129.

Deon

Visszatérek a konyhába, ahol Asame még mindig az ölében fekvő macsekkal ücsörög. Elmosolyodom, mert kedvem lenne lefényképezni megint őket, ám mivel híján vagyok a gépnek, marad az a lehetőség, hogy a fejemben megőrzöm a látványt, mint annyi sok mást. Nyugodt léptekkel odamegyek hozzá, aztán Shabu alá nyúlok, megfogom a mancsait, hogy ne akaszthassa bele Asaméba is, aztán a saját ölembe véve foglalom el a helyét. Szegény cicus kezdi megunni, hogy folyton pakolom, most már igazán morcosan néz rám, én pedig megpróbálom dorombolással levenni a lábáról. Megsértődik válaszul. Újfent igazolódik, hogy őt sem lehet egykönnyen megbékíteni. Nem baj, felőlem mehet is, legalább lovaglóülésben ülhetek Asame ölébe és úgy bújhatok hozzá, nem csak így, féloldalasan.

- Miről akartál velem beszélni? - kérdezem meg. Shabu sértettségével nem törődöm, majd elmúlik. Jobban szeret az ölben lenni annál, minthogy megkockáztassa, hogy kipateroljam. Azért persze egy kis dagasztást eszközöl, hogy kényelmessé tegye a fekhelyét, amit apró megugrásokkal és a mancsa megnyomkodásával fogadok. - Nem szabad! - szólok rá megrovóan. Megint sunyja a fülét, nem tetszik neki a hangsúly, de hát ez van, szigor nélkül átveszi az uralmat és az csúnya lenne, ha egy nő, ráadásul egy macskanő uralkodna rajtunk.

- Érdekelne, miért pityeregtél - mondja, mire szégyellősen elmosolyodom. Tudtam, hogy nem fogom tudni előle eltitkolni. Túl jól ismer és nagyon figyel rám.

- Jeremyvel beszélgettünk - kezdem a választ. - Elmondta, hogyan vesztette el a nagy szerelmét és attól totál megborultam. Azt is mondta, szerencsés vagyok, hogy mi itt vagyunk egymásnak és ezt én is nagyon éreztem - vallom be csendesen, aztán átkarolom őt és amennyire Shabutól lehet, szorosabban bújok Asaméhoz. Erősebben ölel magához ő is engem, majd puszit nyom a fejemre. Nem látom, hogy mosolyog-e, valószínűsítem csupán, ahogy most az én szám is felfelé görbül. Nehéz a maccsusszal az ölemben rendesen Asame vállára feküdni, pedig szeretem ezt csinálni. De Shabut is szeretem magunknál tartani, mert ez a vakarcs valahogy igazán kifejez mindent, ami közöttünk van. Nem tudok róla, hogy más állatot tarthatna a yakuzája mellett, inkább kocsit, vagy utazást kap, mi viszont ketten dédelgetünk egy prémes kis élőlényt, vagyis van még hely neki is a szívünkben. És ez tök jó.

- De van más is, ami rosszul érintett, igaz?

- Mire gondolsz? - kérdezem meglepetten.

- Ismerlek, csibe - mondja komolyan. - Látom rajtad, hogy más is bánt.

- Hát... akkor most én nem vágom teljesen ezt... - ismerem be, miközben kicsit elhúzódom Asamétól, hogy egymás szemébe nézhessünk.

- Jeremy nem véletlen van Tatsuki mellett, ahogy te sem véletlen magyaráztál neki dolgokat - kezd bele. - És tudom, hogy bánt, hogy egyre távolabb kerülsz Tatsukitól... - Bele a közepébe. Már elmondtam ezt neki, csak mindig igyekeztem túllépni rajta. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem megy. Leszegem a fejem és megadóan, keserűen felsóhajtok.

