179.

Jeremy

Megállok az ajtó előtt és nagy levegőt veszek. Nem tudom, mit keresek itt, hogy pontosan mit is akarok ettől a dologtól, hogy mi az, amit el akarok mondani Yoshiminek. Nem is értem a helyzetet. Hogyan kerültem én ebbe bele? Mit akar tőlem? Miről akar beszélgetni? Mit akar mondani? És mi az, amit én el akarok, vagy el tudok mondani neki? Ha az lenne a kérdés, hogy újra látni akarom-e, akkor határozott igen a válasz. Ma a konyhában... Annyira furcsa volt, ahogy rám nézett, ahogy mosolygott, tök zavarba jöttem tőle, pedig szerintem nem volt miért. Vagyis... tegnap délután... annyira más volt minden, ahogy csókolt, ahogy gyengéd volt velem, ahogy ölelt és... nem csak egy gyors menet volt, nem csak megkapott és aztán elment, hiszen maradt volna még, láttam a szemében. Nem akart elengedni rögtön, vagy kirakni az ágyból és utamra engedni, valamiért nem... Deon szerint ilyen, jófej, rendes srác, csak éppen... ha magam sem tudom, mit akarok, akkor hogyan tudnám eldönteni, ő miért ilyen velem? Nézem a kilincset és most legszívesebben megfordulnék és elmennék. De menekülni... Már megint nem fogok menekülni, tekintve, hogy valahol akarom, hogy igaz legyen, hogy tényleg kíváncsi rám és nem csak meghúzott és jól van. De ez annyira más és zavarba hoz a téma. Nem állhatok tovább idekint, így nagyot sóhajtok és benyitok.


Yoshi az ágyon fekszik és dohányzik, de mikor meglát, elmosolyodik, én meg nem tudom elfojtani a saját vigyorom. Jólesik látni őt, és örülök, hogy végül nem fordultam sarkon. Becsukom az ajtót és a fekhelyhez sétálok, majd ledobom magam rá, és mellé fészkelem magam, de nem érek hozzá, mert... mert nem tudom, mit akar és így nehéz. Késztetést érzek rá, hogy megérintsem, de nem teszem meg, mert nem hiszem, hogy ez most arról szólna, inkább előszedem én is a cigim és rágyújtok. Nem szólal meg, csak figyeljük egymást, én is csendben maradok inkább, miközben a levendulaillat betölti lassan a szobát. Most az egyszer nem zavar a csend, tök békés, ahogy így elvagyunk egymás mellett, el-elkapom a tekintetét, amivel engem fürkész, tehát neki sem könnyebb elkezdeni, nemcsak nekem vannak problémáim a dologgal. Halványan elmosolyodom, és végül elnyomom a csikket, ahogyan ő is a másodikat. Nem tudom, most mi következik, de kíváncsi vagyok rá.

- Látom, Deon bevezetett a társaságba – kezdi el végül vigyorogva, mire elkuncogom magam.

- Ühüm – bólintok is hozzá. – Összekötötte a kellemeset a hasznossal. Ma kb. az egész napot vele töltöttem, tök jó volt – vallom be végül. – Azt hiszem... szóval azt hiszem, kezd a barátom lenni.

- Deon különleges kölyök. – Erre csak elmosolyodom, ahogy ő is. – Mielőtt ide került, nem volt ilyen jó sorunk, mint most, az biztos. Ha úgy adódik és van ideje, meg kedve, akkor szívesen meghallgat minket, mindenféle hülyeséget el lehet neki mondani, de ha kell, komolyan is tud viselkedni. Nagyon vigyáz azokra, akiket kedvel. – Végül ő nem bírja tovább és beletúr a hajamba. Furcsamód végigbizserget az érintése, és nem tudok elhúzódni tőle, bár nem tart sokáig a mozdulat, de remélem, nem ez volt az utolsó.

- Isten tudja, mióta ő az első, akire azt tudom mondani, hogy kedvelem – motyogom az orrom alatt.

- Akkor készülj fel! Mellette nem lesz nyugtod – neveti el magát. – Bár ahogy néztem, Kazu és Yoru is jól viszonyult hozzád, szerintem ők is megkedveltek. – Felnézek rá és talán kicsit meglepett lehetek, mert elkuncogja magát. – Miért olyan hihetetlen?

