappaliba, hogy az asztalon felejtett cigimet magamhoz véve rágyújthassak, s míg ezt megteszem, rápillantok a nappaliból nyíló dolgozószobában a rajzasztalnál ücsörgő férfira. Nem először ül le rajzolni, mióta a Seichirou-házból eljöttünk, s bár még nem megy neki, folyamatosan próbálkozik. Van, hogy egyszerűen szarik a kép minőségére és makacsul folytatja azt, amibe belekezdett. Ilyenkor olyan, mint egy gyerek, s nem csak a látványa, hanem a papíron megjelenő alkotások is. Felnőtt álmok egy gyermek képességeivel megjelenítve... Persze ezek a rajzok végül mind megsemmisülnek.


Még mindig az asztal előtt állva, cigimet szívva, s kávém kortyolgatva figyelem őt. Nem tudom, mennyi idő telik el, tíz perc, negyed óra, elnyomom cigarettámat, s az asztalra teszem a kávésbögrét. Most fogom csak fel, hogy ezalatt az idő alatt álltam, mint egy barom és csak őt néztem. Tatsuki ráborul az asztalra, kezei lógnak, jobbjából kihullik a ceruza is. Gyanakodva nézem őt, aztán ahogy meghallom szuszogását és látom meg-megfeszülni egész testében szinte, már tudom, hogy sír. Most is hang és könnyek nélkül, ahogy azt már nem először teszi. Aprót sóhajtok, majd elindulok hozzá a dolgozószobába, ám az ajtóban megállok. Az előbbiek után jelenleg gőzöm sincs, mi lenne most jobb, hagyni őt békén, vagy odamenni és magamhoz ölelni. Végülis a legrosszabb, ami történhet, hogy nem kér belőlem továbbra sem. Odalépek hozzá, majd letérdelve mellé a földre, s átkarolva derekát fejem vállára hajtom. Most sem reagál semmit, ahogy eddig sem tette, én pedig továbbra is ölelem őt, néha eleresztve derekát egyik kezemmel, hogy letöröljem saját arcomról a könnyeket. Nekem is fáj így látni, ennyire megtörten, de még mindig hiszem és tudom, hogy képes belőle felállni.

- Miért rontod el? - kérdezi meg rekedt, elcsukló, furcsa, még sosem hallott hangon. - Csak annyit kértem... hogy hagyj békén... csak annyit... csak egy kicsit... fél órát, egyet... - Eleresztem őt, majd felállok. Egyszerűen nem tudok és nem akarok szólni sem. Ha ezt akarja... Visszamegyek a nappaliba, s magamhoz veszem a telefont és a cigit, majd még egy utolsó pillantást vetve rá indulok meg az ajtó felé, s bebújva cipőmbe lépek ki végül a lépcsőházba. Nem jutok messzire, talán, ha egy emelettel lejjebb, de kénytelen vagyok megállni. Remegnek a kezeim és a lábaim, így a falnak vetve hátam csúszom le mentén a földre, majd ülök le a lépcsőre. Beletúrok hajamba, felhúzott bal lábam térdén támasztom meg könyököm és csak meredek magam elé, miközben érzem, hogy arcomon végigfolynak forró könnyeim. Tudtam, hogy nehéz lesz ez az időszak, pokolian nehéz, de akkor sem fogok meghátrálni, nem fogom feladni, mert szeretem.


Miért hibáztatom magam? Mert bármennyire is ő döntött így, én vagyok az, aki miatt kirobbant ez az egész szarság. Nem ostorozom ezzel magam nap mint nap, de akkor is bennem van, akkor sem tudom ezt másképp kezelni, főleg nem akkor, ha ennyire egymásnak ugrunk, mint most. Elhiszem, hogy nem hibáztat, elfogadom az indokait is, csak kibaszottul nem értem, miért nem teszi meg. Igaza lenne akkor is. Rohadtul megviselt az a másfél hónap nélküle. A bizonytalanság... Nekem is kell idő, hogy túllendüljek ezen annak ellenére, hogy ő fontosabb, a saját nyűgjeim nem érdekesek, majd megoldódnak. Azalatt a másfél hónap alatt én is megtörtem. Másodjára vesztettem el azt, akit szerettem, aki fontos volt a számomra és ezt kibaszott nehéz feldolgozni...

- Hát te? - kérdezi Deon meglepetten. - Kirakott? - teszi fel a következő, immár döbbent hangvételű kérdést. - Shinji, baszd meg...! Nem lehetsz ennyire bolond! - hüledezik, miközben szorosan mellettem helyet foglal és átfogva, barátságosan, testvériesen magához húz és ölel. Meg sem kísérlem, hogy bármit is közbe szóljak, mert Deon még mindig lelőhetetlen, így csak magamhoz ölelem én is őt egy szó nélkül. - Te vagy az egyetlen, aki téged hibáztat azért, ami most van - közli őszintén. - Tatsuki tényleg nem, ahogy senki más sem - győzköd komolyan. - Tudom, hogy erős vagy, de időnként neked is kell valaki, aki segít... Kérlek... Beszéljük meg a dolgokat - kéri nagyon szelíden. - Nem muszáj itt, elmehetünk...

- Tudom, hogy nem hibáztat - eresztem el végül a kölyköt és szólalok meg csendesen, miközben cigit kotrok elő magamnak, hogy rágyújtsak. Deont is megkínálom vele, s egy apró lemondó sóhajjal nyugtázom, hogy még mindig remeg a kezem. A kölyök elfogadja a cigarettát, majd ő is rágyújt, s nekem dőlve, hozzám bújva kezdi el szívni azt.

- Komolyan aggódik érted és ahogy elnézlek, nem is ok nélkül - mondja meg őszintén. - Tudom, hogy élből elutasítod, de vissza kéne jönnöd. Nem azért, mert szükségem lenne rád különösebben, inkább csak hiányzol, a fő ok viszont, amiért ezt mondom, hogy ha kicsúszik alólad is a talaj, nem fogod tudni őt megtartani. Nem fog megharagudni, megbántódni vagy megsértődni, ha egy-két napot távol maradsz tőle.

- Felesleges aggódnotok - mondom csendesen. - Nem akarok visszamenni. Nem tudnék egyelőre mit kezdeni magammal és lehet, hogy ő nem haragudna meg, de magamban nem tudnám elrendezni azt, hogy elbuktam, mert nem bírtam ki mellette.

- Ez nem valami gyakorlófeladat, ez élesben megy, Shinji és nem vagy vasból, drótból, rugókból, hogy mindent kibírj! - csattan fel az aggodalom miatt Deon. - Nem felesleges aggódnunk, rád nézünk és tudjuk, hogy egyre jobban kikészülsz! Tatsuki is el fog zárkózni tőled, hogy ne okozzon neked fájdalmat, ami ugyanúgy fog fájni mindkettőtöknek, de áltathatja magát azzal, hogy vagy pihensz egy kicsit és visszamész, vagy pedig végleg ennyi volt - magyarázza komolyan. - Nem jó, ahogy alakulnak a dolgaitok - jelenti ki csendesen. - Túlfélted, túlságosan vigyázni akarsz rá, saját magaddal pedig egyáltalán nem törődsz. Ez így nem jó, nagyon nem.

- Lehet, hogy túlságosan vigyázni akarok rá, de ezen nem tudok jelenleg változtatni. Nem kérem, hogy értsetek meg. Az a másfél hónap egy rémálom volt, tudom, hogy nem csak nekem, de teljesen megtört. Nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy megint elvesztettem azt, akit szeretek.

