167.

Bakari

Nem volt könnyű elkapni ezt a mocskot, végigüldöztem őt pár kilométeren, de abból, ahogy üvöltött, mikor nyakon csíptem, biztossá váltam benne, hogy remek fogást csináltam. Nyilván csendben kibírta volna, ha nem állítok belé közben egy tőrt, aztán a nagymacskáktól kölcsönzött mozdulattal nem rúgom ki alóla a lábát és teperem le a földre, ezután azonban már könnyű volt kiütni és ezzel együtt elhallgattatni.


A kis sárgámat hátrahagyom az elém érkező testőrpárosnak, az egyiknek azt adom ki feladatnak, hogy álljon be vele a garázsba, mert egy hosszabb időt tervezek a házban tölteni, a másikat előre küldöm, hogy jelezze Asaménak vagy Ryuuichinek, hogy igénybe veszem a pincét, így mire leérek a vállamon cipelt Naokival, legyen mindenre kész. Hogy kinek szól, azt nem tudom, mert senki sem vár, csak a nyitott ajtó. Megfelel. A földre vetem a férfit, nem érdekel különösebben, hogy ettől több zúzódás keletkezik rajta, az a jó, ha végül nem tud gondolkodni, csak löki a kérdéseimre a válaszokat. Megszabadítom mindentől, ami rajta van, aztán a lábainál fogva kilógatom a terem közepére, a kezeit lerögzítem, s otthagyom. Megnézem a cuccait, a fegyvereit, majd a pincét bezárva kerekedek fel a házban. Az első utam a legközelebbi szobához vezet, ott kezet és arcot mosok, ruhát váltok, aztán megkeresem Tatsukit.


Természetesen alszik és nem ennyire természetesen, de Shinjivel. Nem is tudom, mit gondoljak róluk, meg az egyre szorosabbá, bensőségesebbé és biztosabbá váló kapcsolatukról. Deon mellett valamennyire megbékéltem a homoszexuális románcokkal, hiszen az Asaméval folytatott viszonya cseppet sem hasonlít a korábban Tatsuki mellett tapasztalt ocsmányságokhoz, a kettejük kapcsolata tele van szeretettel, szerelemmel, gyengédséggel és persze vággyal, izzik, élettel teli, még egy macskát is nevelgetnek, mintha a kölykük lenne. Sokáig undorodva gondoltam arra, hogy Deon mellett legyek hosszútávon, végül azonban be kellett látnom, hogy ő nem csupán egy feltűnési viszketegségben szenvedő, identitás- és hormonzavaros, ostoba gyerek, ahogy Asame sem egy közönséges barom, aki azt játssza, hogy követi a hagyományokat, hanem nagyon is komolyan veszi az egészet, a becsülete és az ereje tiszteletre méltó. Előítéleteim voltak velük szemben, de azokat sokkal könnyebben leküzdöttem, mint a viszonyukhoz fűződő iszonyomat. Akárhányszor sikerült elcsípnem azt, ahogy egymással bánnak, felfordult a gyomrom, úgy éreztem, még a hajam is az égnek áll, mígnem megértettem, mi zavar ebben az egészben. Rika hiánya és a szexuális elferdülések elítélése.


Shinji azonban ugyanúgy ragaszkodik Tatsukihoz, mint Deon Asaméhoz. Tűnődve figyelem egy rövid ideig kettősüket, a srác odabújt tartását, ölelését, s a tetoválómester birtokló, furcsa mód még most is Shinjit védelmező átkarolását. Szinte már egyik sem az az ember, akit én megismertem, főleg egymás közelében nem, noha ügyesen leplezik, hogy szép lassan gyengéd érzelmek kezdenek kialakulni bennük a másik iránt.


Nem fogom tudni csak az egyiküket felébreszteni, ezért hátrább lépek az ágytól és megköszörülöm a torkomat. Ahogy vártam, a testőr azonnal éber lesz, szemei rám villannak, majd elkezd kibontakozni Tatsuki karjai közül. Hogy erre, vagy már a hangra ébredt-e fel a férfi, nem tudom, álomittasan pillant rám fel, aztán az arckifejezése átrendeződik. Ő is éber lesz, a megszokott hidegség és magabiztosság lesz úrrá rajta, és felül. Nincs jól, a mozgásán látom, ám ismerem annyira, hogy be tudjam lőni, mennyire van rosszul. Nem vészes, ránézésre megfelelő ellátást kapott.

- Elkaptam Naokit – jelentem be. Látom Tatsuki szemében az elégedettséget és azt az izgalmat, amit a várható kínzáskor szokott érezni. Ez az ember egy igazi szemétláda, ebben sosem fog változni, mert az a típus, amelyik élvezi mások szenvedését.

- Csak őt sikerült nyakon csípni? - kérdezi meg. Hát persze, az sosem elég jó, ami van... Nem is vártam dicséretet, így nem ér csalódásként a telhetetlensége.

- Egyelőre – válaszolok kimérten. - Hogy vagy?

- Egyre jobban. - Persze, én is ezt mondanám, azonban engem nem tud becsapni, túl jól ismerem ahhoz. Ráférne legalább egy teljes nap átalvása, de azt sem ő, sem Shinji nem fogja hagyni, hogy altassam. Nagyszerű... szerzett magának egy vérebet, amelyikkel akár nekem is meg kellene küzdenem, hiába fárasztja le őt az állandó felügyelet. - És te?

- Az időm java részét Naoki üldözésével töltöttem – válaszolok kimérten -, tehát leszámítva az izomgörcsöket, nincs bajom. - És leszámítva pár karcolást, de azokat hamar el fogom látni. - Van valami különleges kívánságotok – Igen, mindkettejükhöz szól a kérdés. – a fogoly számára?

- Ne öld meg, szükségünk lehet még rá! – utasít Tatsuki. - Lehet, Kitamura vissza akarja kapni, elvégre ő a kedvence – teszi hozzá, mire biccentek. Úgy tűnik, a srácnak nincs kívánsága, ezért végzek egy gyors vizitet azért a tetoválómesteren, beletukmálok egy pohár vizet, majd hátrahagyom őket. Remélem, alszanak.


Míg idefele vezettem, rengeteg módszer megfordult a fejemben, hogyan vallassam ki Naokit. Orvos vagyok, ha úgy vesszük, tehát válogatott, alattomos és tökéletes módszereket tudok, egyaránt meg tudom dolgozni a testet és a pszichét, ám egy olyan vérebnél, mint ő, felesleges összetörni a testet. De célszerű, ezért ezzel fogom kezdeni. Főleg, ha netán pár nap múlva meghülyül végleg az a korcs és visszaküldhető Kitamurának. Ez megfontolandó ötlet. Ha lassan tönkreteszem, emberi roncsot faragok Naokiból testileg és szellemileg is, azzal dühösebbé tehetem elmebajos ellenségünket. Mert mi bosszantóbb egy valaha volt hűséges, erős, kegyetlen alárendeltnél, amelyiknek csorog a nyála, bambán néz és maga alá csurgat? Hosszú és kínos napokat fog eltölteni itt, ha pedig nem beszél, széttrancsírozom, majd összefércelem. Nem célom annál tovább életben tartani, mint ahogy Tatsuki akarja, s csakis nyomorékká, használhatatlanná téve vagyok hajlandó visszajuttatni a gazdájának, hogy ne lehessen vele többé gondunk.


Szerencsére felébredt és már próbálkozott a szabadulással is, persze hasztalanul. Dühösen villogtatja rám barna szemeit, arca vörös a fejébe csorgó vértől, kezeibe pedig beleágyazódott a bilincs. Tekereg, ráng, vergődik, míg én nyugodtan kesztyűt húzok és előkészítem az eszközöket, amikkel kezdeni óhajtok.