12.

Jeremy

Felröhög, nekem meg felhúzódik a szemöldököm, mi az isten ilyen vicces ebben. Úgy látom, azt már nem akarja közölni velem, aztán úgy méreget, mintha rögtön fel akarna falni. Most akkor mégis mi van? Talán az arcomra is kiül, hogy ezt most végképp nem értem, pedig próbálom.


Amit mond és ahogyan… Rendben, lehet, hogy túlzásba vittem, elhiszem, de a szavai egy része betalálnak. Már azt is tudom, Eijit honnan szalasztották és mi ő, de ettől nem lettem boldogabb. A kioktatás betalál, így szégyenkezve hajtom le a fejemet. Megértettem, hogy nincs nyavalygás, rendben, befejeztem, de most már igazán abbahagyhatná. Aztán csak ránézek megint, talán egy kicsit dühössé tesz, amit mond, talán még meg is sért, már magam sem tudom, mit érzek.

- Felfogtam – szinte sziszegem a szót. Mitől lettem ennyire dühös, azt nem tudom, de két mély levegő után már nyugodtabban és normálisabb hangvételben folytatom. – Nincs önsajnálat és semmi egyéb. Elfelejtem a múltat és előre koncentrálok – tudatosítom magamban is a döntésemet. Az, hogy hogyan kerültem oda, ahova, már nem fontos, sokkal inkább az, hogy ebben a helyzetben mit kezdek magammal. Még mindig kissé ideges vagyok és dühös. De nem is rá, hanem inkább magamra. Nagyokat fújtatok, hogy megnyugodjak. Rosszul viselem, ha nincs igazam, azt meg pláne, ha ezt még az orrom alá is dörgölik. Tudom jól, hogy igaza van, ettől még nem fogom beismerni, az még nem megy. Inkább nem részletezem tovább a dolgokat. Akkor koncentráljunk előre, kezdjük most és hagyjuk a francba az egészet. 

A következő két kérdés azonban mélyebbre talál, mint hittem. Rendben, a lehetőség adott, bosszút állhatnék, de… És ez a de összeszorítja a szívem. Nem, anyámat nem féltem, már rég elátkoztam a nevét is, nem érdekel, vele mi lesz. De a kicsik… Nem árthatok nekik így, de ha meg hagyom és csak eltűnök, akkor ők lesznek az áldozatai.

- Gondolom, nekem kéne eltartani őket – felelem csendesen. – De fel tudnék nőni a feladathoz. Viszont ha minden így marad és én kilépek véglegesen az életükből, akkor Lucas lépni fog és őket fogja bántani. Nem fog megállni csak azért, mert a kedvenc játékszere eltűnt, keres másikat. – Nem nézek Tatsukira, csak magamban fejtegetem a problémát, ami kettős, határozottan az. – Nem akarom megölni, illetve de, akarom, vagy már nem is tudom. De azt igenis akarom, hogy eszébe se jusson hozzáérni a kölykökhöz, hogy még véletlenül se nézzen rájuk úgy, mint rám. Szeretem a kicsiket – nézek most megint rá –, és nem hagyhatom, hogy azt tegye velük, amit velem. De ez a probléma még ráér, majd ha aktuális lesz, lehet róla beszélni újra.