- Nem tudom, csak nekem furcsa. Annyi mindent kellene feldolgozni olyan rövid idő alatt és egyelőre vesztésre állok. Mármint... ez nem teljesen igaz, mert igyekszem tartani magam és nem elveszni a történésekben.

- Hogy kerültél te ebbe bele egyáltalán? Nem tűnsz úgy, mintha alvilági kölyök lennél. Akkor mégis hogyan csöppentél ebbe? – kérdezi komolyan. Ezek szerint ez is érdekli. Bár kit nem?

- Egyszerűen besétáltam Tatsuki szalonjába, mert akartam egy tetkót, aztán valahogy ott ragadtam, bár nem tudom pontosan, hogyan, egyszerűen csak jöttek az ajánlatok tőle, én pedig hagytam magam sodortatni és elhinni, hogy ezt nekem tényleg felajánlják, hogy tényleg az enyém lehet – vallok színt őszintén. – Először csak arról volt szó, hogy megtanít rajzolni, fejlődni a művészetben, aztán megvédeni magam, aztán már tetoválni is, most pedig nem tudom, éppen hol állunk. Azt hiszem, nekem szánja a szalont, mármint ha tényleg megtanulom, hogyan kell tetoválni, akkor. A többit nem igazán tudom, helyet akar nekem csinálni az alvilágban, Deonnak szán és nekem nincs kifogásom ez ellen – mondom meg csendesen, mire hátradől és látom, hogy elgondolkodik valamin. Csendben figyelem, mivel ilyenkor is tök édes, ahogy forognak a kerek az agyában, majd megint rám néz, de most valahogy másképp.

- Nem tudom, mennyit mondtak el neked, de az odalenn nem könnyű. Tele van halállal és gyilkolással, ármánnyal, furmánnyal és minden egyébbel. Nincsenek gátlások és nem tudhatod, ki fog legközelebb neked esni. Nincs barátság és semmi egyéb. – Komolyan beszél, fel is ül, miközben folyamatosan engem figyel.

- Tudom, elmondták és... a halál nem új számomra. Ráadásul... gyilkoltam is. – Nem tudom, miért vallom be neki, de csak összehúzódnak a szemei.

- Elég gyorsan átestél a keresztelőn. – Megváltozott a hangja és ez nem tetszik. Figyelem, de nem tudok kiolvasni belőle semmit, ahogy azt sem, hogy most mit gondol rólam.

- Nem volt más választásom – vonom meg a vállam. – A bátyám... a bátyám sakkban tartotta a családot, engem, a tesóimat. Ha nem lépek, ők járták volna meg. Tatsuki segített, hagyott bosszút állni, de ha nem teszem meg, ha nem ölöm meg, akkor is meghalt volna, mert már döntött az életéről, csak még szenvedett volna pár órát előtte és ezt nem akartam – vallom be végül az egészet Yoshinak. Félek, most rettegek attól, hogy mit fog ehhez szólni, hogy mi lesz a véleménye, hogyan fog viszonyulni hozzám. Nem merek felnézni rá, éppen ezért váratlanul ér, hogy egyszer csak megérzem a karjait magam körül és közelebb húz. Mi? Ezt most nem értem, ugyanakkor jólesik és az arcom a vállába temetem.

- Semmi baj, Jeremy – suttogja szinte és rájövök, hogy... hogy megint sírok. Folynak a könnyeim és nem tudom, mióta. Kezem felkúszik a hátán és hozzábújok menedéket keresve. – A múltadnak vége, gondolom, ezt is megmondták neked. Ez egy másik lehetőség, egy új élet. úgyhogy húzd ki magad és vágj bele, a sérelmeket pedig hagyd el, lépj túl! Egyébként pedig... ne hidd magad romlottnak ezért. Mikor először öltem Asame mellett, romlottnak éreztem magam és teljesen összezuhantam a ténytől, hogy gyilkos lettem, hogy valakinek elvettem az életét, de ha nem teszem, az a valaki vette volna el az enyémet. Nem könnyű, tudom, de te megbocsátottál és könyörületes voltál, hiszen tudtad, hogy meg fog halni, mégis megkönnyítetted neki ezt. Nem a te hibád. – Zokogok, közben fordulok és Yoshimi nyakához hajtom a fejem, mert az sokkal jobban megnyugtat. Simogat és mesél, nyugtatni próbál. Duruzsol a fülembe, és hat... hat, amit tesz, segít. Szépen lassan megnyugszom, elmúlnak a könnyek és már a remegés is megszűnik. Nem tudom, mennyi ideig tarthatott lenyugtatnia, de ahogy felnézek rá, látom, hogy mosolyog. Nem haragszik ezért, akkor a tegnapiért sem? Remélem, így van. Szeretném, ha így lenne.

