117.

Jeremy

Mivel megérkeztünk, nem nagyon válaszoltam Deon kérdéseire, de így, hogy a falat támasztom, van időm átgondolni pár dolgot magamban, dönteni részekben, vagy elhatározásokra jutni. Mikor Deon kijön, rávigyorgok, majd visszaadom a kávéját és feltápászkodom.

- Tudom, hogy megdugta Eijit, mert elmondta ő is, meg Eiji is – mondom komolyan. – Azzal viszont nem voltam tisztában, hogy téged is. Mármint... na mindegy. Szóval szerinted csak én lovagolok még ezen és mindenki más már rég nem foglalkozik vele? – kérdezem meg csendesen. – Egyébként az a legrosszabb, hogy annyi alkalmam lett volna beszélni Shinjivel és mégsem volt rá merszem vagy erőm. Mert fordított helyzetben én ki akarnám nyírni az illetőt, azt hiszem, ennek ellenére mikor kibuktam, vagy rosszat álmodtam, mindig ott volt, és valamiképpen vigyázott rám, azt hiszem – vallom be Deonnak.


Aztán csak elindulunk éppen nem tudom, merre, amikor szembejön velünk egy gyönyörű fehér dög.

- Van macskád? – lepődöm meg és kicsúszik a kérdés a számon. Tetszik az állat, ellenben mivel nem méltat figyelemre, inkább nem nyúlok hozzá, mert ezek a dögök kiszámíthatatlanok. Majd elnevetem magam. – Te se vagy semmi. Szegény yakuzád – húzom egy kicsit, de minden él nélkül, csak mert jólesik, majd mikor elengedi a dögöt és folytatjuk az utunk, megint el kell gondolkodnom, mit is akartam. -Ami azt illeti én el tudom képzelni, hogy mosolyogjon, sőt. Na jó, szóval mindig keresem az emberekben a szépet és a yakuzádban is megvan bőven, még ha nagyon el is rejti valahova mélyre. Az első percben, mikor meglátott, és még nem vette fel ezt a hideg valamit, akkor látszott is rajta, csak gondolom, a jelenlétem nem nyert annyira – mondom csendesen. – Gondolom, az sem segített, hogy próbáltam szobanövénynek álcázni magam – kacsintok Deonra. – Mert ezek szerint nem igazán sikerült. Mindenesetre nem tudom... - kuncogom el magam. – Megenni nem akart, az tuti.


Aztán megint elgondolkodom valamin és végül kinyögöm, ami nyomaszt belülről már egy ideje.

- Deon, hajlandó vagy meghallgatni mindent, amit el tudok neked mesélni magamról? Mert... az az igazság, hogy sosem mondtam el senkinek, Tatsuki ismer belőle részleteket, de az egészet így ahogy van, nem, ellenben nekem lételemem kibeszélni a dolgokat, mert egyébként beleőrülök, mert belülről fojt meg, ha pedig kimondom, akkor könnyebben dolgozom fel. Szóval... - De hülyén hangzott ez az egész, de valóban így van. Megbízom Deonban és már annyi mindent tud rólam, hogy úgyis tök mindegy, márpedig még nem fordult el tőlem, gondolom, ezután sem fog. Vagyis inkább remélem. Ellenben ha kiönthetném neki a szívem, nekem könnyebb lenne és végre lenne valaki, akihez komolyan is fordulhatok, ha valami van. Mert hiszem, hogy Deon ilyen és én kedvelem őt, s úgy érzem, ez kölcsönös, így hát meg mertem kérdezni tőle, maximum lepattint, azt is elviselem.