144.

Jeremy

Végül csak elnyom az álom, vagyis inkább álomba sírom magam, vagy valami hasonló, mindenesetre nem könnyíti meg a dolgom az sem, amit álmodok. Megint jönnek a rémálmok, csak most megint mások. Halál, fájdalom, megaláztatás. Képek és emberek bukkannak fel. Iku, ahogy haldoklik a karjaimban, Lucas, ahogy a vére a padlóra ömlik, egyre vadabb és egyre durvább képek. Aztán a végén már az én kezemben vannak életek és vérengző gyilkosként ölök meg mindenkit magam körül. Zihálva ébredek meg és ülök fel az ágyban. Még sötét van, nagyon sötét, ezért rápillantok a telefonomra. Éppen csak elmúlt éjfél, ez így nem lesz kifizetődő. Újra ablaknyitás és megint kiülök a párkányra. Most már muszáj aludnom valamennyit, mert hát a két nap alatt csak beájultam kb. és ennyi, de azok nem igazán voltak pihentetőek. Végül csak nem bírom ki és kihúzva egy újabb szál cigit a dobozból gyújtok rá megint, bár most rohadtul nincs kedvem gondolkodni, ellenben a képek kísértenek, ahogy Rick vérben fekszik előttem, vagy éppen Tatsukira támadok, mert... Mert nem tudom, miért, olyan voltam, mint egy veszett kutya, vagy valami hasonló a dolog, minden vörös volt és élveztem, vagyis azt hiszem, élveztem, miközben a másik felem, ami fel is keltett, elborzadt. Tényleg ilyen lennék? Vagy ez csak a két nap hatása? Nem tudom biztosan, de hiszem, hogy én nem ilyen vagyok.


Végül megint betalálom az ágyat és pillanatok alatt el is alszom, de megint nem lesz jobb az álom, bár most éppen engem aláznak meg. Újraálmodom, mikor Lucas először erőszakolt meg, mikor a képembe vágta, hogy semmire sem vagyok jó, hogy csak egy szajha vagyok és semmi több. Újabb emberek jönnek a múltból és aztán a jelenből is. Dobálom magam, miközben mindenki azt mondja, hogy értéktelen vagyok, hogy nem érek semmit, hogy nem érdemlek semmit, hogy egy senki vagyok, egy tárgy. Zokogva ébredek fel, ez most már tényleg túl sok. Kicsászkálok a fürdőbe és megmosom az arcom, majd a tükörbe nézek. Hát, Jeremy, nem festesz valami jól. Hatalmas karikák a szemem alatt, most már kezdenek feketedni is a kialvatlanságtól meg az idegességtől, ráadásul látszik, hogy bőgtem, amit most nem is fogok tudni elfedni. Végignézek magamon és nem tudom befogadni a látványt... már nem megy. Mert valahol elvesztettem magam és ez nem tetszik. Össze kell szedődnöm, muszáj valamit kitalálnom, mert ez így nagyon nem lesz jó, sokáig nem fogom bírni, az tuti. Még pár nap alvás nélkül és végem lesz. Kimászom, vagy inkább csámpázom az ágyhoz, elő a telefont. Hajnal három, remek... Nagyon örülök neki. Mindenesetre újra az ablakpárkány lesz a cél, mert ott legalább kényelmesen érzem magam, vagyis nem tudom... Most gondolkodom el komolyan azon, hogy meg kéne lépni, vagy ki kéne szállni. Mert... mert nem tudom, mert nem akarom, de mégis megfordul a fejemben, majd percek alatt el is vetem. De akkor is, az emlékek, a képek... Pedig álmos vagyok és nem tudok aludni. Végül döntök. Ez így nem mehet tovább. Visszamászom az ágyba és magamra húzom a takarót, fejemet a párnába fúrom és hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam minden, hogy megint kiüssön a dolog. Elsírom magam, most már nem csendesen, hanem remegve és zokogva, ahogy nem szoktam. De segít, valamennyire biztosan, így visszamerülök az álmokba. Most sem szebbek, de legalább már nem gyötörnek annyira, így ha nem is túl mélyen, de végre nyugodtabban alszom, bár hogy ebből mikor kelek majd fel, azt nem tudom.