- Nagyon jól tudod, hogy belehalnék lelkileg, ha Asame meghalna - kezdi komolyan. - Belebetegednék, de egy korán megtett fogadalom nem hagyná, hogy teljesen kipurcantsam magam, mert az élet nem áll meg, azokat, amiket csinált, folytatni kell. Ezért is folytattunk mindent Jeremyvel, amit tudtunk és lehetett. Nem tudod bepótolni vagy ezzel elfeledtetni magaddal azt a másfél hónapot, de az elkövetkezendőket tönkreteheted. Mindketten független, szabad, önálló, határozott emberek voltatok, most meg függtök egymástól, de ez részedről nem tűnik jó és normális szintnek, Tatsuki részéről viszont sajnos érthető. Ennek ellenére nem fog beléd kapaszkodni, hogy lehúzzon, mert azt nem akar semmiképp - közli magabiztosan. - Neki sem volt egyszerű ez a másfél hónap és annak ellenére, hogy vannak biztos pontok az életében, fél. Nem beszél róluk, de látod, kihallod a sorok közül, megérzed, egyszerűen tudod. A legnagyobb rémálmát éli és neki ez még tart, és még tartani is fog hónapokig. Nem tud rajzolni, nem tud önálló lenni, ki van szolgáltatva más jóindulatának, nem tudja megvédeni magát túl jól, val'szeg zavarja, hogy a szex sem olyan gördülékeny, mint korábban, bár erről csak a magam példájából kiindulva nyilatkozom - teszi hozzá hangsúlyosan -, kórházba kell járkálnia, amit gyűlöl és retteg is tőle, undorodik a sebeitől... Mindenki úgy van vele szerintem, hogy vagy teljes értékű életet akar élni, vagy halott lenni. Én spec megkértem volna valakit, ha megnyomorodnék és úgy látnám, záros határidőn belül nem lehet egy bizonyos szintre visszahozni, hogy lőjön agyon, mint egy versenylovat szokás - vallja be őszintén. - Persze, hogy kivan. Makacs és utál veszteni, büszke és indulatos. Szarul viseli, hogy nem képes dolgokra és erről más is tud, hogy látod nyomorogni...

- Hidd el, tisztában vagyok ezekkel. Tisztában vagyok mindennel, hiszen látom rajta minden nap. Tudom, hogy nem könnyű, de én tényleg komolyan gondoltam azt, hogy kitartok mellette, bármi is lesz, bármit is vágjon a fejemhez időközben. Változtam a másfél hónap alatt és hidd el, rohadtul nem tetszik az a változás, amit látok és tapasztalok magamon. Utálom azt, aki most vagyok, mert sosem voltam ilyen, de nem akarok ebbe belenyugodni. Túl kell és túl is fogok lendülni ezen. Val'szeg elvetettem ma én is a sulykot, de egyszerűen minden összejött. Ezen a napon halt meg Mao, és most nem tett jót, hogy összemordultunk Tatsukival - vallom be csendesen. Deon aprót sóhajt, elnyomja a cigarettáját, majd átkarolja a nyakam, megint hozzám bújik. - De igen, az élet megy tovább, csak tudod, mikor másodjára élsz át valamit, nehezebb belőle felállni, mint elsőre, még akkor is, ha nem vesztettem el őt. Nem védeni akarom magam, egyszerűen ez az igazság - mondom komolyan. - Amikor Bakari megleckéztetett, mert nem bírtam megülni a seggemen, beszélgettünk. Akkor elmondtam neki, hogy ha valaha is ilyen helyzetbe kerülnék, lőjön le, altasson el, mint egy kivénhedt korcsot, de ne engedjen így élni. Tisztában vagyok vele, hogy ez most Tatsukinak is hasonló helyzet. - Deon egyetértően biccent egy aprót, de fejét továbbra is az enyémnek nyomva ölel. - Nem bánom, hogy belém kapaszkodik, mert nem húz le, egyszerűen csak... nem is tudom... rossz helyre léptem, de meg tudom tartani mindkettőnket, ebben teljesen biztos vagyok.

- Tudom, hogy kitartasz mellette és ő is, de neked is támaszkodnod kell rá. Úgy, mint amikor meglőttek és ápolt. Akkor elfogadtad a segítségét. Kivan és a kezei nem jól működnek még, de fogadok, hogy nem mondtad meg neki, hogy Mao halálának évfordulója van.

- Nem akartam a saját nyűgjeimmel is traktálni - válaszolok ennyivel.

- Így meg ő se téged az övéivel.

- Azt hiszem, ezt szépen elcsesztem - húzom halvány mosolyra ajkaim.

- Nem hiszem - mondja őszintén, s ő is aprót mosolyog. - Tatsukinál kevés dolog állandó - teszi hozzá szinte játékosan. - Amúgy frankón annyit tudtam, hogy az a baj, hogy magadat hibáztatod, ami miatt felhívott, hogy jöjjek el érthetően lekommunikálni neked, amit úgy látott, neki nem sikerült megértetni veled.

- Ha azt mondanám, hogy nem hibáztatom magam, hazudnék, de nem ostorozom nap mint nap miatta magam. Ezen már túlvagyok, Yoru eléggé helyre tett ezzel kapcsolatban és Tatsuki is elmondta már a véleményét. Bennem van, hogy azért kibaszottul van közöm ehhez a dologhoz, de ennél nincsen többről szó.

- Shinji... valami mégsem lehet oké, ha ez még most is ott van a fejedben - mondja őszintén, belenézve a szemembe. - Mellesleg... attól, hogy hibáztatod magad, változik valami? Gyorsabban gyógyul tőle Tatsuki? Vagy te jobban érzed magad tőle? Változtat valamin, ami már megtörtént? Vagy jobb jövőt hoz?

- Nem. - Képtelen vagyok ezt megmagyarázni normálisan. - Tényleg nem ez irányít, nem ez mozgat vagy határozza meg a cselekedeteimet, mindennapjaimat. Csak van, mint mikor egy olyan zsebre varrnak gombot, ami nincs is. Értelmetlen a megléte, de legalább hülyén is néz ki.

- Csomó olyan cuccom van, amin díszzseb van, szerintem menő és tök jól néz ki - jelenti ki őszintén, aztán elvigyorodik egy pillanatra. - Mi van veled? - kérdezi ezt már komolyan. - Vágom, hogy nem amiatt vagy Tatsuki mellett, mert bűntudatod vagy tartozásod lenne, hanem mert szereted és vele akarsz lenni, de úgy látom, szét vagy csúszva, nem vagy önmagad, nyugtalan vagy.

- Semmi komoly - felelem elmosolyodva. - Hajlamos vagyok a depresszióra - vallom be végül a kölyöknek, hogy értse. - Tudom, hogy sosem látszott rajtam talán, ahogy ezek szerint most sem, mert Mao halála után volt időm megtanulni kezelni, vagy legalábbis nem a világ tudtára hozni semmivel, de éltem meg párszor ahhoz, hogy tudjam, mikor csúszom bele vagy épp mikor nem. Mikor a házba kerültem, akkor mélyen benne voltam, de Naonak és Ryuunak is hetekbe tellett, mire rájöttek, valójában mi bajom van és kirángattak belőle, mert akkor nem tudtam kezelni sehogy sem. Most már megy, volt rá hat évem, hogy kitapasztaljam, de ha valaki segíteni akar ebből kilábalni, azt élből elutasítom és ellököm magamtól - mondom komolyan. - Ilyenkor hagyni kell, hogy rendezzem magammal a dolgot és ennyi. Ugyanez volt akkor is, mikor Bakari beadta a mérget. Miután elmúlt a hatása és ismét egyedül maradtam, nem akartam senkit a közelembe Tatsukin kívül. Ilyenkor ez történik - vonom meg vállam. - Egy valakit elviselek, sőt, azzal képes vagyok elnevetgélni, elhülyülni, míg másokhoz nem szólok, vagy épp csak minimálisan, míg magamban nem rendezem az egészet, vagy míg nem jutok el oda, hogy bízzak annyira az adott személyben, hogy esetleg normális beszélgetésbe lehessen velem kezdeni. Most is ez van, Deon. Kell egy kis idő, míg lerendezem ezt magammal, és jelenleg az sem segít, hogy ma van Mao halálának évfordulója, de túlleszek rajta. Csak hagyjatok megküzdeni magammal. Tatsuki tudja, hogy ilyenkor erre van szükségem, legalábbis nekem úgy tűnt, bár tény, hogy amíg nem mondom el neki, mi a helyzet, val'szeg ő sem veszi észre rajtam.