- Ne haragudj! – suttogom halkan, mire homlokon csókol, és ez meglep. Megpróbálok elhúzódni, felülni, mert nem akarok a terhére lenni, mert lehet, hogy már mennie kell és miattam fogják leszidni, vagy valami hasonló és én ezt nem akarom. Nem akarom, hogy bántsák, de nem enged, újabbat mosolyog csak és egészen az ölébe húz, én pedig hozzásimulok. Akkor ez most mit jelent?

- Nincs miért haragudnom – mondja csendesen, mire most én mosolyodom el halványan. – A fő, hogy kiadd magadból és itt vagyok, meghallgatlak, segítek, amiben tudok. Mióta vagy Tatsuki mellett?

- Hogy őszinte legyek, nem tudom pontosan, kicsit összefolynak a napok. Olyan öt-hat napja – próbálom kitalálni. – Maximum egy hete.

- Hamar bedobtak a mélyvízbe, na meg Deon karjaiba – kuncogja el magát. – Nem csodálom, hogy küzdesz magaddal, neked sem lehet egyszerű, hiszen még gyerek vagy.

- Nem vagyok gyerek! – vágok vissza azonnal. – Annak nézek ki, de nem vagyok az. Sem korilag, sem lelkileg – mondom meg komolyan, mire elmosolyodik.

- Akkor mégsem vagyok pedofil? – Pedofil? Megáll az eszem, ezt nem hiszem el. Kijjebb húzódom, hogy lássam az arcát, de ravaszat vigyorgok.

- Ez attól függ. Mennyi idős vagy? – kuncogom el magam. – Mégis hány évet tippelsz közénk?

- Nyolc-tíz? – kérdez rá, de ő is mosolyog, ellenben én elnevetem magam.

- Igencsak idős lehetsz akkor – kuncogom. – Mikor is töltöd a harmincat?

- Attól azért még messze vagyok, majd csak hat év múlva. – Elmosolyodom. Akkor kicsit idősebbnek tippeltem, mint amilyen valójában.

- Akkor nem vagy pedofil, alig öt év van köztünk. – Elkerekednek a szemei, mire megint elnevetem magam. – Nem erre számítottál, mi? Attól, hogy tizenhatnak nézek ki, még nem annyi vagyok.

- Megnyugodtam – fújtat hangosan, kuncogva. – Legalább az erkölcscsősztől nem kell félnem.

- Attól már régen nem – mosolyodom el. Nem tudom, el akarom-e neki mondani, ami most bennem van, amit kapásból kiadtam volna válaszként, csak... csak nem akarom azt látni rajta, hogy elfordul tőlem, hogy elítél, ellenben ez nagyjából süthet az arcomról, ugyanis végigsimít rajta, mire megint a szemébe nézek.

- Mi a baj? – kérdezi csendesen, biztatóan. Talán nem ítélne el, de... de tudnia kell. Nem tudom, miért, csak szeretném elmondani neki, hogy tudja. Hogy én tudjam, akkor is így ölelne-e át, vagy sem, látnom kell, mit gondol rólam, ez így fair.

- Csak... csak az erkölcsömet már rég elvesztettem – szakítom meg a szemkontaktust és kezdem inkább a mellkasát vizsgálni. – Olyan luxuskurvaféle voltam. Kajáért, ágyért, zuhanyért feküdtem le jólpénzelt emberekkel – mondom ki halkan. Nem akarom látni, nem akarom látni, nem akarom látni, ahogy csalódik, ám ő az állam alá nyúl és megemeli a fejem, hogy a szemembe nézhessen.

- Mondtam neked, hogy felejtsd el a múltad, nem? Ez tiszta lap, egy új élet, hát használd ki és változtass azon, amit szégyellsz! – A szemei komolyak, de nem hidegek, még mindig bennük van a melegség, az a valami, amivel korábban is nézett rám, és amitől zavarba jövök és pirulni kezdek.

