160.

Jeremy

Az álmokat csak nem sikerül megúszni, de most sokkal kevésbé intenzívek, és könnyebben tudom irányítani őket. Olyan, mint egy mesevilág, azt hiszem. Az elején csak kisebb villanásokat látok, arcokat, amiket nem ismerek, képeket a múltból, vagyis azt hiszem, a múltból. Fölém tornyosuló alakokat, egy-egy régi arcot, akikkel egyszer valamikor együtt voltam. Vagy nem is? Csak a képzeletem játszik velem? Nem tudom, de már nem rémisztőek, már nem akarok megijedni tőlük, nem akarok elfutni sem, pedig régen mindig menekültem ilyenkor, így végül a kavalkád elcsitul és belepottyanok valami ismeretlen álomképbe. Talán egy utca, egy sötét, sikátorszerű hely lehet, ahol emberek mozognak, lopakodnak, futnak vagy éppen sunnyognak. Nem igazán tudom, miért kerültem ide, de kezd megint valóságossá válni az egész helyzet. Lenézek magamra, én magam is megváltoztam. Vagy ez nem is én vagyok? Nem tudom megmondani, kéne egy ablak vagy valami, amiben meg tudnám nézni magam. És hopp, ott terem egy tükör. Na persze, ez álom... Kicsit talán idősebb lettem, vagy valami ilyesmi lehet a dolog nyitja, de tényleg én vagyok. Na de miért vagyok itt? Szépen csendben elindulok az utcában, figyelve, ahogy az árnyékból szemek figyelnek, érzem a tekintetüket, érzem, ahogy engem vizslatnak, ugyanakkor érzek valami megmagyarázhatatlan félelmet is a levegőben. Tőlem félnek, vagy valami egészen mástól, amitől nekem is kéne. Nem tudom megmondani most, de csak megyek tovább. Érzem, hogy mennem kell, hogy ez a feladatom. Valaki meg akar állítani, de mikor elém lép, egyszerűen behúzok neki egyet és már el is tűnik. Nem tudom, ez mire volt jó, de azt éreztem, hogy ezt kell tennem, menni előre és vissza sem nézni. Nem tudom, mi lehet mögöttem, de azt igen, hogyha visszanézek, akkor valami megbotlik, ezért nem teszem. Végül kiérek valami térszerűségre, vagy hasonló helyre, ahol körben nagyon sok ember áll. Ismerősök, legalábbis egy részük biztosan az, pláne, hogy Deont, Tatsukit, sőt, még Shinjit is felfedezem köztük. Azonban a kör közepén áll valaki, és azt hiszem, ő várt rám eddig, az a valaki pedig most megfordul és már megint Lucasszal nézek szembe. Hirtelen megáll bennem az ütő és fogalmam sincs, mi ez az egész. Az álom-Lucas még félelmetesebb, mint az eredeti volt, nagyobb és látom a szemén, hogy ölni akar. Engem...


Hirtelen megint megváltozik minden. A kör bezárul, menekülni nem lehet és nem is akarok. Megváltoztam én is, már nem félek tőle, mert nem lehet és... Na igen, ez meglep, de érzem, hogy tudok meglepetéssel is szolgálni neki. Megváltoztam és képes vagyok megvívni vele. Komoly harc bontakozik ki, hol puszta kézzel, hol fegyverekkel, de mindig változik, valahogy néha fordul is a kép, vagy valami hasonló. Aztán végül csak eljutunk odáig, hogy vége legyen, kissé véresen nézek le a bátyámra. Igen, ezt most én nyertem, de nem kell meghalnia, most nem, ha... De ekkor felugrik és nekem ront. Ennyi volt, azt hiszem. Megjelennek a tőrök a kezemben, csak hívnom kell őket és az egyiket a szívébe, a másikat a torkába állítom bele. Remek összjáték, azt hiszem. Látom megint meghalni, de ez most elégtétellel tölt el, mert ez volt a feladatom és megfeleltem. Hirtelen mindenki eltűnik mellőlem, egyedül maradok, aztán zuhanni kezdek a semmibe.


Meglepetten nyitom fel a szemeimet. A hátamon fekszem és meglehetősen nyugodtan alhattam, mert Shabu a hasmon durmol, tehát most nem vergődtem, mint szoktam. Ennek azért egy kicsit örülök. Simogatni kezdem a cicust, miközben kinyúlok a telómért. Hm... kb. másfél órát alhattam, azt hiszem, kezdem behozni az igényemnek megfelelő szintre. Újra a plafont kezdem nézni. Jó lenne most már tenni is valamit, vagy nem tudom. Még egy kicsit simogatom ezt a dögöt, annyira kis aranyos, pláne, hogy most is úgy tesz, mint aki alszik, pedig már tutira nem, mert néha elárulja magát, mikor kicsit megáll a kezem, felnyitja a szemeit. Szereti kényeztettetni magát, azt látom.


Végül csak megemberelem magam és lepakolom a pocimról, majd felkelek és kimegyek a mosdóba. Elintézem magam, megmosom az arcom, iszom egy kicsit, majd belenézek a tükörbe. Azt hiszem, kezdem visszanyerni a korábbi kinézetemet, bár lehet, hogy ilyen arccal nem sokan vinnének most ágyba, de nem is hiszem, hogy nagyon kifizetődő lenne. Végül úgy döntök, visszanézek Tatsukihoz, már ha nem alszik, meg Shinji beenged, vagyis inkább nem vág ki azonnal, így hát kilépek az ajtón. Shabu azzal a lendülettel kislisszol a lábam mellett, de nem baj, hadd menjen, én pedig megállok Tatsuki ajtaja előtt és bekopogok.