154.

Deon

Belegondolva nekem inkább a harmincas pasik jönnek be. Van néhány huszonöt-hat éves srác is, aki bejön, de azért bőven az idősebbek felé húzok. Gáz? Nem tudom. Teljesen természetes számomra, hogy Asaméval vagyok, pedig tényleg lehetne akár az apám is, ez azonban sosem zavart. Ugyanúgy nem, ahogy az sem, hogy férfiak vagyunk. Szeretem a testét, szeretem őt leszopni is, vagy amikor megdug. Hogy ezek miatt én lennék a bolond vagy a furcsa? Miért? Én komolyan nem értem. Szerencsére nem kellett nagyon megküzdenem senkivel az identitásomat, vagy vágyaimat illetően, nem akart senki lebeszélni arról, hogy közeledjek a saját nememhez, hogy együtt legyek egy nálam kétszer idősebb férfival, de nem is viseltem volna jól, mert nekem ez ugyanannyira természetes és normális, minthogy valaki más nővel van. És most itt van a pincében ez a szőke szexbomba, aki hiába vonz, hiába tartom gyönyörűnek és kívánatosnak, el nem tudnám képzelni, hogy megdugom. Lehet, hogy ezt a tényt már én is egy kicsit furcsának tartom, de betudható annak, hogy szerelmes vagyok ebbe a hülye yakuzába az ölelésemben.


Furcsa mód felébredtem abból a rémes állapotból, amibe Tatsuki megérkezése taszított. Az a tudat, hogy bármi lesz, meghal-e vagy sem, nekem akkor is helyt kell állnom, elkezdett hajtani. Minden kétségbeesésem és félelmem átváltozott masszív aktivitássá, amitől szinte össze akartam csapni az alvilágiakkal, leverni a port Kanén a megszégyenüléseim miatt, tudatni Anaival és Katsurival, hogy kurvára én vagyok a főnök, Oliviát meg lazán szétkínoztam volna, ha Asame nem rak tüzet. Én nem akartam ahhoz az eszközhöz folyamodni, ahogy a sav sem tetszett. Nincs benne semmi, csak hozzáérsz vele a másikhoz és kész, már sikoltozik is. De hol marad az erő, ami benned van? Sehol se látszik. Tatsuki érintésében is az van, amit a só sebbe kenésével okoztam. Nem különösebben gyengéd mozdulat, hiába hathatna akár úgy is, mégis össze bírja szarni tőle az ember magát. És én ezt akartam, érintkezni egy kicsit az áldozatommal, hogy tőlem féljen, ne az eszközeimtől. Mindegy.


Furcsán érzem magam. Van bennem egyfajta eltökéltség, dúl a vérem, nyughatatlan tettvágy zsong a testemben, mégis vágyom arra, hogy most Asame uralkodjon felettem. Tudom, hogy nem csípi az ilyesmit, mert megalázónak tartja, néha viszont imádok a háziszajhája lenni. Izgat. Éppen ezért eleresztem őt és már indul is a játék, letérdelek elé, méghozzá úgy, hogy oldalán végigsiklatom a kezeimet, majd csípőjére érve, térdelve elkezdem kibontani az övét. Átszellemülök ilyenkor, valóban úgy érzem, mintha a szajhája lennék és ez az alá-fölérendelődés lázba hoz. De csak olyankor, amikor én akarom, egyébként nem valószínű, hogy rá lehetne venni, kényszeríteni lehetne, mert bedurrannék tőle. Talán később, játékból simán nyíltan is eljátszanám a kurvát és élvezném, hogy Asame irányít, egyelőre azonban még nem menne, úgy érzem. Minden helyzetben a vele való egyenlőségem, az erőm és a férfiasságom mutatom, ezen a ritka alkalmakkor azonban készségesen elfogadom az alárendeltséget és a gyengeséget. Azt nem, hogy nő, nőies, női lennék, az feldühít. Az más volt, amikor lolitának öltöztem, az egy kivételes eset volt, de akkor sem vágytam nőnek járó bánásmódra. Nem, én férfiből vagyok. Azt elismerem, hogy még nem az, de azt nem engedem megvétózni, hogy azzá fogok válni.


Asame nem hagyja most sem, hogy elétérdelve szophassam le, megfogja a kezeimet és felhúz a földről. Ez az, amitől kellemetlenül érzem magam, ami miatt nem tudok a szemébe nézni és elkezdek a szégyentől égni. Mert nem engedi, mintha ez valami rossz dolog lenne, s mikor felhúz, mindig arra gondolok, hogy romlott vagyok, hiszen időnként vágyom arra, hogy felnézhessek rá, hogy használjon, hogy egy kicsit egyoldalúbb legyen így is a szex kettőnk közt. Mert én mindig úgy érzem, hogy veszettül el vagyok kényeztetve, miközben én alig jutok szerephez. És ez bosszant, indulatossá tesz, mégis tehetetlen vagyok. Mint most is. Mert mit csináljak? Meg kellene ejtenünk egy beszélgetést, de most a gondolat is taszít, hogy egymáshoz érjünk, vagy hogy valamiről is diskuráljunk, ezért megpróbálom kihúzni a kezeim Asame fogásából, miközben hátralépek.


A yakuzám elereszt, bejátszottam már, mikor nem engedett el, hogy nekimentem, mert semmi mást nem akarok, amikor visszautasít, csak azt, hogy távol kerülhessek tőle. Persze nem nagyon tudom őt legyőzni, bár nem is harcolok akkora hévvel ellene, csak... nem tudom, egyszerűen csak szabadulni akarok. S ha nem enged, még akkor sem, mikor támadok, valami... megáll bennem. A szemeim lecsukódnak, a fogaim összeszorulnak, elhagy az erő, a karjaim összefonódnak vagy magam előtt, vagy pedig mögöttem, idővel le kell ülnöm, ami csak törökülésben jó, és ha faggat, mindig mélyebbre süllyedek. Kizárom a külvilágot, visszafojtom még a lélegzésem is, mígnem végre elnyel a sötétség. Utána meg nem emlékszem, mi történt és egy ideig eszembe sem jut. Elég gáz, amikor rájövök, hogy mi volt, de... nem tudom... fogalmam sincs, mit kéne csinálni.


Asame semmilyen képpel cigarettára gyújt, pillantásából látom, hogy vár valami magyarázatot, de ahogy eddig se, úgy most sem kap. Nem tudok ilyesmivel szolgálni, mert nem tudom, miért vágyom arra, hogy szajhaként bánjon velem, hogy ez miért izgat engem. Csak... ez van... és egyikünk sem tudja jól kezelni, ahogy azt a helyzet is mutatja. Feszülten hátrálok az ajtóig, aztán mikor már a kilincsre csúszik a kezem, kissé talán megnyugszom, hogy megmenekültem, küldök egy bocsánatkérő pillantást a yakuzámnak, s angolosan távozom.


És most? Fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. Csalódottnak és megalázva érzem magam, valamiféle dühös indulat munkál bennem és a tettvágy. Azt hiszem, lemegyek a dojoba és szétverem a zsákot, az majd megnyugtat. Előtte azonban belesek Tatsukihoz. Illetve lesnék, mert Katsurit két testőr kíséri egy vendégszobába. Odacsapódom mellé és felnézek rá.

- Hogy van? - kérdezem suttogva.

- Túléli – veti oda nekem könnyelműen. Láthatja, hogy ennyivel nem érem be, mert csak nézem és nézem őt még akkor is, mikor valami löttyöt nyomnak a kezébe, miután a vendégszoba ágyára segítették leülni. Iszik pár kortyot, vet rám pár zord pillantást, aztán kelletlenül felhajtja a minden bizonnyal rossz ízű lét, s felfekszik az ágyra. - Nem bízol az erejében?

- Csak többet akarok tudni – válaszolom passzolva az igazi feleletet.

- Elfertőződhetnek a sebei, amiből komoly bajok lehetnek – kezd vallani végre -, de megkapott mindent, amire szüksége lehet, erős is, Shinji meg ott van mellette, mint egy mindenre kész pásztorkutya, úgyhogy nincs miért aggódni. - Remélem, igaza van, erre viszont nem tudok mit mondani, ezért a pincében fogva tartott nőről akarom megkérdezgetni, aztán hagyom a férfit pihenni.

- Oliviát ismered?

- Ja.

- Ki ő?

- Az ő fia van nálunk. Fejvadász. Miért?

- Kane és Anai elkapta a birtokon – mondom meg.

- Mit keres itt?

- Azt mondta, tudni akarta, hogy Tatsukival mi van. Bakari rendelte a csetepaté helyszínére, hogy segítsen, miatta nem bírja a fényt Tatsuki, de állítólag ő mentette meg.

- Elképzelhető, ám az is, hogy kinyírni akarta Tatsukit. Van miért a bögyében legyen.

- Mi is erre jutottunk.

- Majd Bakari vagy Tatsuki igazolja, hogy kinek az oldalán áll, addig tartsd jól megkötve, különben megnézheted, mire képes.

- Emiatt nem aggódom – mondom komolyan, azzal sarkon fordulok és elhagyom a szobát. Most már mehetek a dojoba.