115.

Jeremy

- Nem akarok az érzelmeiben turkálni, eszembe sem jutott tényleg – mondom komolyan. – Nem tartoznak rám és éppen ezért értékelni sincs jogom őket. Ezért volt nekem furcsa ez az egész, mert nem neki szántam, amit mondtam, vagyis nem így szántam neki. Nem akarom felborítani, vagy bántani. Hosszú ideje az egyetlen biztos pont az életemben, ezzel pedig nem fogok játszani, mert nekem nem éri meg, hogy elveszítsem ezt – mondom ki, de ezzel le is zártam ezt a dolgot, mert nem tudok többet mondani. Nem értek még dolgokat, de majd megértem, azt hiszem. Nekem fontos Tatsuki, ki merem mondani, hogy kedvelem és ez nekem is nagyon fontos. Ráadásul valahol szeretném azt érezni, hogy ő is kedvel engem, ha csak egy parányit is.


Shinji jófej. Remek meglátás, csak... na jó, van egy kis csak a megismerkedésünkben, amit nem tudom, mennyire kéne megosztanom Deonnal vagy sem... de végülis... vagy mégsem, nem tudom. Nem szégyellem, mert akkor nem tettem volna meg, amit, csak olyan furcsa a helyzet, de talán Deon tudna segíteni kideríteni valamit. Vagy hagyjam a francba az egészet? Végül az egyszerűbb megoldás mellett döntök.

- Shinji tényleg rendes és többször helyrerakott, ami kellett is ahhoz, hogy most itt legyek, de ettől függetlenül nem indult valami zökkenőmentesen az ismeretségünk – mondom szemlesütve. Vagy kapiskálni fogja Deon, vagy nem, ez már nem az én dolgom. Gondolom, sejti, hogy Tatsuki megdugott, hiszen ismeri a tetoválót rendesen, szóval... Na mindegy, inkább lépjünk tovább. - Ezt értem, bár biztos lenne acsargás köztetek utána és nem biztos, hogy nem Bakarin éli ki magát utána Tatsuki, de értem, miért szeretnéd ezt és... megnyugtat a tudat, hogy te így látod – vallom be. Nem vagyok régóta Tatsuki mellett, sőt, még csak azt sem mondhatom, hogy igazán ismerem, de már most láttam, mennyi minden van a nyakában és ezeken megpróbálni segíteni nem kis dolog, márpedig szerintem jelen pillanatban erre csak Deon képes és csak tőle fogadná el. - A francba, pedig már elterveztem mindent – kuncogok fel, majd azért picit megkomolyodom. A munka az munka. – Nekem jobb lenne két részletben, hogy közben emészthessem a dolgokat – mondom komolyan -, egyben egyrészt fárasztó neked is, nekem is, de nem kell ennyi időt egy helyben töltened azért – kuncogom el magam. – Csak az kell, hogy meg tudjam figyelni a részleteket, ehhez nem kell mint egy szobor ülni végig. Bár úgy persze könnyebb, de arra senki nem képes.


Elmosolyodom.

- Még azt mondd meg, hova meneküljek – mondom vigyorogva. – Vissza abba a szobába, ahonnan jöttünk, vagy más terved van velem? – kuncogom el magam. – Csak mert elég nagy ez a ház és kicsit olyan labirintus jellegű – mondom komolyabban. – Meg persze furcsa lenne itt eltévedni és belefutni valakikbe, akikbe nagyon nem kéne. Mondjuk a mumusba, aki a szekrényben lakik – kacsintok Deonra.


Elgondolkodom, hogyan fogalmazzam meg azt, ami bennem van és ami miatt nehéz nekem ez a kérdés. Végül nagyot sóhajtok.

- Régen apám sokat tanított minket a helyes viselkedésre, és arra, hogyan kell szabályokat és tradíciókat betartani, ellenben mikor apám elhagyott minket, bennem felborult az egész világ, mivel nagyon apás voltam, rajongtam érte. Akkor még hajlandó voltam dolgokra, egészen addig, míg a bátyám először nem nyúlt hozzám. Onnantól kezdve gyűlöltem apámat, ahogy gyűlölöm ma is. Éppen ezért mindazt, amit tőle tanultam, elhagytam és nem tudok hinni a szellemében. Ezt csak tetézte, hogy mikor elmentem hozzá, hogy segítséget kérjek, kb. elküldött a picsába, miszerint neki sosem volt fia. – Még jó, hogy erről nem akartam beszélni, de tényleg ez mozgat. – Innentől kezdve szartam a hagyományokra és úgy éltem, ahogy jólesett, mert magamnak kellett boldogulnom, mert a kutya nem segített benne. Kihalt belőlem az, ami még hitt ezekben a régi dolgokban. Persze biztosan vissza lehetne hozni, ha arra alkalmas lenne valaki, de csak így egyedül nem megy – vallom be keserűen, mert ez így igaz. Iku mellett megint kezdtek visszajönni dolgok, amik aztán megint meghaltak bennem, ezért nagyon nehéz nekem ez az egész. Mert nem tudok gyűlölet nélkül tekinteni egy csomó mindenre, amit viszont a környezetem képtelen megérteni. - Szuper, mert a tengeri cumókat én sem igen díjazom – kuncogom el magam. Már kezdem érteni, mi volt annyira vicces Tatsukinak. – Anyám nem is nagyon tudta elkészíteni őket, így én is európai kaját tanultam meg főzni. Illetve nagy részben azt tudom jól elkészíteni, mást is esetleg szakácskönyvből, de nem mindig érzek rá pontosan a dolgokra – mondom mosolyogva. – De most nem kérek semmit, előbb essünk túl a bemutatkozáson. Attól nem félek, hogy kiborítom, mert ha nem célom, akkor úgysem sikerülne – kuncogom el magam. – Meg hát... nem akarlak megbántani, de ha képes téged elviselni, akkor velem sem lesz gondja. Még mindig egy szelíd nyuszi vagyok hozzád képes.