- Tudom, hogy túlleszel rajta - jelenti ki, s most már elereszt. - Mindent egyedül akarsz megoldani és úgy látom, az egyedüli, aki meg tudja veled értetni, hogy egyedül nem megy minden, az Tatsuki, aki általában ugyanígy működik.

- Most erre mit mondjak? Zsák a foltját.

- Ez már elég régóta egyértelmű - mondja elmosolyodva. - De az még mindig nem világos, mit keresel itt.

- Csak eleget tettem Tatsuki kérésének, egyedül hagytam kicsit. - Nézek most a lépcső teteje felé.

- Uhh... Akarom tudni, hogy fajultak eddig a dolgok? Vagyis akarjam?

- Két napja folyamatosan morog - vonom meg vállam -, nekem meg az előbbiek miatt már nem volt energiám elviselni ezt az egészet és igyekeztem kiprovokálni belőle, hogy legalább dühöngje ki magát. Azt hiszem, nem pont úgy sült el a dolog, ahogy akartam - sóhajtok fel végül.

- Nem boldogul a gyakorlatokkal, vagy miért morog? - kérdezi meglepetten. - Te bokszzsák - jegyzi azért meg egy mosollyal és apró, játékos, baráti ütést mér öklével vállamra.

- Nem mindegyikkel és amikor másodjára vagy épp harmadjára sem sikerül megcsinálnia, hála a birkatürelmének, magát hergeli csak fel és inkább feladja, és morog, minthogy tovább próbálkozzon.

- Odacsapja a tárgyakat, felborítja, amit lehet, belerúg, aztán csak összevakarja magát és kezdi újra, mi? - folytatja mosolyogva.

- Én meg romeltakarítok - kuncogom végül el magam. - Nem is ő lenne, ha másképp csinálná a dolgokat. De pont ez az benne, ami Tatsukivá teszi.

- Aha. Azért nem is értem, ezen mit akadtál ki - osztja meg lazán. - Simán jót kéne derülnöd rajta, de persze a legnagyobb titokban, mert megsértődik, ha meglátja, hogy vigyorogsz, mint a vadalma, meg csak akkor veszekedni vele, ha sumákol, nem akarja csinálni, akkor odamenni hozzá neki segíteni, mikor már nagyon gondban van.

- Nem akartam veszekedni vele, legalábbis nem az volt a cél, csak... mindegy, így jött össze - vonom meg vállam. - A segítés-dolgot nem könnyű leküzdeni - árulom el a kölyöknek. - Még bennem van a mozdulat, hogy odalépjek hozzá és megtegyem, de igyekszem visszafogni magam általában. Azt a morgást, amit kaptam, mikor azonnal ugrottam, hogy segítsek neki, mert valami nem úgy jött össze, ahogy tervezte... Szóval tisztában vagyok ezekkel is, derülni azonban nem tudok a dolgon. Nem szánom őt, nem sajnálkozom a helyzeten, de vigyorogni sem tudok rajta.

- Nem azt mondom, hogy vidámkodj és örömködj, de minél görcsösebben, nehézkesebben, kínosabban érzed magad, kezeled a dolgokat, ő annál inkább kompenzál. Aki büszke típus, az ilyen - teszi hozzá könnyedén. Elmosolyodom megint.

- Nem kell bemutatnod - kacsintok a kölyökre. - Sem magamnak. Azt hiszem, ebben is megtaláltuk egymást.

- Ja. Nekem is azért volt csomó minden könnyű mindenkivel, mert csomó mindenben közös nevezőn vagyunk. Ha valamit kitaláltam, végiggondoltam, én hogy reagálnék, a felét elvettem és akkor nagyjából képben voltam, a másik mit lép majd.

- Na ennek majdnem belezavarodtam az elejébe - nevetek fel és Deon is kuncog. - Ha azt nézném, adott helyzetben én hogyan reagálnék, akkor minimum minden ember fapofával rohangálna és higgadtan kezelne dolgokat. Nálam azt hiszem, nem nyerő ötlet azt latolgatni, engem hogyan érintene. Legalábbis a reakciókat tekintve.

- Az előbb mondtad, hogy nem kell bemutatnom téged magadnak - vág vissza. - Ne arra gondolj, mit csinálsz, hanem ha nem kontrollálnád magad, mit csinálnál. Én is sokszor előbb ütnék, rúgnék, csak aztán ordítoznék, de rendes vagyok és meghagyom az áldozataimnak az esélyt, hogy az előbbit elkerüljék - közli széles vigyorral.

- Olyan régóta csinálom, hogy lövésem sincs, mit csinálnék - vonom meg vállam. - Milyen nagylelkű vagy - nevetek fel utóbbi kijelentésén ismét.

- Tudom. Yoshi például simán nem élne egyébként - közli félig komolyan.

- Ha nem lenne ez a baszott nagy önuralmam, val'szeg ezt én is elmondhatnám simán.

- Azért te egy egészen pöttyet többel rendelkezel nálam és kevesebb az idegesítő infód róla - jegyzi meg félvállról, röhögve. - Nem baj, lassan betanul - közli elégedetten. - Még párszor felhúz, aztán kicakkozom.

- Ha kérhetem, a biztonsági kamerák előtt intézd el. - Deon hangosan felröhög ennek hallatán, nem is bírja egykönnyen abbahagyni, dől jobbra-balra, fogja a fejét, kapaszkodik a lépcsőbe. - Kár lenne, ha nem maradna nyoma, amit később újra meg lehet nézni.

- Persze, aztán bekerülök a pincei fenyítőeszközök listájába, meg ezt a felvételt fogod mutogatni mindenkinek és felteszed YouTube-ra is - heccel.

- Lebuktam - sóhajtom színpadiasan. - Azon a listán már amúgy is fent vagy - jelentem ki teljesen komoly képet vágva.

- Télleg? - kérdezi meglepetten. - Mivel érdemeltem ki?

- Soroljam, vagy azért rájössz magadtól is? - heccelem őt. - Mondd csak, Deon, van olyan ember a környezetedben, akit még nem tettél helyre? - vigyorgok rá.

- Ööö... Nincs? - kérdezi meg nevetve. - Szerintem mindenki kapott már fejmosást tőlem, talán anya és Mamoru nem, de nem esküszöm meg rá. Meg Nishidának még nem kíséreltem meg letépni a fejét, csak beközöltem neki anno, hogy Tatsuki az én kutyám, ezt tartsa tiszteletben. Ennyi, mindenkinek a képébe mondom, mit gondolok - jelenti ki büszkén.

- És pont ez az, amit mindenki bír benned - lököm oldalba könyökömmel játékosan. - Szerinted meddig bírja még?

- Tudom - mondja megint elvigyorodva, átkarolva derekam és vállamnak döntve a fejét. - Attól függ, hogy hagytad ott. Mit csinált?

- Sírt... - mondom elkomorulva. Deon érezhetően megfeszül egy kicsit a döbbenettől. Lassan elhúzódik és mintha ellenőrizni akarná, hogy igaz-e, amit hallott, rám néz. Igen, kölyök, igaz.

- És otthagytad? - kérdezi alig kinyögve.

- Percekig hagyta vagy inkább tűrte, hogy öleljem, aztán kidobott... - felelek csendesen, valahol megmagyarázva ezzel azt is, miért voltam olyan állapotban, amilyenben, mikor Deon megjelent a lépcsőházban.

- Korábban is... sírt?

