17.

Tatsuki

A legális szót hallva elvigyorodom. Nem esett le, hogy nem igazán utazom ilyesmiben, vagy csak reménykedett benne, hogy talán valamennyire mégis? Ha pedig az ötletéért azt várja, hogy megtapsoljam, nem fogom, mert egy, el vannak foglalva a kezeim, kettő, amúgy sem szokásom tapsolni. Mindenesetre biccentek és tudom, hogy látja, mert néha én is az ő képét bámulom a tükörben. Szeretnék rajta fájdalmat látni, ehelyett azonban mosolyog, mintha beszívott volna. Nem százas a srác, az már biztos, de nem bánom, minél távolabb esett a normálistól, annál jobb alapanyagot jelent és annál szélesebb körben tudom majd hasznosítani őt.


Van még egy közös Jeremyben és Deonban. Nem bírják hosszan a csendet még akkor sem, ha közben szól a zene. Mindenképpen beszélniük kell, vagy beszéltetni valakit. Kommunikatívak, nyilván folyamatosan agyalnak, képzelegnek. Egyre jobban tetszik nekem ez a kölyök. A bosszú és a fenyítés is kedvemre van, ezért újabb mosolyt hagyok szétterülni az arcomon.

- Elintézhető – közlöm tömören, miközben már az utolsó simításokat végzem a tetováláson. Hamar ment, már benne volt a kezemben és ez nem olyan hatalmas, bonyolult minta, amit órákig tartana felvarrni. Még apróbb munkák vannak vele, hogy a színezése is pontosan ugyanolyan legyen, mint a rajzon, de az már csak percek kérdése. – Bűzlik nekem ez a sztori egyébként – szólalok meg újra, kicsi szünetet hagyva előtte. – A családon belüli erőszak nem ismeretlen fogalom számomra, de hogy ezt egy anya eltűrje… Biztos vagy benne, hogy anyád épelméjű?