Jeremy
Forog velem a világ és nem segít az sem, amit Deon arcáról olvasok le, mert... süt belőle a félelem, a bizonytalanság, a bánat, a szenvedés, és a rosszullét. Újabb és újabb köröket tesz velem a folyosó, ugyanakkor talpon kell, hogy maradjak. Deon nem mond semmit, Asame és Ryuu is csak figyelnek engem, minket, aztán már csak arra eszmélek, hogy jön még valaki, akit bevisznek a szobába, aztán minden egyre gyorsabban és gyorsabban történik, fel sem fogom igazán. Hátamat a falnak vetve várok valamit, akármit, hogy valaki mondjon végre valamit, ugyanakkor kérdezni nem tudok, de félek... iszonyatosan félek.
Deon végül kijön és Ryuuhoz lépve kér segítséget, aztán ecsetelni kezdi a sebeket és nekem összeszorul a gyomrom, a torkom, a mindenem. Nem hagyhatom, hogy pánikoljak, ugyanakkor nagyon jól el tudom képzelni az egészet. Nem hiszem el, ez nem lehet, megígérte és nem... Tatsuki erős, fel fog épülni, fel kell épülnie. Ha meghal, megfojtom. Nem teheti, nem... Ugyanakkor a kép erősen él bennem és ha nem is tudom, pontosan mi és hol van rajta, azért a képzeletem jócskán beindul és amit látok, azt inkább ne kéne. Ez nekem túl sok, vagy nem tudom, ugyanakkor sem megszólalni, sem megmozdulni nem tudok. Teljesen lefagyaszt a kép, a gondolat, ez az egész.
Megint történik valami, emberek tűnnek el és térnek vissza, új szereplők, vagy régiek, már nem is tudom. Előkerül egy telefon, Deon hív valakit, leteszi, újra és újra hívja az illetőt, aztán elküldi a fenébe, mire én meg már nem tudom, mi zajlik itt. Egy nő közelít, de most fel sem fogom, mennyire szép, vagy ki lehet. Igazából már szinte semmit nem fogok fel, megint elmerülök abban a sötétben, ami bennem lakik. Már csak üvegesen nézek kifelé, görcsösen remegve, miközben egyetlen kép remeg előttem, és az Tatsuki. Nem tudok tőle szabadulni, márpedig most kizárok mindent magam körül, bár nem akarom. Nem vagyok magamnál, nem tudok beszélni, sem megszólalni, a pánik végigég bennem, nem is egyszer futva végig a testemen. Egyszerűen lebénít ez az egész, túl sok, túl intenzív, túl... Már nem tudok parancsolni magamnak, pedig össze kéne szedődni, de nem megy, egyedül nem megy... Belefagyok ebbe a tehetetlen állapotba egyetlen képet látva élesen, fájdalmasan, rettegve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése