158.

Jeremy

Arra kapom fel a fejem, hogy valaki kopog. Nem nagyon tudom elképzelni, ki lehet az, de mikor Deon lép be, halványan elmosolyodom. Na most ugrik a majom a vízbe, mert nincs hova eldugnom, amit csináltam, így mindegy is a dolog.

- Dehogy - mondom őszintén, mivel így is gondolom. - Hogy van Tatsuki? - kérdezem meg rögtön, ő biztosan többet tud mint én, miközben helyet csinálok neki az ágyon.

- Felébredt - újságolja, miközben apró mosoly suhan át az arcán, és lehuppan mellém az ágyra. - Helyzethez képest elég jól van, jól kiröhögött, meg felhomályosított egy fejmosás keretében.

- Örülök - mondom mosolyogva, de Deon valahogy olyan furcsa, mintha... Nem is tudom, csak nekem mosolyogna, de közben belül dúl benne valami. Hezitálok, hogy rákérdezzek-e, vagy sem... Aztán végül döntök. - Valami baj van?

- Bajnak nem nevezném, csak... - Látom, hogy betaláltam, mert a mosolya erről árulkodik, ugyanakkor a válasza...Ugyan próbál mondani valamit, de végül csak megvonja a vállát. - Nem tudom... most nem vagyok vidám, ennyi.

- Annak, ha nincs jó kedved, mindig van oka - mondom csendesen, de komolyan, figyelve Deont. - De ha nem akarod elmondani, akkor mondd azt, megértem - mosolyodom el halványan, nem akarom kényszeríteni semmire, eszembe sem jut, de ezek a kitérők tök feleslegesek.

- Van, persze. Nem úgy jöttek ki a lépések, ahogy akartam. Belesültem dolgokba, amik nyomasztanak. Vagyis inkább... bántanak. De majd elmúlik - teszi hozzá. - És ne aggódj, ha beszélni akarok, nem fogsz tudni elhallgattatni, ha pedig nem akarok megszólalni, nem fogsz tudni szóra bírni - jelenti ki ezt már halvány, igazi, kissé ravasz mosollyal.

- Ezt megjegyeztem - kuncogom el magam csendesen. - Tudom, hogy nehéz most neked, még ha ilyen rébuszokban beszélsz is. Talán most neked a legnehezebb. De ennek ellenére helyt állsz és csak ez a fontos - mondom komolyan. - Amik meg bántanak, majd elmúlnak, majd jön helyettük más, amin rágódhatsz.

