Tatsuki
Amint a tökalsó beül a székbe és lejjebb tolja a nadrágját, megemelkedem és a vállánál fogva a támlára nyomom, hogy elfeküdjön egy kissé. Állítok is a széken, hogy jobban hátra tudjon benne dőlni, így már majdnem tényleg fekhet, s nekem is remek rálátást biztosít a célterületre. Míg mesélek, leborotválom az apró pihéket a bőre felületéről és fertőtlenítő folyadékkal áttörlöm, aztán felrajzolom akkorában a rózsát, amekkorában kérte. Nem dolgozom ki aprólékosan, csupán a méret, elhelyezés és viszonyítás végett végzem el ezt a műveletet, ami után majd megnézheti a tükörben, hogy elégedett-e, mert amikor már a tűvel megyek neki a bőrének, kínosabb lesz változtatni bármin. Közben a végére érek a mondandómnak, Jeremy pedig arra kér, „meséljek még”. A szemöldökeim felszöknek a homlokomra, a szemeim elkerekednek, de pár pillanat múlva visszatalálok a szokott kerékvágásba, s némán befejezem az utolsó vonalakat, majd felállok a székemről.
- Nézd meg a tükörben! – utasítom és biccentek neki a rajz- és munkaasztalom között elterülő, egészalakos tükör felé. Bemehet arra a területre, igen, sőt, azt akarom, hogy ellenőrizze a munkám. A minőség időbe és energiába kerül, én pedig ezt szívesen áldozom a művészetemre. – Ha jó, meghúzom a kontúrokat tűvel – teszem hozzá, miközben lehúzom a gumikesztyűket, hogy a szemétbe dobjam őket és majd másikat húzzak. – Egyébként nem tudom, mit akarsz még hallani. Kérdezz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése