107.

Deon

Felsóhajtok, mikor Jeremyből kirobbannak a válaszok. Keserű, halvány mosoly jelenik meg a számon.

- Erre voltam kíváncsi – válaszolok őszintén. - Egy kicsit pontosabb leírásra, mert így tudom csak nyomon követni, valójában – emelem ki a szót – mi van vele. Veheted támadásnak, moroghatsz, dühönghetsz, igazából nem hat meg, mert mindenképpen megszerzem, amit akarok, csak az út nem mindegy, hogy hogyan – közlöm magabiztosan a sráccal. - Láttam már sokféleképp Tatsukit, és mivel tudom, hogy addig nem is fékez, amíg komoly gond nincs, ezért inkább szemmel tartom, mert a kanyartól pár méterre már kurva mindegy, beletaposol-e a fékbe, vagy még azt se.


Komolyan el kell gondolkodnom, mit csináljak. Küldjem utána Bakarit? Remek párost alkottak, verhetetlent, s mióta ő mellettem van, a pirszingesem sorra szedi össze a problémákat. Valami nagyon megbillent Tatsukinál és úgy fest, nem sikerült maga mellé szednie még egy olyan erős markú társat, mint Bakari, akire igenis szüksége van. A hülye erős, de kell neki a fék. Ugyanúgy, ahogy nekem is szükségem van rá. Viszont ő sem fogadja el akárkitől ezt, ahogy én sem.

- Az – értek egyet kurtán. - Tettem érte, hogy befogja rendesen. Meg olyan területen lesz a vörös, ami korábban szőke volt – teszem hozzá. Lassan az íróasztalomhoz sétálok, magam mellé húzom a kukát és a tükörben nézve magam elkezdem kibontani a hajam. - Nem sokat, csak a fazonját akarom megváltoztatni – válaszolok a művelet közben. - Oldalt rövidítem, frufru marad, meg hátul a hossz. Nagyjából így. Általában vágás közben találom ki, pontosan mit akarok – teszem hozzá.


Belekérdez valamibe, amitől félbehagyom a munkát. A tükörből pillantok Jeremyre, aztán szembe fordulok vele és őszintén vállalva az érzéseimet, állom a tekintetét.

- Igen – ismerem el. - Eiji sokat jelentett nekem, de nem többet Tatsukinál – mondom meg egyenesen az igazat. Komorság települ rám, a szomorúság és a bánat megint elönt, tudnék sírni is, de most nem akarom zavarni Asamét. Hagyom őt dolgozni, amúgy is megbeszéltük, hogy tartunk pár óra szünetet, aztán majd felhívom megkérdezni, kér-e egy kávét, és ha igen, akkor azzal, ha nem, akkor pedig nélküle megkeresem. - Ez Eijinek a második hibája volt, márpedig a legtöbb esetben második esély sincs. Megértem őt, mert tudom, mit érzett, de... de abban Asaménak vétózhatatlan igaza volt, hogy aki másodjára is ugyanabba a hibába esik, az harmadjára sem tanulja meg a leckét – vallom be őszintén. - Márpedig elég kockázat van az életünkben, egy belső viszály már végképp nem hiányzik. Eiji azokat próbálta kinyírni mellőlem, akik számomra a legfontosabbak, ezért pedig nincs bocsánat, akkor sem, ha ez nekem is fáj. Én mindig úgy gondoltam, hogy aki nekem hűséget fogad, arra nekem is vigyáznom kell. Nem úgy, ahogy rám vigyáznak, de ha kell, fémmel és vérrel.