- Tudod... nem ez az első eset... mármint, hogy muszáj helyt állnom. - Miközben beszél, lábaival kicsit mozog és elnéz az ablak felé. Tehát nem teljesen ez a probléma, bár a gondjainak a része. Ugyanakkor mesélni kezd, én meg hallgatom, mert ha faggatnám, se mondana többet. - Volt már, hogy Asame sérült meg súlyosan... meg is halhatott volna és... én az utódja vagyok... Mi mást csinál egy utód, mint átveszi az elődje helyét? - kérdezi költőien, komoran, csendesen. Tehát nem ez az első eset, mikor ilyen helyzetben van, mikor helyt kell állnia, bár most azt hiszem, sokat segít, hogy a yakuzája segít neki. - Reménykedtem benne, hogy felébred és rendbe jön, de tudtam azt is, hogy semmi esély arra, hogy az ágyban marad, ha nincsenek rendben a dolgok, akkor pedig rosszabbodik az állapota - meséli nosztalgikus szomorúsággal a hangjában. Nem lehetett könnyű helyzet, de azt hiszem, ez a szomorúság mutatja, hogy már akkor is komolyan szerette azt a férfit. - Asame számára fontos a munka, ami egyenlő a yakuzasággal. Kézben kellett tartani a dolgokat, úgyhogy szépen magamhoz vettem a telefonját, némi segítséget kértem Nishidától és Ryuuichitől, s igyekeztem mindent úgy csinálni, hogy amikor felébred, megnyugodhasson, hogy rendben megy tovább minden, nem kell kipattannia az ágyból, én el tudom látni azt, ami akkor szükséges volt. Ez bejött, és akkor megtanultam kezelni azt a szitut, amikor megfagy az ereidben a vér, annyira félsz attól, hogy elveszíted azt, akit szeretsz, és az egyetlen dolog, amit tehetsz érte, hogy helyt állsz, csinálod azt, amit ő is tenne... vagyis az utódjaként viselkedsz. Kegyetlen szar dolog, mert erősnek kell lenned, mikor legszívesebben ott kuporognál végig mellette... menetelned kell, holott annyi erőd sincs, hogy zokogj... Viszont amikor magához tér és azt mondja, büszke rád, jól csináltad... az minden szarságot elfeledtet - vallja be elmélyülő hangon, ahogy a sírás megkörnyékezi. Automatikusan reagálok és megfogom a kezét. Nem támogatni akarom, még csak nem is igazán vigasztalni, egyszerűen csak lenni mellette, hogy kiadja, ami benne van. Ez a helyzet is valami hasonló lehet a számára, mert Tatsuki igenis fontos neki, még ha nem is annyira, mint esetleg Asame. De ettől még hasonlóakat élhet át. - De megmondom őszintén, nincs rosszabb tudat annál, mint amikor megérted, mit jelent igazából - emeli ki ezt a szót - utódnak lenni. Mert akkor rájössz, hogy amikor ő meghal... te nem omolhatsz össze. - Most már egyre erősebben érzem a hangjában, hogy környékezi a sírás. Ugyan nyugodt, komor hangon beszél, de valahogy furcsán, talán ha... Majd meglátjuk, hogy kiadja ezt végre. Ha nem, akkor megpróbálom kihúzni belőle, azt hiszem, ez fontos lehet. - Utódként nem zuhanhatsz meg, gömbölyödhetsz össze az ágyban és ordíthatsz a fájdalomtól, mert akkor minden, ami rád marad, elveszhet. Mert nem gyakori, ha egy yakuza vagy egy alvilági nagykutya utódja vagy, hogy ágyban párnák közt békeidőben hal meg vénségére. Nem... összecsapáskor, vagy mikor az életét próbálják menteni, esetleg később valami komplikáció miatt... És mivel te utód vagy, azonnal a helyébe kell lépned, jó döntéseket kell hoznod, különben megölnek és minden, ami ő volt, ami az övé volt, ami hozzá tartozott, ami... - Elcsuklik a hangja, és most már a könnyek is megjelennek, így közelebb húzódom és átölelem a vállát. Én már azt hiszem, bőven kiadtam a feszültséget, ugyanakkor ő még nem hiszem. Hát itt az ideje. Ennek ellenére kicsit talán beüt, amit mond. Mármint... nem tudom, csak valahogy sikerül ezt is magamra venni, pedig valószínűleg nem kéne. Na mindegy, ez már az én kis hülyeségem. - Az mind... semmivé lesz - mondja persze állhatatosan tovább, amire apró mosoly jelenik meg az arcomon, bár nem hagyom, hogy lássa. Ez Deon, azt hiszem, ennél jobban semmi nem írja le a dolgot. - Utódként... mindent tudnod kell, amit az elődöd képvisel, hogy méltó légy az utódjának, joggal nevezhesd magad annak... de meg kell tartanod önmagad is, hiszen nem klón vagy. Én nem leszek jó Tatsuki utódjának - jelenti ki végül elcsúszó hangon, de ez megint más. Azt hiszem, ezt most a feszültség és fejlődése egyszerre hozta, de ezzel nincs semmi baj. Azért neki most marhára nem lehet könnyű. - Nem születtem az alvilágba, nem élek ott, nincs napi kapcsolatom az egésszel, Tatsuki egyre kevesebbet tanít és ha ez még mind nem lenne elég... egyszerűen nem lehetek két ember utódja. Yakuza leszek, Asame helyét fogom örökölni, azt viszem tovább, amit ő képviselt. Ezt akarom és emellé nem fér be az, hogy Tatsuki dolgait is örököljem. Ha meghalna, most minden elúszhatna, mindenki szétszéledhetne, sokan meghalhatnának... Nem tudom, mit kellene csinálnom, csomó mindent nem is tudok - vallja be őszintén. - És azt se tudom, kikben bízik, kiktől kérhetnék segítséget Bakarin túl - teszi hozzá. Ez komoly kérdés, azt hiszem. Mármint... nem igazán tudom, mit kéne válaszolnom erre, mert egyelőre még magam sem vagyok tisztában egy csomó dologgal.

- Megvan az oka, hogy Tatsuki téged választott - mondom végül csendesen. - Ő sem gondolta, hogy segítség nélkül megoldod, sosem várt el ilyet. De egy kis segítséggel helyt tudtál volna állni ott is. - Elgondolkodom közben még mindig Deont ölelve. Furcsa, hogy magasabb, mint én, de túl tudok rajta lendülni. - Deon, hidd el, megoldottad volna. Az elbeszélések alapján te semmit nem adsz fel, ezt sem tetted volna és megtaláltad volna a megoldást, ahogy azt is, hogy harcold ki a helyed odalenn - próbálok valahogy lelket önteni belé. Nem tudom, miért érzem, hogy erre van szüksége, de valamiért... valamiért ez jön most őszintén belülről. - Tatsuki meg rendbe jön és még bőven lesz ideje mindezt megtanítani neked. - Aztán csak kibukik belőlem az, amit folyamatosan éreztem. - Soknak érzed? Mert néha... - Hogyan fogalmazzam meg úgy, hogy ne jöjjön le rosszul a dolog? Tudom, hogyha így dönt, akkor valszeg az nekem nyit meg egy csomó dolgot, de erre nem vágyom. Ha jön, jön, ha nem, nem. Nem vagyok telhetetlen, ugyanakkor érzem, hogy Deon remeg belülről, vagyis lassan összeomlik. Vagy ezért, vagy mert... mert eltávolodik a tetoválótól. - Néha el kell dönteni, hogy mit dobsz le a válladról, hogy megint stabil legyél - mondom ki végül és remélem, nem érti félre, mert ebből tényleg nem akarok harcot. Nem akarom a helyét, ezt annyiszor, annyiféleképpen elmondtam és most is tartom magam hozzá. Nekem bőven elég, amit így megnyertem, hogy Tatsuki tanít, hogy segít, hogy esetleg megtanít tetoválni. Ennél többet nem is kívánhatnék.

- Nem kell vigasztalnod – jelenti ki halványan elmosolyodva, de azért belekapszkodik a karomba. Hagyom neki, így könnyebb nekem is. Már megint a nehezen mondok bármit, de érintek módon működöm. Ez a helyzet megint olyan, amiben nehezen találom meg magam, de igyekszem. - Nincs bajom, csak azért sírok, mert kell – vallja be őszintén. Tudom, illetve most már tudom, mert néha nekem is sikerül, mármint oké, ma sikerült. - Nem sok, bírom. Néha ki kell bőgnöm magam, dühöngök egyet, rinyálok valakinek, aztán összekaparom magam és megyek tovább – magyarázza is meg. Ezen elmosolyodom. Nem is ő lenne... - Elindult a háború az alvilágban. Tatsuki összefeszült egy másik nagykutyával és mindkettő arra hajt, hogy kiirtsa a másik klánját. Mindenkit, aki a másikhoz tartozik, hogy ne maradjon senki, aki bosszút áll – osztja meg csendesen velem. Ettől egy kicsit megijedek, mert... mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel. - Megtiltotta, hogy Shinji és én ebbe belefolyjunk, téged pedig lehet, hogy leküld délre egy másik alvilágihoz. Elkezdi biztonságba helyezni azokat, akik fontosak neki, mert ez akár végső csata is lehet, de nem fog visszavonulni. Amíg Shinji él, az a másik nagykutya, Kitamura nem fog nyugodni – mondja el őszintén. Amit sejtettem, bekövetkezni látszik, ugyanakkor... az, hogy védi, akik fontosak neki, egyértelmű, de ő sem boldogulhat egyedül. - Tudom, hogy nem tudok ott helyt állni – jelenti ki úgy, hogy az erő is visszatér a hangjába. - Álltathatsz, azzal tisztában is vagyok, hogy amíg ki nem nyírnak, én harcolni fogok, de számomra a helytállás azt jelenti, hogy megvédem az enyéimet, erre pedig nem lennék képes. - Ebben lehet valami, nem tudom, hogy ez mitől függ, vagy mitől nem, de Deon akkor is egy gyerek, ha nem úgy viselkedik és mindenkit nem tud megmenteni. Nem szuperhős, ahogy egyikünk sem az. Nagyot sóhajtok. Kibaszottul nem könnyű ez a helyzet, és nem nagyon tudom, mit kéne tennem, vagy mit nem. Egyértelmű, hogyha elküld, mennem kell, de... ha nem tudok semmit, bele fogok őrülni, ez is tuti. Deon és Shinji itt biztonságban van, ebben biztos vagyok, ez a ház szinte atombiztos, ennek ellenére persze vigyázni nem árt, de annyi a testőr, nem történhet gond. Ugyanakkor pár dologgal tisztában kellene lennem.

- Deon... mindig nem menthetsz meg mindenkit, mert az képtelenség. Ezt te is tudod, még ha igyekszel nem foglalkozni vele. Mindig történnek olyan dolgok, amik előreláthatatlanok - mondom csendesen, de komolyan gondolva. - Mi következik ebből a háborúból és hogyan lehet javítani az esélyeket? Van bármi, amit tenni lehet? Te talán jobban átlátod ezt az egészet és tudom, hogy Tatsuki makacs, de ettől még rád talán hallgat, vagy Shinjire. Azt hiszem, főleg rá. Szóval szerinted mit lehet tenni? Mert biztosan van ilyen még úgy is, hogy viszonylagosan kimaradsz a dolgokból. - Nem bírom ki és a fejem Deon nyakához fúrom és megtámasztom ott a homlokom. Kell, hogy... nem tudom... hogy közelebb legyen, vagy valami ilyesmi. Félek, belül mélyen rettegek az egésztől. Most érzem csak igazán, hogy kihúzták a lábam alól a talajt, ugyanakkor igyekszem tartani magam és nem kimutatni, pedig tudnék remegni is, azt hiszem. Muszáj vagyok most én is kitartani és nem összezuhanni, mert az senkinek nem segít.

- Azt kell csinálni, amit Tatsuki mond – válaszol komolyan. - Tudom, hogy nem védhetek meg mindenkit, ezért a saját céljaimat helyezem előtérbe, márpedig nekem első Asame és mindaz, ami ő. A második a belső kör, a szeretteim, és az ő biztonságuk, jólétük. Amint fenyegetés ér minket, megteszem a szükséges lépéseket, ahogy Tatsuki is megteszi a sajátjait. Biztonságba helyezi azokat, akik fontosak neki, hogy ne a védelmükre állítsa fel a kutyáit, hanem a harchoz – magyarázza meg teljesen komolyan. Igen, ez egyértelmű nekem is és valahogy így érzem helyesnek is. - Ha kirobban az alvilági háború, mármint bedurran komolyra, nem fogok részt venni benne, mert én Asame utódja vagyok, itt a helyem és nem tehetek semmit kockára meggondolatlanul, de ha elér hozzánk, nem fogok kimaradni belőle – jelenti ki eltántoríthatatlanul, újabb apró mosolyt csalva ezzel az én arcomra. Ebben egy percig sem kételkedtem. - Ha Tatsuki marad alul a harcban Kitamurával szemben, akkor idő kérdése és ő betámadja Asamét, aminek következtében az alvilág összefeszülhet a yakuzavilággal. Csak képzeld el, mi lenne, ha Tokió rosszfiúi mind egymást ölnék – hívja fel erre a figyelmet. - A yakuzák felelnek ráadásul az ország jólétéért, ha például árvíz zúdul Japánra, ők pénzelik a károk helyreállítását, tehát a yakuzák nélkül csődbe megy az egész ország. Az alvilágiak ezzel nem törődnek, nekik kurva mindegy az ilyesmi, ritka az olyan hazaszerető lelkület, mint Tatsuki, aki csak azért nem csinál magának helyet a yakuzák közt, mert feleslegesnek tartja az egész hercehurcát – osztja meg kertelés nélkül velem. Oké, talán meglep ez a kijelentés, ugyanakkor valahol büszkévé is tesz. Tatsuki különleges, még akkor is, ha ezt nehéz pontosan megfogni, de egyre újabb és újabb adalékot kapok hozzá, amitől egyre jobban kedvelem a férfit. Na jó, talán be kéne fejeznem ezt a hozzáállást, de nem megy, egyszerűen nem... - Ráadásul a kínaiak még mindig nem tanulták meg, hogy Japán nem adja meg magát, a yakuzák feladata az ő rendszabályozásuk is és Asaménak is van velük jócskán dolga. Tehát ha az alvilág feljön ide, a yakuzák szintjére, kialakul az országon belüli viszály, simán lerohanható lesz Japán. Ennyi elég magyarázatnak, ugye? - kérdezi meg. Aprót bólintok, egyre jobban kezdem érteni, miről is van szó és ezzel együtt azt is, mennyire fontos, hogy ez az egész stabilan megmaradjon. - Kitamura évek óta keresi Shinjit, úgyhogy őt nem fogja gátolni semmi. Valószínűleg egy öntelt hólyag és azt hiszi, nem nagy cucc kinyírni egy yakuzát, meg a pereputtyát, ha nem adja ki neki azt a srácot, akit ennyi ideje keres, de Asamét mindjárt segítené Nishida és Asahito. Ellenben azért a yakuzák közt is vannak összefeszülések, ha pedig így csoportosulnak, lesz gond az egész szervezet szintjén. Ez egy kibaszott nagy katasztrófa első lépcsője, hogy Tatsuki majdnem meghalt, a halála ugyanis megindítja a lavinát, amiben mellékes, hogy egy vagy két ember meghalt, mert ország szintű baj lehet. Érted? - kérdezi meg újra. Érzem, hogy a feszültség beszél belőle és valahogy ezzel próbálja lezárni az adott részt, így csak újabbat bólintok. Értem, ugyanakkor nem vagyok boldog tőle. - Ha viszont Tatsuki győz, még több hatalmat szerezhet, ami szerintem neki nem fog kelleni, megelégszik azzal, hogy a nevéhez hozzácsapódik egy olyan információ, ami még megnöveli a nimbuszát. Védelmet jelent azok számára, akikre vigyázni akar, lehetőségeket. - Ezt is értem, azt hiszem, ugyanakkor... ahogy kezd megvilágosodni minden, egyre kevésbé érzem magam biztonságban... Nem, ez a szó nem jó, mert egyelőre rohadtul biztonságban vagyok, talán nagyobban nem is lehetnék, nem is erről van szó, hanem... Hogy lehetne kifejezni, mikor magamban sem tudom megfogalmazni? Mégis most kezd kijönni az, ami már egy ideje bennem van és amiről tudni szeretnék, vagyis ezt pont csak érzem. De... de nem tudom, inkább kimondom, mert könnyebb lesz utána.

- Azt hiszem, én egyelőre csak teher vagyok mindenkinek - mondom csendesen, elhúzódva Deontól. Komolyan ezt érzem. - Valami olyan gyenge pont, amit jelenleg nem engedhettek meg magatoknak. Most nem arról beszélek, hogy meghalok vagy sem, mert az úgyis mindegy lesz, ha borul az egész, sokkal inkább... Valahogy feleslegesnek és csak nehezéknek érzem magam itt - mondom ki őszintén. - Nagy a baj, ezt értem, éppen ezért marhára nem kellene itt maradnom, vagyis azt hiszem, nem kéne, de... ha elküld - nézek most fel Deonra -, megígéred, hogy tájékoztatsz, hogy nem hagytok lógni a semmiben? Mert abba beleőrülnék - mondom meg komolyan. - Miért keresi ez a Kitamura Shinjit ennyire? Ez nekem nem világos, mármint hogy mit vétett ellene. Azt értem, hogyha a két világ összeakad egymással, akkor mindannyian meggyengülünk és vége az egésznek és komoly gondot okozhat, de mi értelme van megtámadni egy ekkora klánt meg a yakuzákat? Mi vezérli ennyire előre?

- Nézd... külsősként marha nehéz, én is ezt a teherséget éreztem, de ha megfutamodsz, sose tanulsz bele semmibe – mondja komolyan, kicsit megdörgölve a vállam, aztán orrot fúj és megtörli a szemeit. Ő is kivan, még ha mindig tagadja, vagyis inkább nem foglalkozik vele. - Én is úgy kezdtem itt, hogy ha gebasz van, az nagyjából egyetlen dolog, amit tenni tudok, hogy futok és cselezek, nehogy elkapjanak. Az a fontos, hogy amid van, azt hogy használod. Ha csak elnyúlsz és beletörődsz, hogy teher vagy, az is leszel, de ha próbálkozol, figyelsz, tanulsz és helyezkedsz, már megtettél mindent, amit az adott helyzetben tudtál. Kurva szar, amikor sortüzet nyitnak feletted és csak rohangálsz az emberek közt, remélve, hogy kimaradsz a szórásból, tudva, hogy pajzsnak használsz másokat, de ha az életed fontosabb, minthogy ezen izélj, akkor futkározni fogsz, ahogy én csináltam, mert ha egy helyben maradsz, megdöglesz – jelenti ki hevesen. Meglep ez a fordulat, ezek szerint Deon már tényleg nagyon sok dolgon átesett. - Aztán majd megtanulsz fegyvereket forgatni, autót vezetni, tárgyalni, amikkel már jobban tudsz kalkulálni. Aztán megtanulod, kit hívhatsz segítségül, ki fordulhat ellened, mikor meglátja az alkalmat, amire várt, ki barát és ki ellenség, kinek mik az érdekei, amivel kalkulálhatsz. Szép lassan, de ezt gyorsan nem lehet – mondja őszintén. Tudom, hogy így van, pláne nem három nap alatt. Vagy még annyi sem volt, már magam sem tudom, mennyi idő telt el, hiszen annyi minden történt, hogy pár hónap is lehetett volna. - Amiatt meg ne legyél beszarva, hogy gyenge pont vagy, mert megvédünk, ha pedig Tatsuki leküld délre, tartjuk a kapcsolatot, leugrom hozzád, vágod? Nincs lehetetlen, csak tudnod kell, hogy mit akarsz és akkor meglátod a lehetőségeket, hogy meg is kapd – közli magabiztosan. - Kapd marokra a segged, mert az erő nem azt jeleti, hogy sose sírsz, nem félsz, nem fáradsz el, hanem hogy amikor kell, akkor félre tudod tenni, hogy fáj, ijeszt, fáraszt. - Meglep, mikor hátba vág, de valahol jól is esik, mert inkább volt barátságos, így mikor elmosolyodik, apró mosoly jelenik meg az én arcomon. Hihetetlen, hogy élvezi, ahogy kioktathat, de el tudok efelett tekinteni, mert jelen pillanatban ő az, aki segíteni tud. Cigit keres közben, de mielőtt rágyújtana, még válaszol. - Ez Shinji sztorija, nem tisztem elmondani. Van oka Kitamurának üldözni őt – hagyja ennyiben, s rágyútj. - Egyébként szerintem Kitamura nem százas, tuti megkattant az évek során, vagy nem látja át, milyen erőket fogunk mozgósítani, ha Tokióba rendeli a korcsait – teszi hozzá. Ez nem lep meg, mert... nem hiszem, hogy bárki kockáztatna annyit, mint most Kitamura teszi, ugyanis mindent elveszíthet, márpedig el is fog. Nem tudom elképzelni, hogy mi veszítsünk és nem is akarom.

- Kaphatok? - bökök Deon cigije felé. Na jó, hülyén hangzik, ugyanakkor nekem egy darab maradt, amit meg kéne tartani a nehezére, mert még lesz gond, azt hiszem. - Hogy mit akarok? Tanulni, mindent, amit hajlandó megtanítani nekem. Azt hiszem, képes vagyok rá, legalábbis belül azt érzem, ha pedig így van, akkor miért ne tegyem. Csak... hosszú távon más... Kötődöm hozzá, Deon, talán jobban, mint szabad lenne - vallom be csendesen. - Úgy tekintek rá, mintha ő lenne az esélyem, az utolsó és mástól nem tudom, hogy elfogadnám-e, ami jön. Mármint... amíg van miért, addig persze, de... Nem tudom... Azt sem, hogy ezzel mit akartam mondani. - Aprót mosolygok. - Ha azt mondja, menjek, menni fogok, így meg pláne. Bár azt hiszem, nem lesz könnyű. Mondjuk jelen pillanatban tudom kezelni a pánikomat, már tudom, milyen, mikor jön és tudok ellene tenni, ha megvannak az eszközeim, de ha nincsenek, akkor ki vagyok szolgáltatva. Mármint... ha átbillenek, nem tudok mit kezdeni magammal, akkor nem tudom, mit csinálok - vallom be végül. - Nem tudom, hogy ez mennyire kezelhető, vagy sem és nem tudom, mennyire akarom, hogy más hozza ki belőlem, mert sikerülni fog, az tuti. - Kezdek nagyon elkalandozni, legalábbis így érzem. - Nem attól félek, hogy bajom esik - térek vissza végül ide -, hanem hogy milyen áron tudtok megvédeni és... Na jó, ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni, ott vannak a tesóim. És most kezdek igazán kétségbe esni velük kapcsolatban. Az elején nagyon nem akartam, hogy alvilágiak legyenek, aztán rájöttem, hogy ha véletlenül valaki rájön, hogy ki vagyok, ők lesznek az első számú célpont, ezt pedig nem hagyhatom. Akkor már jobb lenne, ha meg tudnák védeni magukat, Rickből pedig tuti nagymenő lenne, talán kicsit bátrabb is, mint én, csak nagyobbak a gátlásai és önfejűbb is. Ennek ellenére most fenn áll egy olyan helyzet, amiben nem tudom, mit kéne tennem, mert mindkét lehetőség veszélyes. Plusz, ha én elmegyek innen, attól ők itt maradnak - nézek fel Deonra. - Ők midennél fontosabbak nekem. Féltem őket és a célom, hogy velük minden rendben legyen, ugyanakkor Fumikonál nem maradhatnak, csak maximum egy hónapot, utána valahova vinnem kell őket és most vagyok meglőve igazán - mondom el, mi az, ami bánt. - Éppen ezért többszörösen gyengített vagyok jelen pillanatban - zárom le ezt a részt. A Shinjis dolgot nem feszegetem tovább, vagy elmondja majd, vagy nem, nem is igazán tartozik rám, azt hiszem, de nem faggatom erről Deont, mert nem lenne fair.

