114.

Jeremy

Elmosolyodom. Igen, ezt a furcsa kapcsolatot én is láttam a szalonban, ahogy azt is, hogyan változik egymás felé a viszonyuk, ellenben azt is tudom, hogy Tatsuki igenis szereti Deont, ez volt talán az egyetlen érzelme, amit teljes vállszélességgel hajlandó volt beismerni, míg a többit próbálta rejteni minden módon. Fontos neki Deon, holott most mégis úgy érzem, hogy már nincsenek olyan közel egymáshoz, mint azokban a sztorikban, amiket elmesélt nekem. De abban biztos vagyok, hogy fontos neki ez a kölyök, és Deonnak is ő.

- Ezt nekem is vázolta, mármint hogy ne akarjak az érzéseiben turkálni, mert könnyen megüthetem magam. Csak azért volt nekem furcsa, mert eszembe sem jutott semmit sem feszegetni, magamról beszéltem, meg hogy nekem mi a fontos és nem pedig az ő dolgait firtattam. Ezért lepett meg a reakció is. Jobban viseltem volna, ha kiabál, de így, hogy elment, nem nagyon tudtam magammal mit kezdeni, mert azon filóztam, mit csesztem el. Bár azóta sem derült ki, pontosan mi is ezzel kapcsolatban a helyzet, erre valszeg Shinji tud neked választ adni, ha akar. De lehet, hogy ő sem tudja, mi a helyzet – mondom csendesen. Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg tudni akarom én is, hogy Tatsuki miért ment el, vagy mit mondtam, amivel felkavartam őt, mert... néha jobb tudatlannak lenni és lehet, hogy most jobban is járok így. Egyrészt nem kell hazudnom Deonnak, ha olyan a dolog, másrészt pedig ugyan filózom rajta, de lehet, hogy fájna a dolog, amit nehezen viselnék most el. - Igazából pont nem azzal volt bajom, hogy bántani fog, attól nem féltem, inkább... nagyon nehezen viselem, ha valaki érezhetően feszült mellettem és ráadásul tudom, hogy nem kérdezhetek, mert abból gond lesz. Általában ráérzek dolgokra, ha nem is vagyok benne biztos, de azért szoktam nagyjából tudni, mi a helyzet. Na de Bakarinál... - Elmosolyodom. – Semmi érzelem, semmi a kisugárzásában, amivel következtetést tudtam volna levonni a mérhetetlen dühön kívül. Nem tudtam eldönteni, miért, kire dühös, hogy én vagyok az oka, vagy más. Aztán persze kiderült, bár ettől nem lettem boldogabb. Szóval ezzel volt a bajom. Nagyon nem tud velem olyat csinálni úgy, hogy Tatsuki ne nyúzza meg, amivel igazán árthatna nekem, sok mindent elviselek – mondom csendesen. – Az sem zavar, ha semmibe vesz, vagy átnéz rajtam, ebben is volt már részem, el tudom viselni, csak ettől még nem lenne semmi sem könnyebb se neki, se nekem, szóval ez megint olyan, aminek semmi értelme nem lenne. Viszont mivel érzelmeket nem mutat és nem tudok olvasni benne, így nem tudom, hányadán állunk. Valahogy így van ez Shinjivel is, nem tudom, mit gondol rólam, vagy mit nem, mert sosem mutat érzelmeket, csak míg tőle nem félek, sőt, kedvelem, addig Bakaritól tartok – fejezem be ezt a kört. Azt hiszem, mindent elmondtam, ami eszembe jutott. - Erről is tudok, azaz Tatsuki említette, hogy igazából ez nálad szokott reakció volt, és nem tudhattad, mi a helyzet, szóval nem teljesen a te hibád. Sőt, én úgy érzem, egyáltalán nem a te hibád, csak sok minden jött egyszerre. – Majd elmosolyodom. – Azt hiszem, ez a ti különleges kapcsolatotok része, ez hozzátok tartozik és talán neki már az lenne furcsa, ha nem így lenne. Egyéb körülmények között ez nem okozott volna semmi gondod, az meg, hogy így jött össze, hát így jött össze. Egyébként ennek ellenére nekiment a bátyámnak minden gond nélkül és valami bődületes módon elintézte a dolgot, aztán megakadályozta az öncsonkításomat, szóval elég erőteljes megterhelést kapott tőlem is. – Elgondolkodva hallgatom a végét. – Minden célját az alapján tűzi ki, hogy téged támogasson, ezért adta melléd Bakarit, nem? Azt láttam, hogy van némi orvosi érzéke, mert a varrás nagyon precíz volt, így lekezelni és lefertőtleníteni is könnyebb volt. Kiegészítették egymást, de a cél mást kívánt. Ennek ellenére ha olyan van, még mindig őt keresi, szóval részben számít rá, még ha tudja, hogy Bakari neheztel is. – Aztán elkuncogom magam. – Hát eszembe nem jutott volna, hogy Bakarit kihívjam Activityre, de most már meggondolom a dolgot – vigyorgom. – Bár lehet, ő inkább mutogatni szeret, nem?


