120.

Jeremy

Érzem, hogy valami megváltozik, ahogy Deon mesélni kezdi a sztorit és nem is nagyon tetszik, mert látom elszomorodni, márpedig nem akartam felkavarni, legalábbis nem ennyire, vagy nem így. Elgondolkodom, aztán végül döntök és mivel nem tudom, hogyan reagálna, ha megölelném, csak megszorítom a kezét, hogy jelezzem, megértem őt.

- Nem akarom a helyedet, ahogy szerintem Shinji sem. És... na ezért tuti megölne, úgyhogy nagyon kérlek, ne mondd neki vissza, de Tatsuki egyetlen dolgot tudott nekem biztosan megmondani, és az az, hogy téged szeret. És ezt nagyon komolyan jelentette ki – mondom csendesen. – Hidd el, hogy neked helyed van az életében, ha már nem is az, mint régen. De el kellett engedjen, hogy te boldog légy és most ő is próbál az lenni. Más életet választottál és ő ezt próbálja elfogadni, azt hiszem. Minden téren téged akart magának, de más lett a helyzet és ezt ő így dolgozza fel, mert amit elvág, az nem fáj. Azt mondta nekem, hogy nálatok kétféle fájdalom van, a jó meg a rossz, és szerintem ez rosszul fájt neki, vagy legalábbis így érezte, ugyanakkor annyira fontos vagy neki, hogy elengedjen és hagyjon boldognak lenni. Én nem akarok a helyedre lépni, megelégszem bármivel, amit adni tud nekem, nem vagyok telhetetlen, és meg tudok barátkozni bármivel, de ha véglegesen kiszakítod magad belőle, az megint rossz fájdalom lesz. Nem tudom, ez mennyire volt érthető, de én így gondolom, mert függtök egymástól, még ha nem is mondjátok ki. Esetleg... miért nem beszélgetsz vele megint? Vagyis miért nincs rá lehetőségetek? – kérdezem meg csendesen. - Hát én elég hamar legyőztem a szégyenlősségemet. – Nagyot sóhajtok, de veszek én is egy szálat most a sajátomból és rágyújtok. – Apám akkor hagyott el minket, mikor tíz voltam, a bátyám akkor nyúlt először hozzám, mikor betöltöttem a tizenkettőt. Kibaszott szar volt és nem kívánom senkinek azt, amit akkor átéltem. Mindegy. Azt hittem, egyszeri alkalom, de nem, folytatódott, először kéthetente, majd hetente, később már ennél is többször. Hozzá tartozik, hogy mikor apa elment, anyu kettő, majd három állásban dolgozott, de mi öten voltunk és nem tudott minket eltartani, így Lucast kivette a suliból és elküldte dolgozni, ő pedig rosszul viselte, mert okos volt, tényleg és nagy dolgokat tehetett volna még. De... a lényeg, hogy nagyjából a harmadik alkalomtól anyu már tudta és hagyta. Mert szerinte ezzel fizettem meg, hogy Lucas elhagyta az álmait és ez természetes. Akkor gyűlöltem anyám, ma már csak nem nézem semmibe sem, mert egy anya ilyet nem tehet, még akkor sem, ha félig-meddig megőrült. Aztán mikor betöltöttem a tizennégyet, jutottam be egy bárba, és már az első este hajlandó lett volna fizetni valaki azért, hogy lefeküdjek vele. Akkor nemet mondtam, aztán Lucas valami olyan módon megkínzott, hogy a következő alkalommal már nem mondtam nemet, csak ne kelljen hazamennem. És azóta ez folyt. Heti egyszer hazamentem, hogy megdugjon és békén hagyja az öcsémet, mert őt nagyon szeretem, meg a két húgomat is, amúgy meg minden estét valaki más ágyában töltöttem, a lényeg, hogy kaptam kaját, szállást és néha ruhát is. Na emellé nem fért be a