147.

Jeremy

Egyre csak kavarognak a dolgok bennem, nem tudok kiszakadni most ebből az állapotból, egyedül nem megy és ettől még jobban kétségbeesem. Sosem éreztem ezt, hogy ne tudnék megmozdulni, hogy ne lehetne valami megoldást találni, hogy ennyire ne tudjak uralkodni magamon, mint most. Nem tudom, mi van velem, nem is értem és így nehéz bármit is tenni. Már semmit nem látok magam körül, igazából a falat sem érzem, csak tudom, hogy ott van, különben zuhannék valahova, azt hiszem.

Aztán egy perc alatt változik valami, megérzek egy kezet a vállamon. Van itt valaki... Sikolt bennem az öntudat, hogy gyerünk, koncentrálj, gyerünk, ki kell hámoznom magam ebből az állapotból, így erőt gyűjtök és feloszlatom a képet magam előtt, hogy aztán tekintetem Deonéval találkozzon. Megviselt, azt látom és beszél is hozzám, bár az első pár szót nem értem meg, Hallom, de nem tudok velük mit kezdeni, aztán lassan a tudat is visszatér, megmozdulok és kezemet a mellkasára csúsztatom, mert... mert nem tudok megszólalni, de érintések kellenek és ezzel jelzem, hogy figyelek, ugyanakkor azt is tudom, hogy ezt lehet, annyira nem fogja díjazni, de nekem kell. Így állunk, miközben hallgatom őt és látom, milyen mocskosul szarul van ő is. De küzd és ez valahol erőt ad nekem is. Lassan az izmaim is felengednek, bólintok a kérésére és mérlegelem, amiket elmond. Aztán Deon elenged, hagyom őt menni, miközben lázasan dolgozik az agyam. Benn Shinji és a doki, nekik tuti nem tudok segíteni, azért ehhez bőven kevés lennék, vagyok... Akkor Katsuri... Na őt fogalmam sincs, hogy kicsoda, de ez nem feltétlenül probléma, aztán a nő, akit elkapnak. Rendben van, itt talán tudok segíteni, bár ehhez nem tudom, mennyire kéne felkészültnek lennem, de a lényegen nem változtat. Deonnak kell segítenem, mert neki tudok. És amint megszületik az elhatározás, máris könnyebb lesz a lelkem és valahol a nyugalmam is. Tatsuki rendben lesz, mert megígérte és mert még nem adja fel. Tudom, érzem, rendbe fog jönni, mert rendbe kell jönnie. Mert be fogja tartani, amit nekem megígért és még nagyon sok mindent nem mutatott meg vagy tanított meg. Ebbe a hitbe ringatom magam, mert így tiszta tudok maradni.


Mire Deon kiér a szobából, megacélozom a lelkem is, most nem zuhanhatok össze. Ugyan Deon már többet tapasztalt, mint én és van mögötte egy erős yakuza is, de ettől még segítségre szorul, ezt érzem. Amint kilép a szobából, mellé lépek és magamat is meglepve nem remeg meg a hangom, sőt, meg tudok szólalni normálisan.

- Rendben van. Mit tudok segíteni? – teszem fel kapásból a kérdést. Iránymutatás kell, mert egyelőre nem igazodom itt ki, de ha ennyit megkapok Deontól, akkor tutira tudom őt támogatni és segíteni. Legalábbis merem remélni, hogy tudok. Majd később, ha meglesz az a nő, szeretnék vele menni kivallatni, de ha nem, az is jó. Amiben most tudok, Deon rendelkezésére állok, nem valami sok, de ennél többet jelenleg nem tudok nyújtani, ellenben ha most lepattint, akkor tuti visszamerülök a szarba, mert most hajt a tettvágy, hogy segíthessek, de ha ez megszűnik, akkor az erő is elvész.