162.

Deon

Olyan érzésem van, mintha csak egy pillanat telt volna el azóta, hogy újra Asaméé lettem, ám az ablakon túli alkonyat láttán egyértelmű, hogy sokat aludtam. Egy kicsit még most is meglep, hogy hagyott aludni, de valószínűleg különbség van a normális alvás, meg az ájulat közt, ami a végtelenbe húz, a yakuzám pedig megtanulta elválasztani a kettőt. Nem érzem magam rosszul, csupán éhes vagyok és a kielégülés kellemes, meleg utóbizsergése ring a testemben.


Az engem ölelő férfire nézek és elmosolyodom. Amíg mozdulatlan maradok, arca békés, szemei csukva lesznek, tudom, ezért csak figyelem őt, miközben pihen. Eszembe jut, amit mondott arról, amikor megtette azt a fogadalmat magának, hogy sosem fog bántani. Valószínűleg akkor Asame ugyanúgy, ahogy most én őt, szerelmesen szemlélt engem. Nem is értem, hogy bírta ki rezzenéstelenül, nekem körülbelül egy perc után olyan izgalom kezd buzogni az ereimben, hogy az nem igaz. Felnyomom magam fekvésből, amitől rögtön megébred, szemeit azonban csukhatja is vissza, mert megcsókolom. Szerintem képtelenség kibírni mellette tétlenül perceket, mikor olyan képet vág, amitől teljesen megveszek, és noha nem akarom lerohanni most a yakuzámat, mégis sikerül. Nem mintha bánná. A dolognak részemről csak az vet véget, hogy kiadósat korog a gyomrom, ettől pedig felröhögök. Nem tudom, mit kell zavarba jönni ilyen természetes jelenségektől, mégis érzem, hogy elvörösödöm, s inkább Asame nyakához fúrom az arcom. Kiábrándító volna a gyomorkorgás? Áh, simán vissza lehetne fordítani, hogy csak ennyire éhes vagyok RÁ. Akkor is, ha... órákkal ezelőtt szeretkeztünk utoljára. Az sok idő.


Főleg láncon lógva. Eszembe jut a pincében hagyott nő, akiről azért némileg gondoskodni illene, mert nem kéne, hogy odafagyjon, vagy éhen haljon, hiszen valószínűleg most már van huszonnégy órája, hogy étlen-szomjan van. Kicsit lejjebb helyezkedem yakuzám testén, visszafészkelem magam úgy, hogy a fejem a vállán, a karom a mellkasán legyen, aztán felsóhajtok.

- Szerinted... mit csináljunk Oliviával? - kérdezem meg, mert ebben tanácstalan vagyok.

- Jó helyen van ott és úgy, ahogy van - jelenti ki.

- Tudom, de... éhen nem kéne halasztani... meg... fázhat - motyogom megilletődve, mert úgy fest, csak nekem ütött szöget a fejemben az a gondolat, hogy kicsit jobbá kéne tenni a helyzetét.

- Nem a Hiltonba jött két hetes vakációra, és nem ő az első, aki napokat tölt el ott - jelenti ki kissé keményen, én pedig kuncogni kezdek, mert imádom azt, amit mondott, noha erősen letört.

- Jó, de... - Bakker, fogalmam sincs, mit hozzak fel annak érdekében, hogy legalább ételt kapjon Olivia. Megvakarom a fejem, aztán felülök. - Enni azért kaphat, ugye? - kérdezem meg végül.

- Kapott. - Ja... oké, így vágom, hogy sikeresen félreértettem őt, amitől zavarba jövök, de hát van ilyen. Valószínűleg eltérő számú kerekünk van, ez lehet a hiba oka.

- Nekünk nincs dolgunk vele? - kérdezem meg azért.

- Ha továbbra is folytatni akarod a kínzását, kaja után tiéd a pálya.

- Eszemben sincs - jelentem ki, azzal kimászom az ágyból és elkezdek felöltözni. - Csak kérdeztem - teszem hozzá kissé sértetten.

- Imádom, amikor duzzogsz. - Kijelentését egy hátulról eszközölt ölelés és a nyakamba való belecsókolás követ, amivel mindjárt meg is békít, majd elkezd felöltözni ő is. Tagadhatatlan, hogy puhára főzött már csak ennyivel is, tudom, hogy hiába nem nézek rá, igyekszem elfordulni, hogy ne láthassa az arcomra kiülő örömteli mosolyt, már rég elcsípte, vagy tisztában van vele, hogy ilyen kevés is elég a boldogságomhoz.


A konyhában ételt kérünk, megkajálunk - fogalmam sincs, vacsorának nevezhető-e a mostani, valószínűleg igen -, aztán a szokásos cigi-kávé kombóval folytatjuk az ébrenlétet. Szeretnék beszélgetni, vagyis inkább többet tudni a felfordulásról magam körül, csak nem tudok kérdezni, nincs mit megfogalmazni. Információéhes vagyok, ennyi. Figyelgetem Asamét, várom, hogy megszólaljon, de magamnak sem tudom megmondani, mi érdekelne igazából. Így utólag bosszantónak találom, hogy kivontam magam az eseményekből, ráadásul alvással pocsékoltam az időt, ugyanakkor tudom nagyon jól, hogy rövid úton becsavarodtam volna ezek nélkül.

