Nem is vártam, hogy ő oldja meg, ez az én dolgom. A gondolatmenetem inkább oda vezetett, hogy hogyan álljak bosszút úgy, hogy közben irányítani tudjam Lucast és rávenni, hogy folytassa a segítséget otthon. Mert egyedül ezt nem tudnám a nyakamba venni, ezt is érzem, ráadásul egy percig nem akarom anyámat is segíteni, ha teszek valamit, azt csak a tesóimért vagyok hajlandó, így hát köztes megoldást kell találnom, ráadásul a bosszúról sem tettem le még valamilyen szinten legalábbis. Kapok lehetőséget és eszközt, csak találjam ki, mit akarok. Rendben, nem fog sokáig tartani a dolog, azt hiszem, de azért még végig kell gondolnom rendesen, hogyan is tovább.
Látom, hogy jót szórakozik rajtam, mesés. Mindegy, ha ezt sikerült kiváltani belőle, akkor ezt. Amíg nem közömbös, addig tök mindegy. Leülök a székbe és lejjebb tolom a nadrágom, majd azért némileg összefoglalom, mit is szeretnék.
- Balra szeretném, egy kicsit nagyobb helyre, mint a tenyerem – mondom csendesen. – És igen, úgy, ahogy rajzoltad, a kéket – teszem még hozzá. Megfogott az a szín, a rózsa pedig az enyém és nem akarok rajta változtatni.
Mesélni kezd, én pedig hallgatom. Ezek szerint Eiji nem a tanítványa, vagyis az, de nem úgy, ahogy én gondoltam. De ha jól értem, akkor én sem, bár a hanglejtésből érzem, hogy nem feltétlenül jelent ez végleges dolgot. Amit sikerül kiszűrnöm, hogy Deon különleges mind személyiségben, mind tettekben. Ha ez a férfi az utódjának akarta, majd végül egy yakuza mellett kötött ki, akkor kell lennie benne valaminek. Megnyugtat, hogy a jót nézi az emberekben, így ha igyekszem, talán elnyerhetem valahogy, hogy ne csak egy szerzeménynek tekintsen. Félni nem félek tőle, jöjjön, aminek jönnie kell. Bár a tény, hogy Tatsuki elfogadta, mint gazdája, elég komoly dolgokat vetít előre nekem is. Mindenesetre felkészültem rá, hogy meghajoljak előtte, ha ez kell. Tehát egy magányos kutya… Nem tudom, hogy amit a végén közöl erről az utód-dologról, elriasztás, vagy valami egyéb, ahogy azt sem, hogy ezzel mihez kéne kezdenem, így megint csak egy újabb információadagban elraktározódik bennem. Próbálok mindent megjegyezni, hogy ne legyenek nagy ballépéseim, de valahol már most tisztelem ezt a Deont, pedig még nem is láttam. Halványan elmosolyodom, ahogy beszél róla és ahogy mesél, engem meg tud fogni ezzel. Már az is körvonalazódik bennem, hogy is áll össze ez a két világ. Ezek szerint sikerült belenyúlni abba, amelyik a kevésbé barátságos, ugyanakkor egyáltalán nem zavar ez a tény. Ezzel együtt talán valami új is kinyílhat előttem, valami olyan, amiről talán sosem gondoltam, hogy tényleg létezik. Valahol arra is megkapom a választ, hogy nem vagyok tárgyként kezelve, ízonban azt is érzékelem, hogy ha szeretnék, vagy éppen akarok valamit, akkor azt nekem kell elérnem és ha kell, meg kell dolgoznom érte. Ez nem fog gondot okozni, azt hiszem, képes vagyok tanulni és küzdeni is, ha az kell. Megnyugtat a tudat, hogy már ma itt húzhatom meg magam, így kicsit könnyebben engedek fel. Nem félek a fájdalomtól, de szeretném majd látni, ahogy alkot, mert abból sok minden kiderül a számomra, vagyis kiderülhet. Viszont szeretném, ha nem hagyná abba, ha még hallhatnám a hangját is, bár ez nem tudom, mennyire összeegyeztethető, de majd szól, ha nem.
- Mesélj még… - bukik ki a kérés belőlem, majd észbe kapok, ez mekkora hülyén hangzott. Kicsit zavarba is jövök tőle, mert érdekel, hogy mit mond, de maga a tény is, hogy hallom a hangját, fontos nekem. Nem tudom, mit akartam kérdezni, mert a zavarral együtt azt elvesztem valahol. Most félszegen ülök, de nem nézek rá, még véletlenül sem, elveszek abban, hogy szidom magam, mennyire egy hülye tök vagyok. Ám már mindegy, nem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése