Úgy tűnik, vége, legalábbis erre enged következtetni, hogy Asame eloltja a tüzet és az is, ahogy Deon indulni készül. Ennek valahol örülök, ugyanakkor kicsit talán tartok attól, hogy mi lesz ott kinn. Vajon mi vár minket az ajtó mögött? De amikor kilépünk, viszonylagos rend és nyugalom van. Azt hiszem, Deon kíváncsi rá, mit produkált a yakuzája szerint, ennek hangot is ad, de a végére teljesen más lesz belőle, mire egy apró mosoly suhán át az arcomon. Deon beközli a tutit és már le is lépnek, én meg ott maradok a folyosón egyedül.
Hoppá! Ez új fordulatot hoz, ugyanis minden, amit eddig letoltam a torkomon, most egyszerre szeretne kijönni onnan. Azt hiszem, nem ildomos itt maradnom. Érzékelem, hogy emberek járkálnak, valszeg a testőrség tagjai és jó lenne elmenekülni innen most, ugyanakkor... valahol tartok is attól, hogy mit produkálhatok teljesen egyedül, ennek ellenére csak eljutok Tatsuki ajtajához. Vagy már itt is voltam? Mindenesetre állok és nézem a kilincset komolyan gondolkodva, hogy bemenjek, vagy sem. De... ha most rosszkor nyitok be, vagy valami hasonló... Amúgy sem hiszem, hogy Shinji hagyná, hogy bemenjek, akkor meg semmi értelme hadakozni vele, hátrtáltatni meg nem lenne jó semmit sem.
Közel tíz perc rágódás után végül a saját szobámat választom és oda lépek be. Nagyon úgysem tudok mást csinálni, esélytelen, hogy itt bárki szóba álljon velem, ahogy az is, hogy valami értelmeset tudjak csinálni magamtól. De még rosszabb lesz, hogy nincs járkálás. Remek, ahogy érzem, hogy a gombóc felcsúszik a torkomon, ugyanakkor azt is, hogy megváltozik az érzékelésem, valahogy most megint kezdem furcsán érezni magam. Nem lesz ez így jó. Amint rádöbbenek, merrefelé tartok ezzel, gondolkodás nélkül dobálom halomra a ruhámat az ágyon, mindent és indulok el a fürdőbe. A fuldoklás már bőven megérkezett, alig kapok levegőt, pedig kapkodok utána rendesen, közben meg tudom, hogy egyre-egyre lejjebb csúszok, amit nem akarok, most nem. Összeszedem az erőmet, mert most nem produkálhatok kiborulást, hiszen a kutya nem mentene meg magamtól, és ezzel most megint nem segítek senkinek, szóval még összeszedem magam és utolsó erővel kinyitom a hidegvizes csapot. Abban a pillanatban az egész testem összerándul, az izmaimba görcs áll, de használ, a jéghideg víz végigzúdul rajtam és bár nem a legkellemesebb, mert mintha mindenhol tűket szurkálnának belém, de tűrök és várok. Az viszont tagadhatatlan, hogy agyban segít kitisztulni és lassan megint normálisan érzékelek mindent, csak most a görcsökkel küzdök, de egyelőre nem merem melegebbre állítani a vizet, nehogy visszacsússzak megint. Tűrök, fejemet időnként a csempéhez nyomom, mert jólesik, meg mert így könnyebb megállni a lábamon. Nem tudom, meddig folytatom a sokkterápiát, de kell, mert enélkül tuti nem maradnék magam. Már mindenhol libabőrös vagyok és vacogva fázom, de még mindig nem tágítok, addig csinálom, míg teljesen fel nem tisztulok, akkor elzárom a vizet és törölközőt kerítek magamnak, méghozzá lassan mozogva, mert a görcsöket ki kell mozogni magamból. Remek élmény volt ez is, de legalább tudom, hogy használ, legalábbis végső stádiumban használ. Elmosolyodom saját magamat gúnyolva, mert ez így nem fog működni később.
Rohadtul fázom, mindenem remeg és a fogaim kocognak. Percek alatt kapom fel a ruháimat kinn, de az sem segít sokat, így a takaró alá bújok. Akkor most jön a második lépés, miszerint valahogy ki kell adnom a feszkót, ám érzem az ingert a sírásra. Ez így nem fog előjönni, nem fog kitörni belőlem, pedig valahogy muszáj lesz, így hát azt teszem, amit a legegyszerűbb, ugyanakkor a legjobban megkínoz és elképzelem, milyen lenne, ha Tatsuki meghalna, hogy mi lenne akkor, mit kezdenék magammal, mit éreznék. Használ, először lassan cseppekben, majd már rendesen folyni kezdenek a könnyeim. Felhúzom a térdeim, összekucorodom olyan kicsire, amennyire lehet és sírok. Úgy zokogok, mint már régen tettem, de segít, kifejezetten jobban érzem magam tőle, valahogy felszabadul belül valami, amitől könnyebben és jobban leszek. Menekülni magam elől nem könnyű és most sikerül kiadnom a feszültséget, amitől felszabadul bennem egy újabb adag energia. Ez meglep, mert tényleg újabb és újabb tartalékok kerülnek elő a semmiből. Mindenesetre amikor befejezem és megtörlöm a szemem, már elszántabb vagyok és könnyebb a lelkem. Minden percben változik a dolog, de most már nem tartok attól, hogy rövid időn belül visszatérjen az önkívület. Elgondolkodom, nagyon csinálni semmit nem tudok, ellenben ha csak egy kicsit nem fogok aludni, akkor rövid úton be fogok ájulni a fáradtságtól, ezért végül a döntésem a szunyókálásra esik. A telóm a fejem mellé teszem, mert akkor ha azon keres valaki, érzékelni fogom, bár mintha Deon nem tudná még a számom, de mindegy, majd lesz valahogy, de ha nagyon akar valamit, akkor csak bejön ide. Állítok egy ébresztőt, mert három óránál többet nem akarok kihagyni, az alatt is annyi minden történhet, hogy követni sem fogom tudni.
Most azzal a tudattal fekszem le, hogyha nem alszom, akkor mindenkit hátráltatni fogok és ez használ, mert percek alatt elalszom, sötétben, álmok nélkül, inkább bezuhanva valamiféle semmibe, de ez még mindig pihentetőbb, mint szenvedni a képekkel és harcolni magammal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése