145.

Deon

Cseppet sem vagyok biztos abban, hogy ha egyedül kellett volna helyt állnom, sikerült volna. Ez megijeszt és bánt, ugyanakkor dühít is egy kicsit. Asame karjaiban most kibőghetem magam, mindent, ami csak eszembe jut. Simogatja hátam, próbál megnyugtatni, Ryuuichi is visszatér mellénk, aztán a forró tenyér rajtam megáll és nem sokra rá egy másik kéz ér hozzám, az a vállamon. Az első dolgom Ryuura nézni, mert meglep valahogy az egész. Ennyire bátortalanul és óvatosan még nem nyúlt hozzám, a tekintetéből azonban látom, hogy nem is ő volt. Hátrapillantok és Jeremyt látom meg. Eléggé be van ijedve, az pedig különösen nagy erővel hat rá, hogy én milyen képet vágok. Ideje tényleg összekaparnom magam. Takashi is befut, úgyhogy biccentek Jeremynek, hogy várjon egy percet, aztán odarongyolok a férfihez. Apró biccentéssel köszöntjük egymást, majd bevezetem a szobába, ahol Tatsuki van. Mindenre elszánt vagyok, ha kell, kiütöm a tetoválómestert, de nem fog akadékoskodni a saját ellátásában, az fix. Az orvos azonnal lámpát kapcsol, ám az ágyon heverő hatalmas test rezzenéstelen marad, egyedül Shinji rándul össze a hirtelen támadt fényvilágtól, tehát a pirszingesem már nincs eszméleténél. A látvány elborzaszt, de nem csak engem. Nem kell magyaráznom semmit, Takashi már veti is be magát, én pedig testőrömhöz sietek.

- Menj el átöltözni – kérem őt, mire azonnal, gondolkodás nélkül megrázza a fejét. Nem fog elmozdulni Tatsuki mellől? Jó, ez belefér, akkor hozatok be Ryuuichivel száraz ruhát, mert így nem maradhat. - Mondott valamit Tatsuki? - kérdezem meg a srácot. Pont leszarom Takashi jelenlétét, az orvost kötelezik a titoktartásra és ez alól ő sem hinném, hogy kivétel lenne, máskülönben nem Asamét kezelné, amikor kell.

- Kitamura a nyomomra akadt - mondja csendesen. - Bakariról semmi hír még mindig? - Válaszul megrázom a fejemet.

- Szükséged van valamire ruhákon kívül? - kérdezem tőle. - Hol van Tatsuki telefonja, a zsebében hagytad? - Remélem, túlélte a harcot, mert szükségem lehet rá. Sőt, elnézve, Tatsuki mennyire sápadt, kezdek biztos lenni benne. - Önnek szüksége van valamire? - kérdezem meg Takashit is.

- Semmire - feleli csendesen Shinji, figyelve a doktort, ahogy ellátja Tatsukit. Le sem veszi a tekintetét munkálatairól, míg én oda se nagyon bírok nézni, mert csavarja és bugyborékoltatja a gyomromat a hányinger. Rosszul vagyok a vér szagától, látványától és tudatától, az idegességtől és a félelemtől. Bénítani próbál a sokk és ahogy küzdök, minden kavarog bennem, most azonban erősnek kell lennem és ki kell tartanom. A kérdésre testőröm bemegy a fürdőbe és előhozza a telefont, majd a kezembe adja. Mocskos, a képernyő megroppant és a hátlapon is hússzú karcolás húzódik, de legalább működik és bekapcsolva is maradt. Takashi leveszi kezéről a gumikesztyűt és egy kulcscsomót nyom a kezembe, aztán tisztát húz és folytatja a sebek kitisztítását. Komoly képet vág, épp csak odaadta nekem a kulcsait, s ez még idegesebbé tesz.

- Add oda Ryuuichinek, és kérd meg, hogy hozzon el néhány dolgot. Ha elmondod, milyen sérülései vannak a férfinak, tudni fogja, mire van szükségem - kéri komolyan. A nyílvesszőket még nem vette ki, valószínűleg Takashi nem végezne olyan munkát, amit Tatsuki csinálna, ha ébren lenne. Ő kihúzná minden szarozás nélkül és őszintén örülök, hogy ezt nem teheti meg.

- Úgy lesz – nyögöm. Furcsa... Úgy érzem magam, mintha valamilyen gyógyszertől szétcsúszna körülöttem a világ. A fejem nyom, szédülök, fázom és már sírni sem tudok. Lebénít a sokk és a félelem, hogy elveszíthetem Tatsukit. És az nem csak az én veszteségem lenne, ez pedig még ijesztőbb. Jobban kellett volna vigyáznom rá, keményebben fogni, előbb dönteni, jobban ragaszkodni az elképzeléseimhez. Küzdenem kellett volna, hogy elkerüljük ezt, hiszen éreztem, hogy egyre gázosabb körülötte a levegő.

- Deon – szólít meg Shinji végre rám nézve, bár tudom, hogy annak ellenére, hogy eddig nem kaptam el a tekintetét, önmagát megtagadni nem tudja, figyel rám, csak most... Tatsuki az első. - Rendbe fog jönni - jelenti ki határozottan. Szeretnék hinni neki, őszintén szeretnék, de attól, hogy ezt bizonygatja, csak még görcsösebb rettegés mar belém.

- Vérre lesz szüksége? - bukik ki belőlem, mielőtt elhagynám a szobát. Tatsuki most úgy fest, mintha nem is élne. Ettől a gondolattól elönti a számat a nyáltenger, a gyomrom pedig akkorát csavarodik, hogy összerándulok, de nem hányom el magam, megküzdök az ingerek ellen a testemmel. Tatsuki él és erős, tehát élni is fog. Saját lábon jött el ide, vagyis van benne annyi szufla, hogy még most se állíthassa meg senki. Rendbe fog jönni; bizonygatom magamnak én is.

- Ezt még nem tudom neked megmondani - feleli őszintén Takashi. - Egyelőre nem, de ez attól is függ, mennyi vért veszít, míg kiszedem a nyílvesszőket - magyarázza komolyan.

- A biztonság kedvéért idehívok valakit, hogy ha kellene mégis – jelentem ki, ezzel jelezve, hogy a kérdést eldöntöttem, s meglepő módon Shinji bólint rá, azzal magára hagyom a hármast. Visszatérek a folyosóra, majd Sárkányhoz fordulok. Asame azonnal mögém lép, hogy elkezdje kimasszírozni az izmaimat, mert a görcs el bírná pattintani őket érzésem szerint. Nincs könnyű dolga, most is kímélni akar, de segíteni is rajtam. - Keress, kérlek, Shinjinek száraz ruhát és add be neki – mondom a férfinek. Biccent nekem, s már menne is, de megragadom a karját és a markába nyomom az orvos kulcsait. - Takashi azt mondta, tudni fogod, mire lesz szüksége, amit el kell hoznod, ha megmondom, milyen sérülései vannak Tatsukinak – szólalok meg könyörgő pillantásokkal nézve rá, hogy így legyen, hogy tényleg tudja, mi kell. Nekem pedig azt, hogy milyen sérülései is voltak tulajdonképpen. Egyszerűbb lenne beküldeni a férfit, ám Shinji olyan elszántan védelmezi Tatsukit, hogy hiába a második apja, kivágná, mint macskát szarni. - Össze van kaszabolva és megverték – mormolom, miközben bal kezemmel még mindig Ryuuba kapaszkodom, jobbal pedig veszettül dörgölöm a homlokomat. Most, a visszaemlékezésemben nézem meg igazán a széttrancsírozott testet, hogy el tudjam mondani, hogy fest. Jeremy árgus szemekkel bámul rám, szemem sarkából megpillantom őt, s a tekintetében azt, hogy most már igazán tudni akarja, mi folyik körülötte. Azt felfogta, hogy baj van, méghozzá nagy és persze, hogy a pirszingesemmel, de a tudásszomja ennyi információ megértése után csak nő. Meg is értem, én is mindent tudni akarnék, ha nem tudnék. - Néhány sebe tépett, elég mély. Nem harapás, inkább... vágás... de tépés... és van olyan seb is, mintha... leháncsolták volna a bőrét... – mormolok újra. Közben kapaszkodom Sárkányba, mert a szédülés újra elfog, ahogy a hányinger is. Nem segít semmit, hogy nincs vérszag, ettől még visszaidézem akaratlanul is. - Nyilak állnak ki a combjából... Törése talán nincs új, csak a bordája, viszont nagyon nehezen kap levegőt... Fejsérülést nem láttam, de végig csukva volt a szeme és érzékeny a fényre... Szerintem sok vért vesztett és egy merő mocsok volt... Szükségesnek ítéltem idehívni a legidősebb fiát, mert az ő vére adható Tatsukinak – árulom ezt is. Kétlem, hogy Asame örömtáncot jár, hogy alvilágiakkal telik meg a ház, de most akkor se szólna szerintem egy rossz szót, ha a legmélyebb ellenzés támadna benne, hiszen ahhoz túlságosan ki vagyok bukva. Azt hiszem, ennyi. Ryuuichi biccent, lefejti az ujjaim magáról, amit cseppet sem bánok, mert én nem bírnám most elereszteni, aztán sarkon fordul és elviharzik. Asame továbbra is igyekszik kigyúrni az izmaimból a görcsöket, nyugtatni, a hányingeremet csillapítani, én pedig egy erőtlen, de hálás pillantást küldök neki. Nem biztos, hogy látszik, de sokat segít, amit csinál.


Azon kezd zakatolni az agyam, mit mondjak Katsurinak, hogyan beszéljek vele és próbálom összeszedni az erőmet, mert anélkül semmi sem megy. Viszont szorít az idő, így nem pöcsölhetek sokáig, ezért a markomban szorongatott telefon képernyőjéről letörlöm a száradozó, koszos vért és a névjegyzékét kezdem túrni. Szerencsére Tatsuki mindenkit a neve alapján raktároz el, tehát hamar megtalálom a férfi számát. Már hívom is. Reszketek, ideges vagyok, hányni tudnék, meg sírni, de minden ráér azon túl, hogy a pirszingesem megkapja a megfelelő ellátást.

- Te sose alszol? - kérdez bele meglepetten a túlsó félről valaki.

- Deon vagyok – szólalok meg a tőlem telhető legnagyobb magabiztossággal. Tudom, hogy ha visszakérdéssel nyitnék, bontaná a vonalat, így inkább bemutatkozom. Mivel még megvan a vonal, ez eddig jó stratégia. - Katsurival beszélek?

- Mit keres nálad Tatsuki telefonja?

- Nincs olyan állapotban, hogy csevegjen. Gyere a Seichirou-házhoz! – kérem és utasítom egyszerre.

- Ő lehet, hogy pacsizik a yakuzákkal, de én nem. – És megszakítja a hívást. Akkor játszunk. Hívom újra. És újra és újra és újra és újra. A nyolcadik után inkább felveszi, mivel ismertes az alvilágban is, hogy nem adok fel dolgokat. - Mivan?! - vakkant bele.

- Most ne menjünk bele részletekbe, de ha meghal, neked sem lesz olyan kurva jó életed, úgyhogy pakold be a segged valami übergyors járgányba és állj bele a gázba, vagy kezdj el menekülni, mert ha megtalállak, kurvabiztos lehetsz benne, hogy könyörögni fogsz, hogy végre megöljelek! - Ezt teszi velem a düh, megacéloz. Morgok és érzem, hogy a szemeim is villogtatom, immár az indulatoktól remeg a hangom és a testem is. Szerintem egyértelmű, hogy nem fenyegetek, hanem ígérek.

