120.

Deon

Egy erőtlen köszi-pillantással tudom értékelni azt, hogy Jeremy együttérzően megszorítja a kezemet. Halvány mosoly is kúszik a számra, ahogy megpróbál megnyugtatni.

- Azt én is tudom, hogy szeret engem – mondom csendesen. – Nem csak azért, mert érzem, hanem mert megmondta. Az egész helyzetet megértem... de ez nem jelenti azt, hogy ettől kevésbé fáj, hogy a boldogságot, amit mindig akartam neki, nem is ismerhetem, mert kizár az életéből miatta – vallom be. – Igen, kétféle fájdalom van számunkra és tudom, hogy későn jöttem rá, hogy mit érez irántam. Nagyon gáz, de nem gondolok bele dolgokba, ezért néha úgy érnek a felismerések, mint egy semmiből jött pofon. Én csak akkor értettem meg, hogy nem egyszerű szeretettel szeret, meg nem csupán tetszem neki, hanem sokkal többről van szó, amikor megkefélt. Egy kósza kamatyért ő se csinált volna ilyet, nem kockáztatja az életét és nem próbál meg kitépni abból, amibe belecsöppentem. Aztán januárban megindult a lavina alattunk ezzel az egésszel, akkor már azt is láttam, hogy mekkora fájdalmat okoz neki az, hogy én viszont tényleg csak szeretettel, de azzal nagyon szeretem őt – mesélem el csendesen. – Próbáltam vele beszélni, nem is egyszer, de ellehetetlenített, vagy egyszerűen megmondta, hogy nem akar velem beszélni semmiről. Nem mellesleg meg Shinji visz mindig, mert testőri kíséret nélkül nem járkálhatok, hacsaknem Asaméval megyünk valahova, úgy meg tényleg nem tudok Tatsukival ilyesmiről beszélni, hogy Shin vagy Asame ott van.


Amit mesél magáról, totál görcsbe állítja a gyomrom és elszorítja a torkom. Asame is elmesélt egy pár ilyet, s most is ugyanannyira szörnyen érzem magam a srácot hallgatva, mint mikor ő mondta el, milyen élete volt. Figyelem, milyen cigit szív. Megfigyelem a dobozt, a füst illatát és kifejezetten kellemesnek tűnik az, amit Jeremy szív, úgyhogy szeretnék belőle. Egyelőre azonban nem érzem helyénvalónak ezzel traktálni, úgyhogy inkább csak közelebb csúszom hozzá az ágyamon, majd a vállára hajtom a fejem. Nem tudok mit mondani, a szám is zárat kap, úgyhogy inkább most én szorítom meg kicsit a kezét, ahogy korábban ő csinálta, aztán elengedem, de maradok a vállán fekve, úgy hallgatom meg, mit mesél Ikuról. Ahogy arról beszél, hogy a nagy szerelmét elvitte a rák, a szívem is összefacsarodik és elsírom magam. Akkor megesik az ilyesmi nálam, ha könyvben olvasok szomorú sztorit, de így, hogy valakinek az igaz történetét hallgatom, még jobban fáj. Yorut is sajnálom és próbálom mindenben segíteni, még ha csak nagyon kevés dolgot is tudok érte tenni, de én úgy érzem, az a kicsi is több a semminél. Nem számít, ha néha goromba velem, elfogadtam olyannak, amilyen és nem veszem fel, egyszerűen lepattintom magamról azokat, amiket simán a fejemnek csap, mikor kivan, hogy aztán, amikor megnyugszik, vele lehessek. A barátja vagyok és egy barát ilyen, ott van az ember mellett. Jeremy mellett viszont senki se volt, ráadásul abba is belegondolok, mi lenne, ha Asaménak lenne ilyen baja, hogy én hogyan érezném magam. Ugyanezt csinálnám, mint a srác, minden percemet vele akarnám tölteni, lehetőleg boldogan és amikor meghalna, vele halna egy részem nekem is.


Jeremy felé fordulok és átkarolom a vállait, arcomat pedig a fejéhez nyomom. Holtbiztos, hogy segíteni fogok ennek a srácnak egyenesbe jönni, hogy meglesz mindene, és ugyanúgy törekedni fogok a boldogságát megtalálni, ahogy Tatsukiét is. Nem múlt rajtam az övé sem, mert mindig mindenkinek magának kell meglelnie a sajátját, de az addig tartó úton mindig fel fogom húzni Jeremyt a földről és kísérem tovább, amikor egyedül nem tud menni. Tudom, hogy igaza van, hogy szerencsés vagyok, és most még inkább annak érzem magam.


Nem tudok válaszolni a kérdésére, mert Kapocs elkezd csilingelni azon a csengőhangon, amit Asame hívásainak jelzésére állítottam be.

- Ó bakker...! – mondom elhúzódva Jeremytől, kicsit röhögve, szerintem tök vörös fejjel, még potyogó könnyekkel. Gyorsan megejtek egy orrfújtást, bár igazából rohadt mindegy, mit csinálok, Asame úgyis hallani fogja a hangomon, hogy bőgtem, aztán a telómért nyúlok és a zöld gombot megnyomva a fülemhez veszem. Nem szólok bele, nehogy aggódni kezdjen, úgyis csak gyors üzeneteket szoktunk így váltani, szóval nem lesz feltűnő.

- Ha még sokáig kell várni rád, kénytelen leszek megenni Shabut - közli velem, mire elvigyorodom és kuncogni kezdek. Még mindig a könnyeimet törölgetem, mert rohadt nehéz kiszakadni abból, amit Jeremy elmesélt, de meg kell védenem Shabut Asame éhségétől, szóval összekaparom magam.

- Shabuuu! - mondom ki a cicvarek nevét szokásosan elnyújtva az u-t. - Te falánk dög, ne bántsd a macskámat! - Ilyenkor, amikor védeni kell, meg amikor rosszat csinál, az én macskám, aztán amikor meg Asamét fűti, az övé. - Megyünk, na! - mondom neki és közben lemászom az ágyról, s intek a pillantásommal a srácnak is, hogy kajatime van.

- Étkező - jelenti ki hangjából hallhatóan mosolyogva és kinyomja. Zsebre rakom a két telefonomat, egyiket az egyikbe, másikat a másikba, aztán kísérletet teszek rendbe szedni magam. Nem azért, mert azt gondolom, hogy Asame elől el tudnám titkolni, hogy sírtam, hanem mert enélkül nem akarok flangálni. Megtörlöm a szemem, még egyszer orrot fújok, aztán megigazítom a szempilláimat, hogy ne tapadjanak össze. A tükörben vetek egy pillantást magamra, áttúrom a hajam, hogy rendesen álljon, ne úgy, mintha az ágyból másztam volna ki, aztán rajtra kész vagyok, s indulok is az étkezőbe.