- Először akkor, mikor visszajöttek Bakarival és kettesben maradtunk végül. Nem bírtam cérnával. Amint újra magamhoz ölelhettem, elsírtam magam, nem sokkal később ő is... Mostanában is előfordult, de akkor hagyta, hogy mellette legyek. Mindegy, ezt a mostanit én basztam el igazából, szóval nem csodálkozom azon, hogy elküldött a francba, csak kibaszottul szar érzés volt.

- Megértem és elhiszem. Mivel tudja, hogy jövök és még nem keresett, vagy befáradt és alszik, vagy gondolkodik és nem figyeli, vagy feltételezi, hogy már együtt vagyunk. Megyünk? - kérdezi a fejével biccentve a lakás felé.

- Menj csak! - kérem őt komolyan. - Maradok, amíg ő maga nem akar látni...

- Ne hülyülj meg! - szól rám igazából. - Frászt kap, ha nélküled megyek vissza, az meg nem kérdés, hogy látni akar.

- Akkor menjünk - adom meg magam és állok fel. Most már Deon is feltápászkodik.

- Mázlid van, hogy belementél, elég necces lett volna feltuszkolni vagy felrángatni a lépcsőn, be a lakásba - vallja be, miközben lassan szedi a fokokat.

- Arra befizettem volna - vigyorodom el végül, ahogy elképzelem, hogy Deon felrángat. Látványos lett volna. Végül megállok az ajtó előtt, kinyitom azt Deonnak és előre engedem a kölyköt.

- Azt hiszem, a szomszédok is popkornnal moziztak volna - árulja el játékosan, majd leveti cipőjét, feldobja kabátját az akasztóra és már megy is előre megkeresni Tatsukit, noha ügyel rá, hogy ne maradjak le mögötte nagyon.

- Kész szerencse, hogy erről nem készült volna felvétel. Kávét?

- Te nagyon rá vagy indulva egy olyan videóra, amin valakivel erőszakos vagyok! - heccel. Elnevetem magam. - Jöhet.

- Simán verné a mostani akciófilmeket - felelek neki, miközben a konyhába megyek, hogy elkészítsem a kávékat. Rakok fel még egy adagot főni. Deon miatt nem aggódom, otthonosan mozog a lakásban, s míg a kávé készül, bögréket veszek elő, a mosogatóban lévőket pedig elöblítem, majd elrakom a helyükre. Azt hiszem, Tatsuki mellett a rendmániám kezd egyre nagyobb és veszélyesebb méreteket ölteni. Miután lefő a kávé, elkészítem azokat, s mivel Deon nem jön vissza sem egyedül, sem Tatsukival az oldalán, így kezembe véve a bögréket indulok el vissza a nappaliba. Lerakom az asztalra őket, s a dolgozószobára pillantok. Az ajtó nyitva, Tatsuki a földön ül, Deon pedig mellette térdelve öleli őt. Hatalmas rumli és pusztítás fogad, de végülis én akartam, hogy dühöngje ki magát. Az asztal lesöpörve, a szék a sarokba rúgva, a szekrény felborítva jelzi, hogy a szoba gazdája talán nem is olyan régen még ily’ módon igyekezett átrendezni a terepet. Nem szólok semmit, csak megállok az ajtóban karba tett kézzel és nézem őket. Tatsuki felpillant rám, barna szemei tele vannak bánattal, én pedig rohadtul képtelennek érzem magam bármire is most. Szeretném, ha megszólalna, ha mondana valamit, mindegy, mit.

- Megnyugodtál? - kérdezi meg tőlem.

- Meg.

- Fel kellene hívni Bakarit... - mondja tétován. Aprót bólintok, majd előhalászom zsebemből a telefonomat és a férfit tárcsázom. Hamar elintézem a dolgot, Bakari nem tesz fel felesleges kérdéseket, egyszerűen biztosít arról, hogy jön, majd bontja a vonalat. Elrakom zsebembe a mobilt, miközben még mindig a tetoválót és Deont figyelem. A kölyök nem marad annyira nyugodt, mint talán mi vagyunk most, elhúzódik a férfitől és aggódva méri végig, s amint kiszúrja, hogy a kezén lévő kötések véresek, már nyúl is Tatsuki ölében pihenő karjai felé, ám ő nem engedi a kölyöknek, hogy megfogja. Persze nem is Deon lenne, ha nem próbálkozna tovább, de Tatsuki a lábával tolja el őt magától.

- Deon... - szólalok meg csendesen és neve említésének hangsúlyában benne van minden, amit most kérnék tőle. Pillantását le sem veszi Tatsukiról, farkasszemet néz vele, látszik, hogy harcolna az akarata teljesüléséért, de a tetováló is úgy néz rá, mint egy veszett kutya.

- Elég legyen ebből a hülyeségből! - morogja a kölyök. Mondana még sok mindent, ám Tatsuki egy szemvillanással elhallgattatja, azzal feláll a földről és elhaladva mellettem a nappaliba indul. - Nem kell úgy csinálnod, mintha...

- Fogd be! - szól rá ugyanúgy, ahogy korábban rám is, s csend lesz. Elindulok én is utána, majd letelepedve mellé a kanapéra kissé talán most bátortalanul közeledem felé. Nem akarok semmit, csak átölelni, hozzábújni, mellette lenni, mert ez a hangulat már katasztrofális. Nem lesz jobb, tudom, mégis közelebb csúszom hozzá és derekára fonva karjaim hajtom fejem vállára. Remélem, Bakari hamar megérkezik. Tatsuki hagyja magát megölelni, s fejét fejemnek dönti. Szorítok az ölelésen, erősebben, birtoklóbban karolom őt magamhoz, mint eddig, s megint képtelen vagyok parancsolni magamnak és az érzelmeimnek. Ez a nap, azt hiszem, ilyen marad most már. Úgy érzem, kár volt felkelni reggel. Persze igyekszem rohadt gyorsan túllendülni a dolgon, de nem megy olyan könnyen, mint szeretném.

- Van valamire szükséged? - találom meg végül a hangom, de a hideg is kiráz magamtól.

- Másra nincs. - Nyugodt, mély hangon felel, Deon pedig mellém ül és ahogy tud, mindkettőnket átkarol.

- Sajnálom - mondom szinte alig hangon, s fejem nyakához fúrom. Sajnálom, ahogy viselkedtem vele, hogy rajta csattant mindaz, ami egész nap feszültté tett, pedig kurvára nem rajta kellett volna csattannia.

- Nincs mit sajnálnod - dorombolja.

- Nem rajtad kellett volna csattannia ennek az egésznek.

- Kin máson? - kérdezi ugyanazon a dorombolós hangon, mosolyogva.

- Senkin.

- Hülyeség - söpri ezzel könnyedén félre a dolgot. Tudom, hogy igaza van, de akkor sem tudok ezen most változtatni. Valamit, ami évekig veled van, a részed, nehéz lerázni egyik pillanatról a másikra. - Nem bírom, hogy mindig befojtasz.

- Nem szándékos... inkább... ösztönös. Tudod, ha... az ember évekig él úgy, hogy ezt csinálja... Mindegy, a magyarázkodás úgysem segít ezen - fejezem is be azelőtt, hogy túlságosan nekiálltam volna megmagyarázni, mi miért van, vagy mit miért teszek. Csak egy rossz kifogás lett volna arra, hogy nem mindig bírok el dolgokkal, hogy van, ami túlnő rajtam, mint a mai nap összes történése. Beszélni szeretnék Tatsukival, elmondani neki a miérteket, de nehéz. Bízom benne, mindennél és mindenkinél jobban, de ettől még... nehezen megy. Nem Deon jelenléte zavar, hiszen a kölyöknek épp az imént tálaltam, egyszerűen csak továbbra sem könnyű beszélnem dolgokról. - Én... - kezdek bele sután. Remekül hülyén festhetek így ezzel a kibaszott nagy határozottsággal és magabiztossággal, így tartok egy kis szünetet, míg rendezem a gondolataimat magamban, hogy legalább normális, összefüggőnek tűnő mondatokat tudjak kihozni a dologból. Deon megérzi és megérti, mire készülök, s bár végighallgatta már egyszer tőlem ezt, most mégis elenged mindkettőnket, majd kimegy a konyhába kezében a neki készített kávéval, mi pedig kettesben maradunk Tatsukival. Akkor is nehéz erről beszélni. - Nem kell részleteznem... hogy... mi volt, miután a Bakari által beadott méreg hatása... elmúlt. Most... megint az van - vallom be, bár rohadt nehezen és remélem, megérti, hogy ha burkoltan is, de azt akartam neki elmondani, hogy megint belecsúsztam a depresszióba. Nem most, még abban a másfél hónapban, mikor nem tudtuk, hogy él vagy sem. - Küzdök az egész helyzet ellen, de... idő kell, még egy kicsi... - mondom csendesen. - Az sem segített ma semennyire sem változtatni ezen, hogy... ma van Mao halálának évfordulója - mondom el ezt is, bár ezt sokkal rosszabb kinyögni, mint az eddigieket, s továbbra is csak fúrom fejem nyakához és ölelem erősen testét. A közelsége nyugtat, az illata segít, ám így is megremegek még mindig ettől. Miután megtetovált, minden változott bennem, de ez a nap mindigis kikészített és val'szeg most azért visel meg ennyire, mert pontosan tudom, hogy elveszthettem volna a mellettem ülő férfit is.

- Ülj az ölembe - kéri csendesen. Eleresztem őt, megtörlöm arcom, majd az ölébe telepszem, szembe vele és szemeibe nézek. Nem tudom, mit mondhatnék még, csak bújnék hozzá, mint egy riadt kölyök. Tatsuki gyengéden ölel, bújtat magához, s amint ismét odafúrhatom fejem nyakához, csókot nyom fejemre. - Nem tudom, te hogy vagy vele... - kezd halk hangon, nyugodtan beszélni -, de ha szükség van rám, én megerősödöm, legyen bármennyire is szar a helyzet. Például amikor ott álltam Kitamurával szemben használhatatlanná roncsolt kezekkel... Tudtam, hogy ha nem győzöm le, megöl és vesz sorra végig titeket... Likvidálja Bakarit, hogy majd kínozhassa, míg bele nem pusztul... előkerít téged a föld alól is, nem számít, hogy ehhez milyen áldozatokat kell még meghoznia... a halálba kínozza a kölkeimet, Jeremyt házikedvencként fogja tartani, míg a kölyök meg nem öli magát... A következő perc már azt a felismerést hozta, hogy megöltem. Fogalmam sincs, hogy, csak tippelni tudtam. Motivál, hogy a gondokat meg kell oldani és nem marad lehetőségem a saját szarságaimmal törődni, ezért amikor megpróbálsz eltusolni problémákat előlem, amiket látok rajtad, csak idegesítesz vele, mert utálom, ha sajnálgatnak, kímélgetnek, meg ilyenek. Már nem törődöm különösebben vele, hogy valamit azelőtt sosem tettem vagy tettem volna meg, most mégis... már nem harcolok és nem próbálom megérteni, egyszerűen elfogadtam, hogy feje tetejére állítod az életem, szétzilálod és újra összerakod. Nem esik nehezemre beszélni, engedni, természetessé vált. Harcolni fogok veled, hogy számodra is az legyen - jelenti ki szelíden. - Ne érts félre, azt mindig imádni fogom, hogy az ösztöneid miatt ellenállsz, harcolsz, hozzád tartozik, nem erről beszélek, hanem arról, hogy gyakorlatilag most már együtt élünk. Nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges, valószínűleg időleges, de nem biztos, még nem tudom, ennyire nem mentem előre azért a gondolkodásban. Az viszont nem időleges, hogy lassan egy párrá csiszolódtunk. Társakká. Osztozunk az ágyon, az ételen, nagyjából mindenen. A terhekben is kellene. Nekem az egyáltalán nem felel meg, hogy te mindent magadra akarsz venni, bokszzsáknak állsz, előlem meg megpróbálod eldugni a gondjaidat. Nem csak azért zavar ez, mert egy kölyök ne akarja egy felnőtt ember keresztjét is cipelni a magáé mellett, hanem mert ha te vállalhattad, ha engedtem, hogy gondozz, mint egy gyereket, akkor a minimum szerintem az, hogy engedsz te is és megosztod velem a gondjaidat, engeded, hogy segíteni próbáljak.

- Igazad van - mondom csendesen, s ezek nem csak üres szavak részemről, tényleg tisztában vagyok vele, hogy így van, hogy beszélnem kellett volna neki a saját gondjaimról is, még akkor is, ha nehéz és előtte sosem volt senki, akivel beszélhettem volna ezekről. Most már van, itt van nekem. - Csak azt hiszem, még szoknom kell ezt... Évekig senki nem volt, akiben annyira bíztam volna, mint benned bízom. Évekig nem volt, akivel megbeszélhettem, ha valamin magamtól nem tudtam túllendülni, mert nem akartam a világ felé sem nyitni egy kicsit sem, de... nem akarom, hogy ez így maradjon, mert tudom, hogy mindennel nem fogok tudni egyedül megküzdeni, ahogy most is nehéz...

- Én mit szóljak? Tizenhárom éves korom óta teljesen zárt voltam, míg az a hülye - biccent a konyha felé a fejével, így utalva Deonra, ezért nem tudom megállni, hogy ne kuncogjam el magam - lassan el nem érte, hogy nyissak. Rejtély, mit és hogy csinált, szörnyen utáltam érte, főleg, mert miután passzolt, csak pár hónap kellett és a folyamat újra elindult, egyre ijesztőbb eredményeket hozott, most meg tessék, itt tartok.

- Ha ez vigasztal, nálam is az a hülye - használom direkt azt a kifejezést, amit ő - érte el, hogy nyissak. Szerinted? Totál hülyén éreztem magam, hogy egy olyan kölyök helyére szánnak csalinak, aki képes ledarálni tíz percben kompletten a Háború és békét, én meg addig kábé két mondatnál többet még anyámékkal sem nagyon váltottam.

- Ki szán milyen csalinak hova és minek? - kérdezi értetlenül. Ezen megint kuncognom kell.

- Még a Feies balhé... Mikor át kellett vennem Deon helyét a versenyen.

- Ja értem! Nos igen... - mondja elmosolyodva. - Bár azt is megnéztem volna, Asaméval mire mentek egymással - heccel is mindjárt.

- Nem lettem volna szép betontömb - vigyorodom el, ezzel megadva a választ, hogy val'szeg akként végeztem volna, mert biztos, hogy nem állok kötélnek sehogy sem.

- Betontömb?

- Vagy halkaja - vonom meg vállam. - Asame falazott be egy-két kölyköt, akik annyira se voltak használhatóak, hogy továbbadja a kínaiaknak. Deon előtt jócskán érdekelt volt a szajhaiparban, ha lehet így fogalmazni. Egyetlen egy kölykön nem adott túl sohasem, mert túl jónak találta ahhoz, hogy megváljon tőle, Eiya azonban kibaszott nagyot hibázott, mégsem végezte betontömbként. Egészen Deonig ő volt az egyetlen suhanc, aki megmaradt hosszú ideig a yakuza mellett, de ő csak arra volt használva, amiért tartották, szajhának - vonom meg vállam.

- Tudom, hogy milyen kölyköket adott el Tokióban, néhány az alvilágban kötött ki - mondja könnyedén Tatsuki. - Viszont nem értem, hogy függ össze ez azzal... Ja. - Valószínűleg mégis lekoppant neki. - Hülye. Nem gondoltam rá, hogy mindenben a kölyök helyébe kell lépned. - Elröhögöm magam.

- Nem lehetett kihagyni. - Nevetek még mindig, bár azt sajnálom, hogy nem láttam az arcát, mikor leesett neki, mire gondoltam.

- Tudtommal Asame sosem bánt Deonnal úgy, mint egy szajhával, nem is mutatták túlságosan egyértelműen a kapcsolatuk mivoltát.

- Nem, Deon csak addig volt szajhának beállítva, míg Hitsuji nem köpte el Feinek, hogy a kölyök több annál. Gondosan ügyeltek arra, hogy más ne lásson többet abból, mint amit ők maguk akarnak kifelé mutatni.

- Vagyis neked abba kellett belehelyezkedned - közli győzedelmesen. Cseles.

- Hát... nem. Addigra már tisztában volt Fei azzal, hogy Deon nem szajha - harapok finoman nyakába.

- De ti nem, hogy a kínai mit tud - tippeli be, miközben szorosabban ölel magához. Ez sem nyert.

- Fei volt olyan hülye, hogy eljött Asaméhoz és a képébe tolta, hogy tudja, hogy Deon nem egy szajha - kuncogom el magam és most csókot nyomok a nyakára a változatosság kedvéért.

- Bukta - mondja, kezei pedig lecsúsznak fenekemre. - Nem hiszem, hogy Deon díjazná a műsort, ő nem tudná fapofával végignézni - emlékeztet elvigyorodva.

- Milyen műsort? - kérdezem meg tőle teljesen ártatlanul, de vigyorogva miközben újabb csókot nyomok nyakára.

- És azt sem díjazza, hogy eljött és szarnak a fejére - szólal meg az ajtófélfának dőlve, sértett képpel, dacosan a szemben lévő félfát bámulva Deon. Tatsuki csak kuncog rajta.

- Nem hiszem, hogy neked kell ecsetelni, hogy működik egy kibékülés - egyenesedem fel Tatsuki ölében még mindig és a kölyökre pillantok, mire a tetoválóból kitör a röhögés. Deon persze fülig vörösödik és dühös szikrák csillannak fel a szemében. Azt hiszem, adott esetben ilyenkor kellene rettegni. Elindul felénk, tekintetét pedig rám szegezi. Állom pillantásait, amúgy sem szoktam menekülni. Belép mögém, majd belemarkol a nyakam alján lévő izmokba. Püff... nyakon csípték a neveletlen kölyökkutyát. Na jó, masszírozásnak jó lenne a dolog, ám Deon szorítása azért annál sokkal koncentráltabb és erősebb.

- Te Shinji... - mellékeli tettéhez szinte fenyegetően. Na tessék, és ilyenkor ne érezze magát az ember ténylegesen is kutyának. Hát jó... Te akartad... Remélem, kibírom röhögés nélkül, csakhogy hatásos legyen, ám határozottan megnehezíti a dolgomat, hogy Tatsuki már szinte rázkódik a nevetéstől.

- Nyüssz! - nézek rá ártatlanul, miközben két kezem felhúzom magam előtt. A nyelvem már azért sem fogom kidugni, bár val'szeg az tarolna.

- Bakker, annyira hülye vagy! - röhög fel Deon is, azzal elereszt és átkarol, majd a nyakamba borulva nevet tovább. - Utállak.

- Tudom - mondom könnyedén. Nem sokáig marad úgy a srác persze, hamar elereszt.

- Amúgy a kibékülésben Yoru a profi, oké?

- Azért te sem panaszkodhatsz - vigyorgok rá. - Tény, hogy azért Asahito mellett... Néha az a gyanúm, hogy csak azért veszekednek ennyit, mert a békülős szexet jobban élvezik, mint a simát.

- Nem is panaszkodom, mert nem szoktunk összeveszni - jelenti ki elvigyorodva. - Ja, ezzel már én is vádoltam Yorut.

- Nem, tényleg nem jellemző, hogy összevesztek. Ti csak alapjáraton gyakoroljátok, hátha egyszer mégis megtörténne.

- Mi van, irigykedsz? - vág vissza meglepetten.

- Rettenetesen - vigyorgok még mindig. Deon felvont szemöldökkel pillant Tatsukira, aki grimaszol egyet.

- Hát... ezek után nem tudom, a helyedben lennék-e - mondja végül nekem a vállamat megpaskolva, gonosz kis vigyorral a száján.

- Majd részletesen elmesélem, mi volt, hogy el tudd dönteni - bújok vissza Tatsukihoz, fejem vállára hajtva, de úgy, hogy lássam azért Deont is.

- Ennyi erővel maradhatsz is nézőközönségnek, vagy beszállhatsz - kuncogja a férfi.

- Nagyon nagylelkű vagy... - morogja mosolyogva, a fejét csóválva Deon.

- Ne rontsd el, még nincs húsz! - szólok játékosan Tatsukira.

- Humorbomba robbant? - kérdezi most már ingatva a fejét a srác. - Inkább hagylak titeket kibékülni, én meghúzom Yoru haját - ajánlja.

- Kész terrorban tartod lassan. Kezdem félteni.

- Bírja a gyűrődést, edzett már, ne féltsd.

- Majd igyekszem - felelek, s közben Bakari is megérkezik, mert motoszkálni kezd a zárral. Csókot nyomok Tatsuki nyakára, majd kimászom öléből, hogy beengedjem Bakarit, ha már a kulcsot sikeresen bent felejtettem a zárban. Az orvos nem szól semmit, csak egy mérges pillantással jutalmaz azért, mert kizártam őt, ha már idehívtam, utána leveti cipőjét és kabátját, majd elindul befelé. Szinte váltják egymást Deonnal, mert a kölyök tényleg komolyan gondolta, hogy meglátogatja Yorut. Megvárom, míg felöltözik. - Kösz - mondom neki komolyan, halvány mosollyal.

- Ugyan - válaszolja kapásból és odalép hozzám, hogy még egy ölelésben részesítsen. - Végre nem zártok ki teljesen mindenből. Kitartást és hívjatok, ha kellek! - Azzal még vet egy utolsó pillantást rám, s megy.


Bezárom az ajtót, majd elindulok vissza a nappaliba. Nagyon remélem, hogy nincs komolyabb baja Tatsuki kezeinek. A két férfira pillantok. Bakari kedve nem túl rózsás még mindig, a felszakadt sebeket ápolgatva, mérgesen koncentrál, miközben ajkai meg-megfeszülnek, Tatsuki grimaszol a fájdalomtól, én pedig leülök mellé a kanapéra, s fejem vállának döntve figyelem, ahogy Bakari dolgozik. A tetováló megadóan felszusszan, igyekszik nem küzdeni az ellen, hogy látom a felszakadt sebeket, pedig csak kérnie kell, hogy hagyjam őket egyedül, de talán lassan kezdi elfogadni a dolgot.

- Jól láttam, hogy a dolgozószobát romba döntötted? - vonja kérdőre őt az orvos.

- Igen.

- Vedd úgy, hogy leadtam a kiselőadást.

- Túltárgyaltuk - állapodnak meg. - Majd állítsátok fel a szekrényt - kéri, én pedig csókot nyomok vállára, majd felállva mellőle indulok el rendet tenni a dolgozószobában. A szekrénnyel megvárom Bakarit persze, de a többit addig is el tudom intézni, s talán Tatsukinak is könnyebb így, hogy nem azt figyelem, mit csinál Bakari. Felszedem a földről az asztalról leszórt cuccokat és visszarakom őket a helyükre. Kezembe kerül az a lap, amire hónapokkal ezelőtt én rajzoltam és elmosolyodom. Álmomban nem gondoltam volna, hogy elteszi. Hát, nem vagyok egy művészlélek, az biztos. Nem tart sokáig rendet rakni, s mikor már tényleg csak a szekrény felállítása marad, visszamegyek a nappaliba. A két férfi csendesen beszélget, cigarettáznak, Tatsuki keze pedig már ismét kötésben van, így letelepedek vissza a kanapéra mellé.

- Elszívom a cigim, aztán segítek azzal a szekrénnyel elbánni - szól szavait nekem intézve Bakari.

- Csak nyugodtan. Kávét?

- Elfogadom - válaszol.

- Máris hozom - állok fel újra és megyek ki a konyhába, hogy Bakarinak is elkészítsem a kávét. A mienk még mindig az asztalon pihen, így nem tart sokáig az egész művelet, majd visszatérve a nappaliba teszem le a férfi elé az övét és kérdőn Tatsukira pillantok, hogy ő kéri-e a sajátját. Még szép, hogy kéri. Elmosolyodik és sejtelmesen a bögréjére sandít. Vajon, ha cicogna neki, odamászna magától? Kétlem. Elveszem azt az asztalról a sajátommal együtt, majd visszatelepedve Tatsuki mellé adom kezébe, megvárva, míg biztosan meg tudja tartani, s rágyújtok. Miután megisszuk a kávét, Bakarival visszaszenvedjük a szekrényt a helyére, felszedegetem a földről, ami még ott maradt és elrendezem őket.

- Otthon mi a helyzet? - kérdezem meg végül, miközben visszatérünk a nappaliba. Otthon... Ez is érdekesen hülyén hangzik így, mert az otthon nekem már elég régóta itt van Tatsukinál, ám az még mindig hülyébben hangzana, hogy... Na mindegy, ne bonyolódjunk bele inkább.

- Semmi új nincs. - A tetováló kuncog egyet, aztán beleiszik a kávéjába.

- Mi a kuncogás tárgya?

- Szerintem az, hogy az otthon alatt mindenki mást ért - válaszol Bakari, Tatsuki pedig a fejét ingatja, jelezve, hogy csak félig van igaza. - Értettem, hogy a Seichirou-házra gondolsz, annak megfelelően válaszoltam. Nem tartózkodom ott túl sokat, portyázom, végzem a dolgom, képzem a tanítványokat és kutyákat.

- Mert az élet sohasem áll meg - telepedek vissza a tetováló mellé.

- Szerencsére - sóhajtja az orvos. Tatsuki elnyomja a csikkét, amiben hamarosan Bakari is követi a példáját, én meg le vagyok maradva, ahogy nézem a kezemben lévő, füstölgő nikotinrudat.

- Hol is szedted össze Rint?

- Kageru területén.

- Nem díjazom, hogy már most új tanítványt szereztél.

- A kölyök tehetséges, nem maradhatott ott, különben a fiad figyel fel rá, Kageru meg egyelőre érje be azzal, amit hagytunk neki birtokba venni - közli keményen. - Utólagos engedelmeddel Anait megbíztam azzal, hogy ellenőrizze a két bátyját, mert tudni akarom, mihez akarnak kezdeni.

- Hibátlan döntés.

- Maradt bárki is életben Kitamura emberei közül? - kérdezek rá végül, ami már egy ideje nagyon is érdekel.

- Nem - felelnek egyszerre, talán kissé szigorúan. Oké, ne egyetek meg. Kicsi vagyok, rágós vagyok és különben is kevés vagyok két ilyen embernek vacsorára.

- Hajtóvadászatot indítottam mindenki után, akiről tudtam, hogy kapcsolatot ápolt Kitamurával - veszi át a szót Bakari -, Tetsuji is azonnal megdöglik, ha csak felmerül a gyanúnk, hogy nem csak belekeveredett a balhéba, hanem több köze volt hozzá, mint amennyit elsírt - morogja, én pedig megnyugszom, s fejem Tatsuki vállának döntöm.

- Mi jön most? - Az én val'szeg hülye kérdéseimen kívül.

- Kitamura területeit Kageru és Katsuri felosztotta egymás közt - veszi át a szót a tetováló -, ők ezzel kiváltak tőlünk, de egyfajta független szövetségesek maradnak. Rendezzük újra a sorainkat, mert ez a győzelem mindenkit egy kicsit előrébb vitt. Bakari átvette a helyem - teszi hozzá.

- Ez mit takar?

- Ideiglenesen ő az utódom, azt csinálja, amit eddig én. - Én is téged, de úgyis tudod. Sejtettem, hogy nem papírrepülőket hajtogat unalmas perceiben.

- Ez azért világos volt - mondom kicsit durcásan, mint egy kölyök.

- Akkor mi nem az? - kérdez rá Tatsuki. - Lassan a körmödre ég - figyelmeztet elvigyorodva a cigimre bökve fejével.

- Tudod, hogy mazochista vagyok és élvezem - kötekedek vele, de elnyomom a csikkem. Sokat nem szívtam belőle, de legalább elégett. - Minden az volt - felelem végül, mert val'szeg fáradok és megint azt kérdezném be, amit elmondtak, csak a hülye fejemmel el voltam valahol varázsolva, és nem fogtam elsőre.

- Az megmagyarázza, miért kötöttél ki Tatsuki mellett - szólal meg Bakari egy fojtott félmosollyal. - Összebútoroztunk - jelenti be megkomolyodó képpel.

- Csak lusta voltam elmenekülni előle - válaszolok neki, Tatsukit heccelve persze, majd utolsó kijelentésén elmosolyodom és a tetoválóra pillantok, aki döbbent képpel bámul a férfira.

- Eljöhetnétek valamikor mondjuk ebédre - hív meg minket csendesen Bakari.

- Szívesen.

- Mitsuko remekül főz, jól fogod érezni magad - győzködi kicsit Tatsukit, aki láthatóan nem tudja, kötélnek álljon-e.

- És gondolom, senki nem fog kényszeríteni, hogy maradj ott, ha mégsem - támasztom meg állam vállán.

- Nem hát - ért egyet Bakari.

- Keressétek meg az állam, mert én nem találom - kéri elmosolyodva, hitetlenkedve nézve hol egyikünkre, hol másikunkra.

- Nekem nagyon úgy fest, hogy a helyén van, de várj csak...! - kérek tőle hirtelen egy kis időt, majd játszva a hülyét benézek a kanapé alá, s vigyorogva egyenesedem fel. - Nem, nem volt ott. - Bakari előre görnyed és rázkódva röhögni kezd. Azt hiszem, meglepődöm, de legalább az én államat is keresni kell Tatsukié mellett.

- Meggyőztél - mondja csendesen végül a tetováló. Szemeit le sem veszi Bakariról, aki csak nehezen nyeri vissza önmaga felett az uralmat.

- Akkor ezt túltárgyaltuk - mosolyodom el végül és Tatsukihoz bújok.

- Holnap délben várunk akkor titeket a Hooaen 12-ben. - Ez gyors volt.

- Te költöztél?! - bukik ki Tatsukiból.

- Könnyebb volt.

- Ott leszünk - biztosítom Bakarit végül, míg a két férfit figyelem.

- Remek. Akkor holnap - búcsúzik felpattanva, s mivel egyikünk sem állítja meg, eltűnik, mint akinek rakétát dugtak a seggébe, én meg pislogok az ajtóra, mint egy hülye.

- Ez... elviharzott... - Értelmes benyögés volt, Shinji, gratulálok!

- Ilyen a másik Bakari - szólal meg elégedetten, mosolyogva Tatsuki. - Szerelmes - állapítja meg.

- Az látszik rajta - karolom át a férfi derekát és csókolok nyakába.

- A holnap lesz habostorta. Akarsz beszélni a korábbiakkal kapcsolatban valamiről? - kérdezi meg.

- Azt hiszem, mindent megbeszéltünk.

- Nekem azzal a szűzkurvás szöveggel nagyon... beszúrtál - árulja el csendesen, elnézve másfele.

- Sajnálom, egyszerűen csak... nem tudom. Nem gondoltam komolyan egyáltalán, csak minden összejött. Szar kedvem volt, te is morogtál... Tudom, hogy nem mentség, nem is akarok mentegetőzni, mert kimondtam. Nem akartalak bántani, sem megbántani...