- Nem... nem zavar? – kérdezem nagyon bénán, mire megrázza a fejét.

- Nem ítélhetlek el valamiért, aminek már vége, pláne, hogy nem ismerem a helyzetet. Jó okod lehetett rá, amit vagy elmondasz, vagy nem. Ennek ellenére nem foglak azért lenézni, mert valahogy boldogulni próbáltál. – Halványan elmosolyodom. Ez a srác... Annyira szuper és... és el tudnám képzelni, hogy ő és én. Csak nem merem, mert... mert annyi minden áll ellen ennek, annyi mindennek meg kéne változnia, fordulnia, eltűnnie... Veszélyes lenne és... És már megint olyanon agyalok, amin nem kéne, mert csak én rohanok előre. Ő csak barátkozni akar. De akkor miért tart így a karjaiban? Miért nem enged el? Deonnal sosem így beszélgetünk, pedig ő is a barátom. Kezdek túl sokat képzelni, és ez így nem lesz jó.

- Még nem tudom elmondani – vallom be. Neki nem tudnám, nem most, nem így. Nem menne, egyszerűen nem, ő pedig már megint csak mosolyog és megértően bólint. Hajlandó várni a válaszra és ez valahogy annyira furcsa nekem.


Érzem, hogy nem kényelmes így neki, valszeg elzsibbad lassan a lába alattam, ezért indítványozok egy fekvést, mire bólint. Azt hittem, el fog engedni, és majd szépen elhúzódom, és úgy folytatjuk, de nem így tesz, magához húz és a vállára hajtom a fejem. Mi történik most? Annyira nem értem. Ez nekem tök új, kicsit rémisztő, ugyanakkor meleg érzés is. Mi ez? Miért? Hogyan? Annyi kérdés gyűlik fel bennem, amit képtelen vagyok kimondani, és ha megtenném, már semmi nem lenne ugyanilyen. Inkább csendben élvezem a közelségét, azt, hogy nem lök el, hogy a kezem a mellkasán pihen, hallom a szívének ütemét. Békés és hiányzott már ez az érzés, ugyanakkor... Mi van, ha mindenkivel ilyen? Ha ez neki nem különleges, csak én értelmezem így? Tudni akarom és közben mégsem.

- Meddig van kimenőd? – kérdezem meg csendesen, mire mint aki szendergésből ébred, picit megugrik. Ha így van, akkor nem akartam felébreszteni, csak... Most már mindegy.

- Reggelig – mondja ki komolyan, mire megdobban a szívem és gondolkodás nélkül szalad ki a számon a kérdés:

- Itt maradsz éjszakára? – Felfogom, mit mondtam ki, megértem és elkezdek vörösödni. Ő is meglepődik, ugyanakkor csak végigsimít a hátamon.

- Ha szeretnéd – feleli. Igen, szeretném, határozottan, úgyhogy csak bólintok. – Egyébként jól áll neked ez a szín. – Pfff! Ettől tudom, hogy csak még vörösebb leszek, most már a füleim is égnek, mire elkuncogja magát. – Miért szeretnéd, hogy maradjak? – Nem értem a kérdést, de... remélem, nem azt akarja megtudni, hogy csak még egy dugásra vágyom-e. Nem lenne fair azok után, ahogy ma viszonyultunk egymáshoz. Nincs így, a közelségét szeretném. Ha szex is lesz, nem fogok nemet mondani, de sokkal fontosabb, hogy itt van, hogy miattam maradna még.

- Mert jó így, békés és már nagyon régen nem éreztem ilyet – vallom be végül őszintén, mire újabb puszi landol a homlokomon. Annyira furcsa érzés, mert tudom, hogy barátok így nem viselkednek egymással, de... de köztünk nincsen semmi olyan, vagyis kimondva biztosan nincs. Vagy mégis? Vajon Yoshi mit akar ebből? És Shin? Furcsa, mert ha Yoshimi velem van, vagy rá gondolok, akkor elmúlik az érzés Shinji iránt, akkor nem foglalkoztat, hogy mi van vele, vagy mi nincs. Lehet, hogy éppen most szeretek ki belőle? Vagy... vagy most szeretek bele Yoshiba? Nem tudom, de nem lenne helyes, hiszen csak így váltogatni ezt a dolgot... Ugyanakkor nem érzem azt a furcsa lángot magamban, mint Shinjinél. Yoshi mélyebben érint meg, azt hiszem, teljesen másképpen, mint Shin. Talán mert nem tudom, hogy viszonzatlan, amit szeretnék? Vagy csak, mert hinni akarom, hogy nem az? De akkor miért tartana a karjában, miért fekhetnék így rajta, miért maradna itt, ha én szeretném? Miért? Mit gondol? Mit hisz? Mit érez? Mit akar? Zsonganak a fejemben a kérdések, éppen ezért a lehető leghülyébben viselkedem. – Nem vagy éhes?