- Persze, hogy bánt és az is, hogy nem tudok mit csinálni - ismerem el csendesen. - Próbálok úgy hozzáállni, hogy én csak elcseszni tudom, amit ő most Shinjivel építget, de azért eléggé felkavart, hogy egy olyan srácot talált, mint Jeremy. Mert sokban hasonlítunk egymásra és azok a lehetőségek, amik bennem rejlettek a számára, megvannak Jeremyben is, ráadásul alig két napja, vagy mióta ismerik egymást és még olyasmiket is tálcán nyújt neki Tatsuki, amiket nekem sose kínált fel - vallom be elszoruló szívvel. - Azt gondoltam, pótolhatatlan vagyok, egyedi, különleges... és aztán szembesülhetek vele, hogy nem teljesen. És... azt hiszem... feladtam a küzdelmet ma. - Ahogy ezt kimondom, megint elerednek a könnyeim, mert ez az érzés, hogy elbuktam és feladom, fáj. Nehéz, nyomasztó és szorító. Shabu szőrére potyognak a cseppek, aki meglepetten felnéz rám, de csak megsimogatom a fejét és letörlöm a bundájáról. A kezemre szőrszálak tapadnak, és én csak röhögni tudnék magamon, de már az se megy. Lemondani mindenről... ez nagyon pokoli. Nem is az fáj, hogy Jeremyvel hasonlítunk egymásra és hogy valószínűleg pótolni tud engem, azt, amit velem elvesztett Tatsuki, hanem hogy ez már biztossá teszi azt, hogy én... elvesztettem őt. Hogy már semmi sem lehet olyan, mint amilyen volt tavaly késő ősszel és a tél kezdetén. Megnyuvaszt a kín, üvölteni tudnék... De minek? Attól semmi sem változik meg és hangom sincsen hozzá. Még a macska is megérzi, hogy mennyire megváltozik minden bennem, mert négy tappancsra áll az ölemben és csak néz, néz és néz mindent látó sárga szemeivel. Ha nem nyugszom meg, tudom, hogy mintha a kölyke lennék, hívni fog, apró, kedves cicahanggal szólongat perceken belül, mert a macskák nagyon érzik, mi van egy emberben, ezért hogy ne aggódjon, megsimogatom újra az okos kis fejét, mégis tovább bámul rám.

- Biztos, hogy neked nem akarta felkínálni mindezt? - kérdezi csendesen, magához ölelve újra, hogy megnyugtasson. Rábólintok párszor, hogy így feleljek a kérdésére. - Nem minden csata elvesztése jelenti a háború bukását, Deon - mondja komolyan. Igen, ezt tudom, de... de az ilyen csaták, amikben jobb, ha nem is küzdesz igazából, olyan fájdalmasak és még veszíteni sem könnyebb, sőt. - Különleges vagy, pótolhatatlan... Elvesztenéd őt ezáltal? Inkább lehetőségek rejlenek a dologban, mintsem veszteségek. Ha mindent meg akarsz szerezni, egy idő után nem fogod tudni kordában tartani a dolgokat.

- Milyen lehetőségek? - kérdezem meg.

- Tatsuki neked szánja Jeremyt. Kapsz egy hűséges kutyát tőle, aki átveheti az ő helyét az alvilágban, ha kellően ügyes és tanulékony. Hiszen ez volt a célod Eijivel is, nem? Tanítványt adni Tatsukinak, hiszen téged elvesztett. Jeremyvel ezt most megkaphatja. Te pedig a kapcsolatot az alvilággal.

- Nem ez az, ami fáj - mondom halvány, de keserű mosollyal. Shabu is úgy csinál, mint Asame, dorombolva és dörgölőzve próbálja elmulasztani azt, amit érzek, én pedig kicsit még jobban Asaménak dőlök, a cicust meg magamhoz húzom. Tudom, hogy nem szeretik a macskák az ilyesmit, de ahogy lépked a lábaimon, dagaszt és nem akarok csupa karomnyom lenni. - Nem sajnálom Jeremytől ezt az egészet, sőt. Inkább az bánt... hogy... - Ezt nem tudom, hogyan magyarázzam el.

- Hogy?

- Nekem már nem mond el dolgokat... nem is igazán akar velem beszélni... Persze, elpoénkodik, leolt, de már... halványul, ami volt... Nem tudom ezt elmondani jól... Elvesztem lassan Tatsukit és mivel Jeremy olyan érző és látó, mint én, ráadásul ott van közvetlenül mellette... - Hát így értem a pótolhatóságot. Hogy már nincs rám szüksége, kizár az életéből.

- Miből gondolod, hogy Jeremyvel esetleg megoszt olyan dolgokat, amiket veled régebben, vagy amiket most nem? Jeremy mondta? Az az igazság, hogy ezt kettőtöknek kell megbeszélni Tatsukival. Találgathatunk is, de választ ő tud neked adni igazán.

- Tatsukival rengetegszer próbáltam beszélgetni, de lepasszolt, vagy megmondta, hogy hagyjam békén, Jeremy beszédéből meg sokkal több jött le a mostani Tatsukiról, mint amennyit nekem mutat. Ennyi.

- Eddig sosem adtál fel semmit ennyire könnyen - mondja komolyan. Könnyen?! Mióta is harcolok?! Négy hónapja tuti, de januárban indult meg alattunk a föld. Ez Asaménak a könnyen feladom kategória?! - Most nem tudom eldönteni, tényleg ennyire nehéz, vagy egyszerűen magad sem akarod.

