168.

Jeremy

Továbbra is forog az agyam, hogy mit és hogyan kéne. Lehunyom a szemem és visszagondolok egy órával korábbanra. Hihetetlen volt ez a kör, el sem tudom mondani, mikor élveztem valamit ennyire, mint most. Tatsukival sem volt semmi, de ez még azt is felülmúlta, mert... mert végre tényleg foglalkoztak velem is, Yoshi nekem akart örömet szerezni közben. Persze neki sem volt éppen rossz, de tudom, hogy most én is fontos voltam, nem csak egy eszköz, amit fel lehet használni, ez pedig mámoros érzéssel tölt el. Annyira régen volt már így és most lesokkolt ez a dolog, hogy így is lehet. Milyen régen volt már az, hogy vigyáztak rám, hogy igenis foglalkoztatta a másikat, mi van velem. Annyira új, éppen ezért lehengerlő a dolog megint és nem is nagyon tudom, hogy kezeljem pontosan.


Sokáig agyalok ezen, miközben kezdek fázni is a törölköző alatt, mert még kicsit nedves. Semmiből nem tartana felöltözni, de nincs hozzá kedvem, és lassan belecsúszom az álomba is. Egészen különleges most, mert béke van bennem jelen pillanatban, ezért pihenek is, nem csak valami zuhanás van. Egyre jobban fázom, így végül megébredek, magamra rántok egy takarót és folytatom a durmolást.


Valamikor hajnalban kelek, legalábbis a fényviszonyokból erre következtetek. Most teljesen jól érzem magam, így kimászom az ágyból és beállok a zuhany alá, rendesen letusolok, de... Lassan kezdek gondban lenni a ruhák ügyében. Talán majd ha Deonnal tudok beszélni, valaki csak szerez nekem valamit, ami jó is lesz rám. Egyelőre elgarázdálkodom abból, ami a szekrényben van, de ez kevés lesz, és ha még valahol ki is tudnám mosni a ruhám, nincs, csak két alsóm, meg két pólóm, abból meg nem sokat lehet. Most mindent megadnék a sporttáskámért, meg a benne lévő cuccokért. Na mindegy. Kikapok egy újabb pólót, kicsit ez is nagy, de túljutok a problémán. Csinálok valamit a fejemmel is, most már egész emberien nézek ki, pláne, hogy eltűntek a karikák a szemem alól. Zsebre rakom a mobilom, meg a cigit, amit Deontól szerványoltam, majd kilépek az ajtón.


Elkommandózom a konyháig és reggelit meg kávét kérek a házinénitől, aki készségesen ki is szolgál. Nagyon jólesik ez a dolog, nem az, hogy kiszolgálnak, hanem, hogy a néni mindig mosolyog és mindig kedves velem. Nagyon furcsa érzés. Lassan reggelizek most, mivel fogalmam sincs, mi van mindenki mással, de nagyon nem hiányozhatok senkinek sem, mert nem keresnek, így pedig nincs értelme kapkodni. Megköszönöm a reggelit, megiszom a kávét és elszívok egy cigit is, majd újra sétára indulok a házban, mivel nem nagyon tudok mit kezdeni magammal. Elhaladok a szobák előtt, elagyalok, mi lehet mögöttük, de sehova nem nyitok be, csak hagyom dolgozni a fantáziám. Élvezem ezt a helyzetet, a csendet, ami a házban van. Visszaértek a szobámhoz, de sehol senki még mindig. Elgondolkodom, hogy be kéne nézni Tatsukihoz, de ha még alszik, akkor nem kéne zavarni, meg most Shinjivel van, jobb békén hagyni őket, holott valahol már ezt a dolgot is stabilabbnak érzem.


Végül a szobámba megyek be és nem tudok mit kezdeni magammal. Oké, ez hülyén hangzik, de kezdek unatkozni itt, de ezt ki nem mondanám senkinek. Csak hiányzik, hogy tehessek dolgokat, hogy csavaroghassak az utcán egy kicsit, csak úgy legyek. Lassan már mindenhol jártam a házban, ahol szabad volt, éppen ezért kezdek megakadni. Majd még kérek papírt Deontól, mert ez is egy kicsit frusztrál, hogy nem tudok rajzolni, mert nincs mire, meg miért... Igazából fogalmam sincs, mit szeretnék rajzolni, csak jó lenne alkotni, vagy csinálni valamit. Végül a kezembe veszem a telót és mivel nincs jobb ötletem, sms-t írok Ricknek. Még korán van, majd később fog válaszolni, legalábbis remélem, csak néha nem árt, ha rájuk nézek, meg hát ők se aggódjanak. Aztán sokat agyalok a következő sms-en, mármint hogy megírjam, vagy sem. Kezem a küldés gomb felett van, de nem tudom, hogy megtegyem-e.


Végül elküldöm az üzenetet Yoshinak, csak ennyi van benne: “Köszönöm. J”. Volt hosszabb és rövidebb változat is, de nem tudtam eldönteni, mi legyen, de ez volt a legjobb, amit találhattam. Tényleg hálás vagyok neki, bár nem ez volt a lényege annak, amit írtam, remélem, érteni fogja, de ha nem, akkor majd keres. Percek múlva jelez a telóm és elvigyorodom. “Délután kapunk pihenőt, ha minden jól megy és nem üt be a krach. Meglátogatlak. Addig foglald el magad.” Elröhögöm magam. Ez a srác nem semmi, de ezek szerint értette, mit akarok és ez jólesik. “Rendben.” - írok neki ennyit, úgysem tudom, mi lesz még délutánig, de majd alakul a napom, ellenben ez most teszik és ha csak egy órára is, de lefoglal majd valaki. Addig is felülök az ablakba és a tájat lesem. Nagyon mennék már, nem szeretek bezárva lenni, ennyit meg pláne nem, de most muszáj. Ettől viszont nem lesz könnyebb.