szégyenlősség, úgyhogy az én életemből tényleg hamar kihalt – vallom be csendesen. Meg tudom érteni, hogy Deon miért szorongott, ugyanakkor ez a szorongás nálam kábé az ötödik este elmúlt, mert egyébként nem ment volna és ebbe nem mehettem bele. Újat szívok a cigiből, miközben meghallgatom Deon eszmefuttatását és elszívom a szálat, majd a hamutartóba gyömöszölöm. - Tudom, milyen az, ha valakit annyira szeretsz, hogy mindent megtennél érte – mondom halkan. – Szerettem valakit, már majdnem tizenöt voltam akkor, ő meg huszonsok... De ez nem volt fontos. Úgy kerültem az ágyába, mint mindenki másnak, csak aztán más lett belőle. Iku nem engedett el, másnap is megjelent és megint nála kötöttem ki, aztán harmad- és negyednap is. Már nem is fektetett meg, csak beszélgettünk, megismert. Mindent elmondtam neki, kiöntöttem a szívem, és ő elfogadta. Író volt, igazán tehetséges. Kábé másfél év adatott meg nekünk. Tudott Lucasról is, általában heti egyszer ő vitt haza és megvárt, majd hozzá mentük és a zuhany alatt zokogtam a karjaiban. Tudta, mit érzek és miért teszem és ha nem is vágott hozzá mindig boldog arcot, elfogadta a döntésem. Imádtam, nagyon szerelmes voltam belé és tudom, hogy ő is belém. Aztán... beütött minden. Kiderült, hogy rákja van. Egy nap úgy jött haza, éreztem, valami gond van, és elmondta, hogy meg fog halni. Nem akartam elhinni, zokogtam, könyörögtem, bármit megadtam volna, hogy ne így legyen. Választhatott, vagy kemo és még mondjuk négy hónap, vagy nincs kemo és egy hónapon belül meghal, ugyanakkor nem gyengül le annyira és nem kell a kórházban töltenie az időt. És ő választott, nem ment el kezelésre, mert azt az egy hónap maradékot nekem akarta adni. Üvöltöttem vele, könyörögtem, hogy tegye meg, de aztán beletörődtem az egészbe, mert nem lehetett mást tenni. Minden este szeretkeztünk, el sem tudom mondani, hányszor mondta, hogy szeret, hogy ne adjam fel, hogy eljön majd a sárkányom, aki megvéd. Aztán... az utolsó hetet már kórházban töltöttük, tudtam, hogy haldoklik, ahogy ő is, de figyelmen kívül hagytuk. A karjaimban halt meg, ott feküdtem mellette. És akkor meghalt bennem is valami. Ráadásul... rám hagyott egy csomó mindent, hogy egyenesbe jöhessek, de a családja kiforgatta a végrendeletet, így ott maradtam, hogy sehol. Depressziós voltam, már minden mindegy volt és nem volt hova mennem. Újrakezdtem, lefeküdtem bárkivel, nem érdekelt semmi már. Egyedül azért nem lettem akkor öngyilkos, mert a tesóim járják meg a végén. Aztán valahogy vége lett, a fájdalom megmaradt, de már nem akart megölni, még mindig fáj egy kicsit. Na azóta nem éreztem sosem, hogy valaki szeretne, vagy igazán fontos lennék neki – mondom csendesen. – Persze szajhaként mire vártam volna? Hiszen nem is érdemeltem ki, de... Mindegy. Már mindegy. Szerencsés vagy, hogy szeretnek – mondom kedvesen elmosolyodva. – És mindegy, hogy a yakuzád éppen hideg vagy sem, mert ettől még pontosan tisztában vagy a dolgokkal és csak ez számít. Mikor szívjátok egymás vérét, abban is ott a szeretet, ezt lehet érezni – vallom be. – Persze csak ha valaki nyitott rá. – Majd elgondolkodom. – Ő volt neked minden értelemben az első? – kérdezem meg halkan.