- Elmész te a picsába! - nyögöm mérgesen és még Shabut is lerakom a földre, aki meglepetten, némileg talán ijedten pislog ránk fel. - Eddig, asszem semmit se adtam fel és ezt sem akarom, de már nincs ötletem, hogyan folytassam! - morgom neki alig hangon, miközben kimászom az öléből. Asame persze nem enged, karjaival a testéhez fog, én pedig annyira azért nem akarok szabadulni, hogy komolyan harcoljak ellene. Némi ellenállást azért tanúsítok, aztán hagyom húzni magam, mert az ölelésében mégiscsak jobb lenni, mint a szobámban a párnába nyomott fejjel.

- El - jelenti ki. - Velem szemben képes vagy így morogni és küzdeni, de kibaszottul nem értem meg, vele szemben miért nem. Ha jól rémlik, pont a makacsságod tetszett meg neki, nem? Akkor? Odamész, bezárod a szalonba és kérdőre vonod. Mi az, amit tehet? Kirak? Annak idején is megpróbálta, nem? Az akkori Deon hova lett? - Nem veszett el, csak egy kicsit átalakult.

- Nem lehet valakit arra kényszeríteni, hogy beszéljen a titkairól, az érzéseiről, a gondjairól - jelentem ki csalódottan. - Nem utasíthatom, hogy valljon színt, mert nem úgy akarom ezt, mint... nem is tudom... Nem így akarom. Akarom, de nem vallatni... Joga van kizárni az életéből, a magánéletéből, és tudom, hogy képes vagyok kényszeríteni valamilyen szinten, de nem akarok ezzel visszaélni. Sosem akarom ilyen célra használni a hűségét, mert ezzel csak mindent elcseszek tényleg. Én azt szeretném, ha neki is fontos lenne, hogy újra olyan legyen, mint korábban volt. Nem akarom, mert akarni ilyesmit egyszerűen képtelenség, akarattal itt semmire sem megyek. Amit meg szeretnék, arról le tudok mondani, akkor is, ha valahol beledöglök. - Pont Asame kérdőjelezi meg, hogy vagyok-e még annyira akaratos és makacs, aki ezt, ha kell, nap mint nap tapasztalja? Ennyire elpuhultam volna? Komoly gondok lehetnek velem, ha már ő sem biztos benne, hogy megvan-e még a régi Deon.

- Nem azt mondtam, hogy vallatólámpát dugj a képébe és kínozd halálra, míg ki nem nyög valamit. Annyit mondtam, hogy továbbra is legyél olyan akaratos, mint amilyen mindig is vagy. Ha nem beszél ő, beszélj te. Ha nem akar meghallgatni, tegyél ellene.

- És ha tényleg nem akar beszélni? Ez kölcsönös dolog, Asame - próbálok rávilágítani arra, amit gondolok ezzel az egésszel kapcsolatban. - Ha számára ennyi volt, akkor én hiába akarok akármit... Minden kapcsolathoz két ember kell és ha az egyik kiszáll, a másik megszakadhat, se fog tovább menni a szekér.

- Akkor ezzel is tisztában leszel végül, de amíg csak kerülgeted a forró kását... - Most erre mit mondjak? Asame nyert. Megint. Tatsuki elég gátlástalan ahhoz, hogy az ember szemébe mondja, hogy kész, ennyi, vége, mehet a faszba, de hogy ezt velem szemben is megtenné-e, abban nem vagyok biztos. Végülis valahol igaza is van Asaménak, hiszen ezt sosem kérdeztem meg Tatsukitól, hogy véglegesen elhidegül tőlem és fel is út, le is út, vagy csak átmeneti a mosolyszünet. Hogy miért? Nagyon egyszerű. Mert ha kimondaná, hogy itt a pont helye, már nem lehetne min erőlködni. Nem maradna remény se és akkor igazából fogalmam sincs, hogyan lenne a továbbiakban.


Kimászom Asame öléből, most enged is. Papírzsebkendőt halászok elő a farzsebemből, majd rendbe rakom a képem. Megtörlöm a szemeimet, apró mozdulatokkal eligazítom a szempilláimat, hogy ne maradjanak összetapadva, ilyen módon árulkodva, hogy bőgtem, aztán orrot fújok. Összeszedem a bögréket, majd még vetek egy utolsó pillantást a yakuzámra, aztán eltűnök a konyhában. Könnyen beszél csatákról és háborúról, mikor ő nyeri meg sorra egyiket a másik után.