- Leszögezném, hogy Tatsuki kurva sokkal lóg nekem...

- Nem, Katsuri, te tartozol neki! - szakítom félbe határozottan. Csak azért vagyok hajlandó csevegni vele, mert hallom, hogy közben kulccsal és ajtókkal babrál, tehát elindult. - Olyan életet élsz, amilyet magad erejéből nem lennél képes, ennek pedig az az ára, hogy ő füttyent és te ugrasz. – És kinyomom. Jön, más nem fontos.


Legszívesebben a földhöz vágnám a telefont, úgyhogy inkább Asame kezébe nyomom, hiszen szükség lesz még rá, aztán idegesen járok pár kört, hogy lenyugodjak. Tatsuki kurva sokat melózott az elmúlt hónapokban, máskülönben Katsuri nem lett volna hajlandó szóba állni velem.

- Hogy van? - szólal meg a folyosó végéről egy női hang. Amint felé fordulunk, Anai kimerészkedik, noha kezében kis méretű nyílpuska van. Hullámos, sötétszín haja copfba fogva, ruházata teljesen fekete, mozgása, mint egy lopakodó párducé. Gyönyörű, kecses és bizalmatlan, akárcsak az imént említett nagymacska. Hogy mondjam meg Tatsuki legidősebb lányának, hogy nem biztos, hogy az apja megéli a reggelt? Mert ha a sebei nem is olyan súlyosak, hogy meghaljon miattuk, elfertőződhetnek és az a veszélyesebb.

- Nem túl jól – válaszolok.

- Kane szerint valaki idegen van itt. Már vadászik rá, de olyan lehet, mint mi és valószínűleg nő. Hova vihetjük, ha elkapjuk? - kérdezi ezt most Asamétól. Olyan, mint ők? Tehát fejvadász vagy őrszem? Esetleg a kettő együtt, mint a két lány? Az nem jelent jót.

- A ház pincéjében van egy erre alkalmas helyiség – válaszol Anainak, majd zsebéből előhúz egy kulcsot és odadobja neki. A lány elkapja, s markába zárja. - A testőrök megmutatják, merre találjátok meg – teszi még hozzá. Kissé kiráz a hideg, hiszen a yakuzám sosem titkolózott előttem, tisztában vagyok vele, hogy évekig használta vallatásokra és túl jó hely ahhoz, hogy ne essek kísértésbe.

- Ha elkaptátok, gondunk lesz rá, ti mindenképpen őrizzétek a házat! – adom ki a parancsot.

- Nem bízol a kutyákban? - kérdezi tőlem gúnyosan elmosolyodva.

- Igazad van, sokkal hatásosabb, ha széttépik, így sosem tudjuk meg, mégis mi a fasz történt – morgok. - De azt hittem, ti büszkék vagytok a képességeitekre – vetem még oda neki, mire dühbe jön, hiszen az arca is kivörösödik és zöld szemei megvillannak. Alig idősebb nálam, ám a harag ijesztővé teszi. Nem hiába mondják, hogy egy nőt nem szabad ingerelni, felbosszantani, vagy megsérteni, engem azonban ez most sem érdekel. Asame a vállamra fog, jelezve, hogy elég nagy a feszültség ahhoz, hogy most még mi is nekiálljuk marni egymást, ezért le kell nyugodnom. Igaza van, nem Anain kellene amúgy sem kitöltenem az indulataimat, ezért csak intek neki, hogy menjen. Testőri kísérettel, valószínűleg a pince felé tart, de még hátrapillant rám. Szemei összeszűkülnek, s nem tudom eldönteni, haragszik-e, vagy inkább furcsa mód elégedett, abban viszont biztos vagyok, hogy sikerült meggyőznöm, vagyis ha elkapják a betolakodót, alkalmam nyílik kifaggatni.