Na szép, egy újabb kioktatás veszi kezdetét. Bár igaz, amit most kapok, az jogos. Csak arra alapoztam, amit valamikor régen olvastam egy könyvben, de igazából fogalmam sincs, hogy kik ők, vagy mik, vagy mi a közös a két világban, esetleg mi a más. Hamar megkapom a leckét olyan hangnemben, amitől megborzongok. Megértettem, hogy ez nem játék, ennek megfelelően fogom kezelni az ügyet. Tatsuki most megrémít, bár nem tudom, miért. Valahogy annyira furán adja elő ezt a dolgot és Deon… Ki lehet az, akiről így beszél, akit szinte csodál? Nem, azt talán nem. Vagy mégis? Olyan furcsák a hangsúlyok, amikor ő kerül szóba, és én nem tudom megérteni, miért. Bár lehet, ha látom őt is, akkor már tudni fogom. Rendben, akkor ezek szerint megnyertem magamnak azt, hogy túlkoros vagyok a társaságban. Remek. Egyre mélyebbre süllyedek valamiféle szégyenben, mert ezek szerint már lépnem kellett volna korábban, csak nem tettem meg. Nem tudom megmagyarázni magamnak sem, hogy mit érzek, így inkább befogom a számat és csendben hallgatom végig őt. A végén bólintok a felszólításra, megint egy foghegyről hozzám vágott dolog, de azt is tudom, hogyha nem veszem komolyan, akkor könnyen kerülhetek bajba. Tehát alvilági kutya, méghozzá nem is akármilyen lehet. Újra és újra végigmérem és próbálom elképzelni, amint öl, fenyeget, vagy éppen kínoz. Nem tart sokáig és amit látok, az nem valami szép. Az ellenségeivel kegyetlen, tehát nekem az oldalán kell maradom, ez egyértelmű. Nem is nagyon akarok mást, látom benne az erőt és még mindig érzem azt a kisugárzást, ami vonz felé és ami arra ösztönöz, hogy legyek őszinte és ne próbáljam meg átvágni. Nem nagyon ismerheti a félelmet, amit egyelőre nem tudok hova tenni, de majd ha jobban megismerem, talán. Olyan sosem leszek, mint ő, arra képtelen lennék. Mélázásomból újabb kérdések húznak ki és már épp válaszolnék, mikor megcsörren a telefonja. Remek, de várok. Leint, én pedig megdöbbenve figyelem, amint kihangosítja a telefont és az asztalra teszi.

Csak hallgatok. Tehát ő Deon. Úgy szál vitába Tatsukival, hogy kő kövön nem marad, megmondja a véleményét keményen és minden gond nélkül dörgöli a dolgot a férfi orra alá, ám még jobban meglep, amit a férfi mond neki. Tényleg lát bennem valamit, ehhez már kétség sem fér, ahogy ahhoz sem, hogy meg akar ismertetni Deonnal. Ezzel egyelőre nem tudok mit kezdeni, de felsandítok a tetoválóra. Tényleg valami tanítványfélét akar csinálni belőlem? Vagy csak most húzza a másik kölyök agyát? Az arca még mindig kifejezéstelen, de valahol bízom abban, hogy most komolyan beszél. Szerzemény, erre azért kicsit felkapom a vizet, ami az arcomon vörös foltot hagy. Akkor döntsük már el végre, hogy tárgy vagy nem tárgy! Nem egy senki vagyok, még akkor sem, ha ez a Deon nem is vesz semmibe és láthatóan marhára nem kíváncsi rám. Szankcionálni? Most megint a döbbenet vesz rajtam erőt. Hogy mi? Egy kölyök ugrál neki. Megint őt mustrálom, hogy hogy is van akkor most ez. Ki kinek a kije és miért? Jár az agyam, ám a beszélgetésnek vége szakad, a vonal zár és csend lesz, belőlem pedig, mint varázsszóra, dőlni kezdenek a dolgok.

- Azt hittem, nem tekintesz tárgynak. Ellenben szerzeménynek igen? – kérdezek bele abba, ami a legjobban feldühített. – Szóval akkor most pontosan mit is nyerek én melletted, amit Eijinek kéne adnod, ha jól értettem? – folytatom tovább. – És mi az, hogy szankciókat alkalmaz ellened? Mégis ki ő? – Majd sokkal csendesebbre váltok, már nem csak dőlnek belőlem a dolgok, hanem gondolkodni is kezdek. – Ne haragudj, ez így egy kicsit durva volt – sütöm le a szemem megint –, de annyi mindent nem értek, pedig szeretném. És valamiért úgy érzem, hogy ő nem örül annyira ennek a dolognak – bökök fejemmel a telefon felé. Márpedig érzem, hogy vele is meg kell küzdenem, ha tényleg akarom, amit, mert ahogy érzem, a tetoválónak fontos a kölyök, nekem pedig ez a hely, amit most kaphatok. A kesztyűt hajlandó vagyok felvenni, ahogy békejobbot is nyújtani, de ahhoz olyan emberrel kell szembe kerülnöm, aki hasonlóan vélekedik rólam is. Várok, hogy mit fog mondani. Azzal is tisztában vagyok, hogy tiszteletlen voltam, és nem tudom, ezt miként fogom visszakapni, ugyanis eddig minden visszacsapott rám. De állok elébe.