- Kedves, hogy aggódsz, de Ayako ellát minket rendesen, és sosincs hiány kajából. Ettem, mielőtt jöttem – mondja mosolyogva és beletúr a hajamba. – Vagy ez utalás volt, hogy éhes vagy?

- Dehogy, betoltam vagy két kiló palacsintát – kuncogom el magam. – Többet, mint ami belém fért volna. Most úgy tele vagyok, hogy szerintem holnap sem fogok enni.

- Legalább növesztesz ide egy kis párnát – kuncogja el magát, mire mufurcan felnézek rá.

- Talán nem tetszik? – kérdezem meg komolyan. Ez olyan pont, amire hajlamos vagyok megsértődni.

- Dehogynem, nagyon tetszik, csak akkor még jobban lehetne fogdosni. – Ez szinte vallomás, vagyis én annak értékelem, pedig lehet, hogy nem kéne. De nem az hallatszik ki belőle, hogy ő még igenis fogdosni akar engem? Vagy már megint én értem félre?

- Én így szeretem – zárom le a helyzetet morogva.

- Ne morogj, az nem áll jól – morogja nekem. Felkapom a fejem és összeráncolom a homlokom, mire elneveti magát. – Ez tök édes – simogatja el a ráncokat a fejemen, mire elmosolyodom. – Látod, máris sokkal jobb!


Most komolyan meg kell küzdenem magammal. Komoly vágyat érzek arra, hogy se szó, se beszéd megcsókoljam. Olyan közel van és ahogy mosolyog rám... Vajon mit tenne? Mit szólna hozzá? Talán végre túl kéne lépnem a kicsinyes félelmeimen. Ikut elengedtem tegnap véglegesen, ott a zuhanyzóban. Shin lehetetlen számomra, nincs is értelme vele próbálkozni. De itt van Yoshi. Mi van ha... ha vele más lenne? Ha ezt most nem csak én értékelem másképp? Eszembe jut Deon pillantása, mikor kijelentettem, hogy fogni kéne megint valakit. Olyan mindent sejtő, mindent tudó pillantás volt. Vajon erre utalt? Vagy ennyire olvasni tud belőlem? Mert én akkor is Yoshira gondoltam, hogy őt szedem össze megint. Nem hiszem, hogy ne lenne benne ilyenekben. Ugyanakkor... ez most rohadtul nem a testiségről szól. Ha az lenne, most nem így feküdnénk, hanem már alatta nyöszörögnék. Ellenben... megint a szemébe nézek, elmerülök benne és azon kapom magam, hogy megteszem, amit terveztem, feljebb emelem a fejem és gyengéden megcsókolom őt. Yoshi keze felcsúszik a nyakamra, az arcomra és így csókol vissza, lehunyja a szemét, mire én is és csak élvezem, hogy vagyunk. Pedig még mindig nem tudom, hogy ez mit jelent pontosan, vagy mit szeretném, hogy jelentsen. Csak megtörténik és hagyom elragadni magam az árral, hogy vigyen az, amire vágyom. Elfogy a levegőnk és elszakadunk, de visszafúrom a fejem a nyakához, élvezve az illatát, amivel már tegnap is elkápráztatott. Sejtem, hogy megint mosolyog rajtam. Nyugalom van, a ház is csendes, Yoshi mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, miközben simogatja a hátam. Aztán elakad a mozdulata és mikor felnézek, látom, hogy elaludt. Békés az arca, és láthatóan ráfér a pihenés, ezért takarót húzok magunkra és hozzábújok. Nekem sem árt a pihenés, és lassan elalszom mellette légzésének ütemét hallgatva.