- Persze – mondja és már kapok is egy szálat, amit hálásan fogadok és gyújtok meg rögtön. Deon meghallgat, valahol már ez is elég, azonban elgondolkodik valamin. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye. - A tesóid miatt nem kell aggódnod – szólal meg aztán teljesen nyugodtan -, ha egy hónap múlva még nem tudod, mi legyen velük, anya nagyon szívesen befogadja őket. Van egy üres vendégszobánk és az enyémet is befoglalhatja az öcséd, már nem akarok visszatérni, tehát nem hiszem, hogy fenn kéne tartanom a jogot rá, hogy az az enyém. Tök fiús szoba, bár elég... kaotikus – mondja kis vigyorral az arcán és közben a füsttel is eljátszadozik. Hirtelen nagyot dobban a szívem, mert mindenre számítottam, de erre nem. Újabb valami csillan meg a szemem előtt, ugyanakkor már a felajánlás is valahogy... Hálás vagyok érte, nagyon jólesik, csak... Mindegy, inkább figyelek Deonra, mielőtt nagyon elkalandoznék. - Anyához kiküldtünk egy testőrt, mert szüksége van egy férfire a háznál, ő vigyáz is a családomra, ha pedig úgy látjuk Asaméval, lesz ott elég ember, aki biztosítja a védelmet. Az tényleg megfontolandó, amit mondasz, hogy bevedd-e abba a világba őket, amiben te is vagy, de ezt a döntést jól fontold meg, mert nincs kiszállás – figyelmeztet komolyan. Tudom, hogy így van, hogy akkor vége, éppen ezért rohadt nehéz a döntés, mert... Ez nem könnyű, már most látom és az én két kis királylányom... Nem tudom, akarok-e belőlük olyat neveltetni, mint a két nő a folyosón, vagy az ott lenn a pincében. - Én halasztottam a döntést, mivel azt akarom, hogy a húgom eldöntse, akar-e magának ilyen életet, vagy sem. Megvan az esélye, hogy remekül megtalálja benne a helyét, ugyanakkor az is, hogy a normális életben is sokra viheti, nekem pedig nem posztom kiosztani neki a lehetőségeket. Egyelőre néha hazaviszem a barátaimat, akiket ő, mint átlagos srácokat ismer, ahogy azt se gondolná rólam soha, amiket a pincében csináltam, aztán ha elég idősnek találom Ayakot és érdekli, hogy igazából a rosszfiúson kívül milyen életet élek, megbeszélem Asaméval, hogy mi legyen. Megvannak a lehetőségek, igen, de a buktatók is, amit érzel is – mondja komolyan. - Egyelőre ne dönts – javasolja. - Egy hónap hosszú idő, el sem tudod hinni, mennyit fog még fordulni veled ezalatt a világ. Még csak napokban mérhető, hogy Tatsukit ismered, de már nem mondhatod magad annak, aki voltál, nem? - kérdezi elvigyorodva. Na fején találta a szöget, ez teljesen így van. Aki voltam, valahova nagyon mélyre lett temetve. - Magaddal törődj. Tatsuki nem akar lepasszolni, viszont amit megígér, azt akkor is be akarja tartani, ha esetleg meghal. Gondoskodni fog arról, hogy tanulhass, akkor is, ha ő nem fog tudni tanítani, ezért küld le ahhoz a másik fazonhoz – magyarázza. Igen, ezt tudom, és igaza is van, mg kell értenem, ennyi, csak nem lesz könnyű. - Tudom, hogy kötődsz Tatsukihoz, talán tényleg neked ő a nagy esélyed, mint nekem Asame, de baromság azért elkallódni, mert ő nem tud tanítani. Én is tanultam addig mástól, amíg Asame lesérülten feküdt, mert a tudás és a tanulás fontosabb, mert ez az alapja mindennek. Ha Tatsuki leküld délre, meghal és csak két év múlva tudsz visszajönni, akkor két év múlva veszed át, amit rád hagyott. Segítünk, ezen nem kell aggódnod. Megvan a helyed, noha még nem tudni, pontosan mi, de megvan és meg is marad, ha nem buksz bele, vagy nem ölnek meg – bizotsít komolyan. Azt hiszem, értem, mire akar kilyukadni, és talán igaza is van ezzel kapcsolatban és nekem is így kéne kezelnem a helyzetet. Nem félek attól, hogy nem tarja be, amit mond, tudom, hogy nem vágna át Deon, ugyanakkor nagyon sok minden más is van, amit még meg kellene értenem, tanulnom, tudnom és ehhez Tatsuki is nélkülözhetetlen.

- Azt hiszem, igazad van, mármint a döntést illetően. Nem akarok belerohanni semmibe, legalábbis... Az az igazság, hogy nem szeretném a húgaimat úgy látni, mint ma azt a nőt, nem akarom, hogy... hogy bárki is vadásszon rájuk, mert jó partik, vagy ilyesmi - próbálom megfogalmazni, amit gondolok. - Ricket nem féltem, neki talán fel is kéne ajánlanom ezt a döntést, hogy maga lássa be, mi a jó neki, de még nem teszem, ráér, egyelőre az a dolga, hogy vigyázzon a lányokra és mindenük meglegyen - mondom csendesen, de komolyan. - Köszönöm - teszem hozzá gyorsan, mert nem akarok hálátlannak tűnni. - De... nem várhatom el anyukádtól, vagy a húgodtól sem, hogy ezt a nyakába vegye. Három gyerek komoly dolog, nem kis teher és nem akaszthatom csak úgy az emberek nyakába őket - mondom el, mi izgat a leginkább, aztán elmosolyodom halványan. - Nem akarok elkallódni, és ha Tatsuki úgy látja jónak, akkor elmegyek máshoz tanulni. Mert tanulni akarok, fejlődni és egyre jobb lenni, hogy büszke legyen rám - vallom be szelíden. - A helyem pedig... Deon, nekem fogalmam sincs erről, ahogy arról sem, hogy mit akar velem kezdeni Tatsuki. Nem tudom, mi a célja velem - mondom meg őszintén -, három napja ismer, így nem is tudom, mit akarhat velem ennyi alapon. Nem tudom jobban megfogalmazni, hogy miről van szó... vagy mit érzek, csak... Mi van, ha nem vagyok alkalmas arra, amit szeretne?

- Igen, ezt tudomásul kell venni, hogy az alvilág és a yakuzavilág férfiak alkotta, férfias világ. Cseppet sem jelenti, hogy egymást nem dugják meg, az alvilágiak ezt alkalmazzák megalázásra, megtörésre, erőkifejezésre is anélkül, hogy gerjednének a férfiakra, sz'val... érted – zárja le ezzel a mondandója ezen részét. - Oliviára és a lányaira vigyáz Tatsuki, és mindenki tudja, hogy aki ráteszi a mancsát arra, ami az övé, annak nem marad legközelebb mit rátenni – jelenti ki komolyan. - Te nem ismered azt a mondást, hogy ha kapsz, fogadd el, ha ütnek, szaladj el? - kérdezi meg aztán kissé megütközve. - Cseszd meg, felajánlok neked egy tök nagy lehetőséget és visszakozol, mikor más alternatívát nem is tudsz. Hadd tudjam már én, hogy mit ajánlok fel, hiszen nem véletlenül teszem. Sokat beszélek, ezt tudom, de nem csak fosom a szót, mert jólesik, azt egyedül is bírom csinálni, nem kell hallgatóság, ha én szeretem a hangom. Vedd tudomásul, hogy komolyan mondtam és van mire alapoznom, hogy anyának nem lenne teher a három tesód! – szólít fel határozottan. Oké, ezzel melléfogtam, ugyanakkor kifejezetten jólesik, és komolyan megfontolom és bekerül a tárba a dolog. Ezzel ki tudnék békülni, azt hiszem, sokkal könnyebben, mint a többi lehetőséget. - Amúgy is ritka az olyan japán család, amelyik hajlandó külföldi ételeket csinálni – teszi hozzá komolyan. - Tatsukinak van szeme ahhoz, hogy ki mire jó, úgyhogy én nem aggódnék amiatt, hogy mellényúlt veled kapcsolatban. Én, amikor megtudtam, hogy mi mindent hajlandó megadni neked, konkrétan megijedtem, de ez lehet, hogy látszott is. Nagyon sok tervet szőtt köréd és az, ahogy gondoskodik a védelmedről, meg a jövődről, kurva nagy célokat feltételez. Majd ő megmondja ezeket pontosan.


Elmosolyodom, mert valahol jólesik, amit mond.

- Rendben van, az az igazság, hogy ezt a lehetőséget tudnám a legjobban elképzelni most - vallom be kertelés nélkül. Tényleg így van, mert... mert ez a leghumánusabb dolog, amit el tudnék képzelni. - De ezt természetesen még meg kell vitatnom pár emberrel. De... egy hónap még van, hogy ezt eldöntsem, utána visszatérünk rá, rendben? És tényleg nagyon hálás vagyok érte - mondom komolyan. - Igen, látszott - vallom be. - Néha kicsit félek attól, hogy csalódni fog bennem, amit nagyon nem akarok. Ennek ellenére úgy fogok eljárni, ahogy a legjobb és küzedni fogok mindenért. Azt hiszem, anélkül nem is lehetne a dolgot. Köszönöm, hogy meghallgattál - mosolyodom el végül. Nem akarom feltartani Deont, ha akar még beszélni valamiről, persze, de ha nem akkor, hadd menjen, miattam ne üljön itt. - Van valami, amit most tudok segíteni, vagy csinálni? - kérdezem meg komolyan.