Végig kell gondolnom a dolgot.

- Hát ha mindent egyszerre akarunk megcsinálni, akkor négy-öt óra. Kell egy vázlat, mert az első sosem lesz tökéletes, csak a második, esetleg a harmadik. Vagy lehet darabolva, akkor mondjuk kétszer két óra, és akkor közben van időm emésztgetni a dolgokat és az segít abban is, hogy már másodjára tökéletes legyen – mondom meg őszintén. Nekem mindegy, melyiket választja, de ha hajlandó nekem modellt ülni, akkor ezt a lehetőséget meg kell neki adni. Nekem jobb lenne a kétszer kettő, mert valahogy úgy jobban megy, de egyben is lehet felőlem, én ráérek, hacsak Tatsuki ki nem talál valamit.


Elröhögöm magam.

- Rendben, én pedig készségesen menekülök, mit szólsz? – vigyorodom el, de hagyom telefonálni. Vajon tudja, hogy megváltozik a hangja, mikor vele beszél? Vagy ilyenekre nem is figyel az ember? De akkor is így van, most teljesen más a hangsúlya, még a levegővétel helye is. Furcsa, vagy sem, sok mindenre képesek az emberek.


Elmosolyodom, mikor Deon kérdez, de elindulok utána, bár a ház óriási, szinte labirintus nekem.

- Itt nem a harmincas pasin van a hangsúly. Legalábbis nálam nem. Egyébként azt mondta Tatsuki, hogy nem árt, ha tisztelettudó vagyok, de nem kell semmire sem igent mondanom, ami nem tetszik és ha nem akarok valamit, azt mondjam meg. Ezzel nem is lenne gond, inkább... szóval ciki nem betartani olyan szabályokat, amiket elvárnak esetleg az embertől, de ő nem ismeri azokat, ezért kérdeztem a dolgot – vonom meg a vállam. – Nem voltál kispályás, azt látom – nevetem el magam –, de ezzel nyerted meg a helyed, nem? Szóval megérte – mosolygok rá, majd elgondolkodom azon, amit mond. – Az a helyzet, hogy amúgy sem hiszem, hogy ezek a formulák, mint névutók meg hajlongás, valóban azt fejezi ki, amit. Úgyis tisztelhetek valakit, ha nem magázom és nem nyalom a cipőjét, ellenben ha megteszem, sem biztos, hogy valóban tisztelem az illetőt és nem a por legaljának tartom. Ezek csak külső dolgok és szerintem nem vezetnek igazán semmire. Sosem tartottam be – vallom be végül. – A suliban sem, amiből volt is bőven problémám, de leszartam, mert ha ennyi a bajuk velem, akkor bekaphatják. Ha valakit tisztelek, az úgyis érezni fogja, ha meg nem, akkor azt is – mondom meg komolyan. – Aztán meg... Na jó, furcsa lett volna úgy dugni valakivel, hogy közben magázom, így eszembe sem jutott, meg hát nem is nagyon tiszteltem őket, sőt... Szóval ez így sosem volt az életem része. Ráadásul kicsi voltam, mikor apu elhagyott minket, és anyu európai normák szerint nevelt, így jobban szeretek mondjuk kezet fogni, mint fejet hajtani – mondom meg őszintén. Eljutunk a... konyha, már értem. Aztán Deon felteszi a kávé kérdését. – Nem, köszi, ma már annyit ittam, hogyha még egyet bedobok, akkor fel-le fogok ugrálni és körbe rohangászni – vigyorodom el. Ez nem kamu, tényleg ilyen tüneteket produkálok, ha túl sok a koffein a szervezetemben, tehát jobb megelőzni az ilyeneket. – Hát, mivel nem igazán ismerem a japán etikettet, így ez a helyzet nem állhat elő, akkor feszengek, ha be kell tartanom, egyelőre pedig lógva érzem magam – vallom be –, vagyis még nem érzem magamat igazán az alvilághoz tartozni, ellenben már valamennyire igen, ezért ilyen lebegésnek érzem egy határon, amit már biztosan át kell lépnem, sőt, fél lábbal már túl is vagyok a vonalon, csak a másik féllel is kéne és az még nem megy, éppen ezért nem tudom eldönteni, mit szabad és mit nem. Ellenben... ha letegezem a yakuzád és megnyúz, akkor megmondalak – nyújtok rá nyelvet gyerekesen, de most jólesik. – De ha lehet, ezeket kerülném. Mármint nem érzem a késztetést a magázásra és kiborítani sem tervezem – teszem hozzá. – Inkább a békére törekszem most, amíg magammal sem vagyok egyensúlyban, márpedig nem vagyok, szóval addig nem kéne külső konfliktus, mert azzal csak jobban megborulok belül.