- Míg durmoltál, kaptál egy sms-t - szólal meg végül, mire elvigyorodom. Előkeresem a Nokiám, de azon semmi sincs, ellenben Kapcson tényleg vár egy üzenet. Megnyitom. Shinjitől jött, amiben arról tájékoztat, hogy jön Tamaki és Kageru. Öööö... Azt hiszem, az arcomra kiül a döbbenet és lesír rólam, hogy legszívesebben elbújnék az asztal alatt, bár lehet, hogy hulla fölöslegesen, mert Asame már rég tudja ezt az infót. De ha nem tudja, én osszam meg vele, és az én fejem legyen félő, hogy leszedi első nekiindulásra? Végülis én legalább életben maradnék, ha egyszer eldurranna valamilyen csoda folytán az agya, szóval igen, ha még nem tájékoztatta róla senki, akkor nekem kell megtenni ezt, hogy ne érje váratlanul a házban növekvő alvilágiak száma.

- Hát ööö... - kezdem kínosan, s leteszem Kapcsot is az asztalra. - Tatsuki iderendelte a másik két huszonéves fiát is, Kagerut és Tamakit - mondom meg végül yakuzámnak a hírt.

- Minden bizonnyal megvan rá az oka, de ha lehet, előbb tájékoztasson, hogy itt rendez családi összejövetelt - zárja le ennyivel. Hú... ezt elég könnyen megúszta, ezért meg is vagyok lepve.

- Nem családi összejövetel lesz - mondom, jelezve ennyivel Asaménak, hogy a pirszingesem számára ez a fogalom nem jelent semmit -, hanem valószínűleg így könnyebb neki leszervezni dolgokat.

- Úgy látom, alvás után kell egy kis idő, mire megint rám hangolódsz - jegyzi meg nekem, azt hiszem, elégedetlenül, s elnyomja a csikket. Követem példáját, aztán felállok a székről, hozzá lépek, tenyereim közé fogom az arcát és csókot hintek a szájára. Nem nézem hülyének, nem feltételezem, hogy nem ért dolgokat, egyszerűen csak... nem tudom, most így sikerülnek a dolgaink. Miután elhúzódom Asamétól, a Nokiám a zsebembe süllyesztem, míg Shinjinek pötyögök Kapcson egy sms-t, hogy ha Tatsukinak nincs ellene kifogása, szeretnék bent lenni, amikor a fiaival beszél, végül a yakuzámtól kapott telefont is elteszem és felhajtom a kávém maradékát.

- Mit gondolsz... - szólalok meg csendesen, szinte félénken -, mi lesz ebből az egészből? - kérdezem meg. Kínaiakat győztünk már le, voltak veszteségeink, de minél szorosabbakká válnak a kapcsolataink a többi emberrel, annál nehezebb lesz minden lépést okosan, körültekintően megtennünk, hiszen mindenkire vigyázni akarunk, mindenkinek a boldogsága fontossá válik a számunkra. Nem akarok senkit elveszíteni, nem akarom, hogy bárkinek baja essen, de egy olyan világban, mint a miénk, ezt nem tudom garantálni. Tényleg istennek kellene lennem és noha Asame megmondta, hogy nem védhetek meg mindenkit, akit szeretek, attól még a törekvés erre bennem nem fog csökkenni. Nem én lennék, ha képes lennék lemondani erről, ha képes lennék feladni és hagyni, hogy bárki, aki fontos nekem, odavesszen.

- Háború.

- Nem így értem... inkább... a kimenetele foglalkoztat.

- Ha Kitamura van olyan elszánt és makacs, akkor nem fog belenyugodni semmibe. Nem fogja érdekelni, kinek megy neki, mekkora túlerővel kell számolnia, minden bizonnyal támadni fog, márpedig az, hogy hat év után sem adta fel Kitaro gyilkosának keresését, nem vetít előre semmi jót. - Ezzel sajnos teljes mértékben egyetértek és ezért is van bennem félelem. Ez a helyzet pont olyan, mint amikor Lux jött; őt sem érdekelte semmi, csak a célja, csak az, hogy engem megkaphasson és nem érdekelte az sem, hogy romba dönti ezért a saját országát, ha a Triádokkal a háta mögött megrohamozza Asamét.

- Miért ennyire fontos szerinted Kitamurának ez az egész? Miért nem foglalkozik azzal, hogy ebbe a projektbe beledöglik?

- Mert Kitamura nem csak az egyik legjobb embere volt Kitaronak, hanem az öccse is.

- Shinji halála nem hozná vissza őt és semmivel sem érezné magát jobban. Shinji sem kapta meg azt, amit remélt attól, hogy megöli Kitarot - mondom csendesen. Tudom, hogy parttalan ez a beszélgetés, de végre meg akarom ejteni.

- Magyarázd ezt meg egy olyan fanatikusnak, mint amilyen Kitamura lett az évek során. Nem csak a testvére, de a leghűségesebb vérebe is volt Kitaronak. Pont leszarja, hogy nyer vele vagy sem, a bosszú neki épp elég lesz, még ha bele is döglik.

- Az alvilágiaknak semmit sem jelentenek azok, amiket én gondolok vagy érzek, ezért minden magyarázat felesleges - mondom szomorúan, miközben lehajolok Asaméhoz és átölelem. - Nincs mód arra, hogy megöljük őt háború nélkül? - Reménytelen, elvetélt ötlet, mégis bele kell szaladnom ebbe a pofonba is, hátha észhez térít. Nem szokásom tenyerekbe rohanni, néha azonban nem rossz ez sem. Helyzet és személy függvénye.

- Ha lenne, már minden bizonnyal halott lenne.


Igen... ez az, amit sejtettem, éreztem és mégis... betalál.