- Nem haragszom, nem igazán bánt vagy sért... - mondja meg őszintén. - Fogalmam sincs, mi van, csak... van.

- Rosszul esett... fájt...? - kockáztatom meg, de inkább kérdem, mint kijelentem, mire Tatsuki megrázza a fejét. Teljesen úgy érzem magam, mint mikor a vak vezet világtalant. Egyikünk sem egy profi, ha az érzésekről kell beszélni. - Célzásnak érezted?

- Nem egészen, mert a szó második felére nem hiszem, hogy rászolgáltam, de valami ehhez hasonló - válaszolja.

- Ez... eszembe sem jutott, hogy ennek érzed... vagy érezheted... - mondom aprót sóhajtva. - Tatsuki, félsz attól, hogy én...? - Kimondani is abszurd.

- Hogy megdugsz? - kérdez rá ő viszont kertelés és tétovázás nélkül. - Igen - válaszolja is meg. - Amikor visszajöttem, keményen bennem volt a para emiatt és nem azért, mert okot adtál rá, hanem mert tudtam, hogy egy lepkét nem bírnék arrébb lökni - vallja be -, ráadásul a szex eléggé felejtősnek bizonyult egy ideig, mert képtelen voltam begerjedni is. Öngerjesztő volt, mert igazából attól is tartottam, hogy átveszed az irányítást, meg attól is, hogy rohadtul nem fogok tudni semmit csinálni, amivel kielégíthetlek.

- Sosem fordult meg a fejemben, hogy megtegyem. Sem akkor, mikor meg tudod védeni magad, sem most, én... nem vágyom melletted semének lenni. Nem számított volna az sem, ha hónapokig kell arra várnom, hogy megdugj megint - eresztem el őt és törökülésbe helyezkedve a kanapén támasztom meg fejem kezeimen, de nem sokáig tudok így maradni, inkább vállának döntöm fejem.

- Én nagyon sokat gondolkodtam rajta, mert mindig tartottam ettől. És mert félek is tőle.

- Nincs miért... Tökéletesen érzem magam ebben a kapcsolatban. Nem vagyok uke, de melletted nem vágyom seme lenni, Tatsuki. Az sem érdekel, ki mit gondol erről. Ha ez gond lett volna, ha zavart volna, hogy nem lehetek én az, aki megdugja a másikat, nem hagyom, hogy ennyire közel kerüljünk egymáshoz, akkor az első alkalom után ellöklek magamtól... nem pedig vágyom a folytatását.

- A kapcsolattal nincs is semmi baj, a szex meg abszolút rendben van, csak most bosszant, hogy nem működnek rendesen a kezeim, de ebből a szempontból az mindegy, majd helyrejön - közli határozottan. - Mindig azt mondod, mellettem, ami nem jelenti azt, hogy már egyáltalán nem...

- Nem vagyok uke, soha a büdös életben nem is leszek az senki másnak sem. Senki nem kapott meg rajtad kívül ennyire őszintén, mint amennyire őszintén veled vagyok. És igen... melletted, mert téged választottalak, melletted döntöttem, téged akarlak és nem érdekel más rajtad kívül! - morgom kicsit sértődötten. Úgy érzem, megint nem hiszi el, hogy nem kell más, akkor sem, ha vele vége. - Abban a másfél hónapban számtalanszor elmélkedtem azon, hogy ha mégsem élted túl, hogy hagyjam itt ezt a francos életet, mert nem akarok nélküled élni... Tudnék, val'szeg agglegényként pusztulnék meg úgy, hogy többet még a saját kezemmel sem könnyítek magamon, de nem akarok...

- Félreértesz - mondja, s hátratúrja kócos haját. - Én sem akarok nélküled élni. Szartam rá a Kitamurával szembeni harcban, hogy megdöglöm, ha viszem őt magammal, a többieket Bakariék úgyis elintézik, ezt tudtam - közli nyíltan. - Úgy nem akartam megdögleni, hogy Kitamura túlél és úgy nem akartam élni, hogy téged megöl, te előttem halsz meg. Ezt továbbra is tartom, mindenképpen utánam kell meghalnod és nem utánam halnod, mert azt nem fogadom el - jelenti ki határozottan, belenézve a szemembe. - Én is téged választottalak, melletted döntöttem, nevezzük, ahogy akarjuk, a lényege ugyanaz marad. Élvezem, hogy velem vagy, szeretek veled együtt élni, méghozzá eléggé ahhoz, hogy ha túlleszünk ezen a szarságon - megemeli a kezeit célzatosan -, akkor veled menjek a Seichirou-házba is, mert neked oda vissza kell térned. Én végeztem, Shinji, mindent elértem, amit akartam, most már élvezni akarom, viszont neked még bőven van mit elérni és abban én továbbra is támogatni foglak - mondja teljes komolysággal. - Vagy rugdoslak előre - teszi hozzá egy ravasz mosollyal, és én is elmosolyodom ezen. - Beérett nálam is az, hogy nem kell más. Korábban sem kellett, meg voltam veled elégedve, tökéletesen kielégíted minden szükségletem, minden vágyam, csak nem álltam ellen a kísértésnek. Most úgy érzem, nincs kísértés - jelenti ki egyszerűen. Átkarolom és mint egy gyerek, hozzábújok, hogy arcom ismét nyakához fúrhassam, Tatsuki pedig átfog. - Tisztában vagyok vele, hogy nem vagy uke, soha nem is leszel és ez nem zavar a legkevésbé sem. Amit mondtam, nem úgy értettem, ahogy te. Rengeteg változást megéltem, gyakorlatilag nem mondhatom magam ugyanannak az embernek, mint aki öt éve voltam, mert szinte minden megváltozott velem, bennem, körülöttem. Szinte - emeli ki a szót. - Úgy értettem, amit mondtam, hogy ha egyszer mégis dugni akarsz, nem kell a kapcsolaton kívül keresned a lehetőségét. - Azt hiszem, megdöbbenek.

- Nem... - Nem tudok megszólalni, leblokkoltam, zavarban vagyok és a legtöbb, amit jelenleg tenni tudok, hogy sután csókot nyomok nyakára. Jelenleg hiszem és tudom, hogy sohasem akarnám megdugni őt, sem mást, amíg itt van nekem, s ehhez elég az a bizonyosság, hogy ha mégis szeretném, megtehetném, vele... De... egyáltalán nem akarom.

- Rendben, nekem jó így, nem fog hiányozni, de komolyan mondtam, hogy fejben már eldőlt nálam, hogy ha akarnád, engedném - mondja komolyan. - Ösztönből lehet, hogy nem, de az nem számít, megoldanánk.

- Elég az, hogy tudom, hogy megtehetném ahhoz, hogy tudjam, nem akarom megtenni - nyögöm ki ezt az egy mondatot val'szeg nem túl értelmesen.

- Nem is értem, miért csodálkozom még mindig rajtad - közli erőtlen felnevetve. - Hónapokig idegel ez az egész, agyalok, parázom, te meg azonnal visszautasítod. Mondhatom, szép...

- Ha hónapokkal ezelőtt mondod el, val'szeg nem idegeskedtél volna rajta hónapokig. Akkor is visszautasítottam volna - vonom meg vállam.

- Nagyon kevés meggondolatlan dolgot mondok, ilyesmiben pedig egyáltalán nem ismerek viccet - jelenti ki visszakomolyodva. - Visszautasítod, kész, téma lezárva, részemről megbeszélve. Ezek után nem szeretnék megjegyzést a szűz seggemre semmilyen formában és ha igényt tartasz rá mégis, előbb jelentsd be, mert ha visszanyerem az erőm és nem készülök rá, akkor neked megyek - közli nyersen. - Ennyi.

- Jó - nyugtázom ennyivel, bújva hozzá.